Ismerjük végre nyugodtan el: sokan hittünk a Szovjetunióban. De ha ez vállalhatatlan naivitás, mondjuk így: hittünk a létező szocializmusban. Vagy államszocializmusban, államkapitalizmusban, nevezze mindenki, ahogy akarja. Láttuk, amit látni lehetett, tudtuk, amit tudni lehetett, de mégis… Mégis élt a remény, hogy lesz ebből egy igazságos, szabad társadalom, gazdagok és szegények nélkül. Nehéz volt észhez térni, sok döfés érte a szívünket. Kezdhetünk mindent elölről, több reménnyel.
Ismerünk szenvedélyes hazafiakat, akik büszkék a nemzetre, tőle várnak minden szépet és jót. Képtelenek elfogadni, hogy ez a nemzet a nácik oldalán harcolt a világháborúban, és tevékenyen részt vett a holokausztban. Amely ugyan volt, de talán mégse úgy. Mert az borzalmas lenne. Hiszen magyar ember ilyet nem csinál. Nyílik a szemük, nyílik, de még mindig rémülten becsukódik. Pedig jobb lenne könnyezve elfogadni a tényeket, az ítéletet, és tiszta szívvel szeretni tovább a nemzetet.
Mindezt a Tudhattad volna című HBO-s minisorozat kavarta fel eszembe. Amelynek nincs köze se a szocializmushoz, se a holokauszthoz. Csupán egy hat részen át tekergő bűnügyi történet. Helyszíne a felhőkarcolós Nagyváros, családi házak tágas, ízlésesen hivalkodó terei, elit magániskola. hangulatos börtönbeszélő, szép tárgyalóterem. Illata a felső középosztály bársonyos bőre, haja, öltözéke. Hőse egy onkológus-pszichológusnő házaspár érzékeny gyerekkel, a nő biztos hátteret jelentő apjával. Nem túl rokonszenves társaság, de azért játssza őket három szupersztár, Nicole Kidman, Hugh Grant, Donald Sutherland és egy tehetséges kamasz, Noah Jupe, hogy amennyire lehet, szerethetővé váljanak. Szükségük lesz rá, mert a férjről kiderül, hogy bizony szeretője van, majd megvádolják, hogy megölte. De ugyan ki hiszi el, szóljon bár minden ellene, hogy a régi fényét csillogtató Grant gyilkos? Főleg, ha makacsul tagadja. Szurkolni kezdünk hát, hogy kiderüljön a titokzatos, felmentő igazság, odaállunk a zaklatottan is dekoratív Kidman mögé, és biztatjuk, bocsásson meg ráncosodva is jóképű, örök udvarlós párjának, higgyen neki, fizettesse ki gőgös arisztokratizmusba őszült apjával az óvadékot, fogadja fel a fekete sztárügyvédnőt (Noma Dumezveni), és vívják meg a tárgyalóteremben a győztes csatát, melynek végén majd az is kiderül, ki zúzta szét a vonzó Elena Alves (Matilda De Angelis) fejét. (Aki egyelőre nem akarja megtudni, ne olvassa tovább e sorokat.)
Egyszóval, izgatottan várjuk a kedvencünk ártatlanságát igazoló végkifejletet. De borzalmas csalódás ér: Hugh Grant a tettes. Hiába fickándoztat szenvedő mosolyával, ártatlan rezdüléseivel a biztos kétely minden irányába, hiába brillírozik érte az ügyvédnő… Ő sújtott le többször is a kalapáccsal. Belesodorta az ügy kapcsán feltáruló, nárcisztikus személyiségzavara. Ugyan gyerekeket gyógyít, tipp-top apa és gáláns férj, nincsenek benne érzelmek mások iránt, csak az fontos számára, hogy szeressék. Amiért mindig megteszi, amit éppen kell. És mikor megretten, hogy az ellentétes terep összeérhet az életében – szeretője közeledni kezd feleségéhez –, előtör belőle a szörnyeteg.
De a Jean Hanff Korelitz regénye alapján készült sorozat nem róla szól. Hanem a feleségről – és a nézőről. A foszladozó, de végsőkig agyonvarrt, foltozott bizalomról. Így aztán nem igazi krimi. Az amerikai filmnek mindig nagy erőssége volt, hogyan lehet a belső, lelki tartalmakat a látható világba fordítva cselekményesíteni. A bűnügy, a gyilkosság vádja itt nem egy megoldásra váró rejtély. Nem hoz csavarokat, váratlan fordulatokat, mint például a párhuzamos elemekre épülő A vád tanúja. A szerepe annyi, hogy külső teret adjon Nicole Kidman hősnőjének feltámadó kételyeihez. Hazug, álnok embert szeret? Légvár lett volna az élete, családi boldogsága? Gyötrődéseihez kevés lenne a férj hűtlensége. Az egyértelmű, könnyen kezelhető, megbocsátható. De egy gyilkosság vádjának óriási tétje van, tisztázása hosszú folyamat, tele bizonytalansággal. Az önemésztés drámai terepe. Susanne Bier remekül érzi, hogyan kell berendezni, mozgatni rajta a kamerát és a szereplőket, hogy fojtogató hangulatú legyen. Fordulunk Kidmannel erre-arra, kapaszkodunk minden felmentést sugalló részletbe, csiholjuk a reményt Grant őszintének ható szavaiból, elérzékenyítő, ártatlan tekintetéből. Igen, csak vétkezett, de jó ember, nem gyilkos, nem. És várjuk a csodát, hogy ez be is bizonyosodjon. Miközben a józan ész gyűjti az erőt, hogy szembe lehessen nézni az igazsággal. Elfogadva, hogy a fád, prűd ügyésznő szájából hangzik el, az apa és a közvélemény elfogult megvetését, rosszindulatát igazolja.
Nem arról van szó, hogy ne bízzunk senkiben, ne szeressünk senkit odaadóan. Csak merjünk csalódni! Bátran tudni, amit nem hiszünk! Milyen könnyű ezt leírni, felkiáltójelekkel. Miközben a feltétlen hit a legnagyobb erőforrásunk nyomorult kis életünkben. Hit az istenekben, eszmékben, a múlt dicső szentségében, a művészet erejében, hazában, családban. Nagy emberekben, vagy ha azok nincsenek, a politikusokban, a miniszterelnökben.
