Rugalmas nyugdíjkorhatárt!

Korábban is (elég sokat) írtam a rugalmas nyugdíjkorhatárról; arról az előrehozott nyugdíjról, amely bünteti az előrehozást és jutalmazza a halasztást. Ebben a rövid írásban visszatérek a témához, a korábbinál szélesebb nemzetközi kitekintéssel és dinamikus szemléltetéssel. Mindenekelőtt beismerem, hogy nem értek a rokkantsági nyugdíjrendszerhez, pedig ennek helyes kezelése nélkül lehetetlen az időskori nyugdíjrendszert rendbe tenni. Ugyancsak figyelembe kellene venni a reform munkapiaci hatásait.

Magától értetődő, hogy az időskorban (mondjuk 60 évesen) várható élettartam emelkedésével párhuzamosan emelkednie kell a nyugdíjba vonulási kornak. Franciaország kivételével ezért emelik a kormányok világszerte az általános (normális, teljes, iránymutató stb.) korhatárt. Például Magyarországon ez a mutató az 1996-os 55/60 évről 2022-re fokozatosan 65/65 évre emelkedik.

Elméletileg az is magától értetődik, hogy sem az egyéneknek, sem a társadalomnak nem jó, ha mindenkinek éppen az általános korhatáron kell visszavonulni. Lehessen korábban is, csak máluszt kelljen fizetnie; lehessen későbben is, csak bónusz járjon a többletért. Ez a rugalmas (vagy változó) korhatár. A legtöbb fejlett országban rugalmas korhatár működik, de például Magyarországon és Lengyelországban merev korhatár van, legalábbis lefelé: a minimális egyenlő az általános korhatárral.

A kérdés csak az, hogy mekkora legyen a málusz/bónusz, és milyen korlátok között érvényesüljön. A málusz/bónusz a legtöbb országban évi 4-6 százalék között ingadozik. A Svédországban két évtizede működő eszmei számla automatikusan kiszámítja a máluszt/bónuszt: a nyugdíjazásig felhalmozott eszmei nyugdíjvagyont elosztja a nyugdíjazási életkorban várható maradék élettartammal. Minél később megy valaki nyugdíjba, annál nagyobb a havi nyugdíja – és elméletileg semleges a rendszer: várható értékben (a rövidebb és hosszabb életűek nyugdíját átlagolva) mindenki azt kapja vissza, amit befizetett.

A nemzetközi gyakorlatban sokkal nagyobb különbség van a korlátok között, amelyek vonatkozhatnak az életkorra és a nyugdíjra. A minimális korhatár a legtöbb országban 2-4 évvel marad el az általánostól. USA: 62-66 év, Svédország: 61-65 év – most készülnek fokozatosan emelni a minimumot 64 évre, Csehország: 58-63 év és Szlovákia: 60-63 év. A maximális korhatár változó, például az Egyesült Államokban 70 év, és ha valaki efölött is dolgozik, nem kap további bónuszt.

Az egyéb korlátok közül a leggyakoribb a szolgálati idő minimuma. Magyarországon 2011 óta működik a Nők40: a szolgálati időfeltételbe a felsőfokú és a szakképzés ideje nem számít bele, míg a járadékszámításba igen. (Ez a rendszer általában méltánytalan, mert előnyben részesít egy 40 éves jogviszonyú 60 éves nőt egy 39 éves jogviszonyú 64 éves nővel szemben.)

Csehországban férfiak és nők számára egyaránt 35 éves szolgálati idő kell az előrehozott csökkentett nyugdíjhoz. Öt évvel a korhatár előtt is el lehet menni, de 43 százalék a teljes málusz. Szlovákiában csak az folyamodhat előrehozott csökkentett nyugdíjért, akinek a nyugdíja eléri a minimumbért, amely jelenleg az átlagbér 57 százaléka körül mozog. A friss előrehozott nyugdíjak átlaga alig alacsonyabb, mint az átlagnyugdíj. Svédországban semmilyen explicit korlát nincs, de a kiegészítő nyugdíj csak 65 évtől kezdve jár. Az Egyesült Államokban ugyanakkor csak a legjobb relatív keresetű 35 év számít bele a nyugdíjalapba, tehát az ennél rövidebb szolgálati idejű dolgozónak azért is érdemes lehet a minimális korhatáron túl dolgoznia, hogy javítsa a nyugdíjalapját. Egyébként itt a dolgozók 40-50 százaléka 62 évesen nyugdíjba vonul, bár az általános korhatár ma már 66 év. Országonként változó, mennyire elterjedt a rugalmas nyugdíjba vonulás.

Az itt elmondottak azon a főáramú elképzelésen alapulnak, hogy mindenki maga tudja legjobban, hogy neki mi a jó. Ez csak részben áll, és sajnos világszerte, de hazánkban különösen igaz, hogy még a nyugdíj előtt állók is tájékozatlanok. (Például összekeverik a szolgálati időskála éves 2 százalékos emelkedését a 6 százalékos bónusszal.) Vagy ha ismerik is a nyugdíjszabályokat, utólag megbánják döntésüket. Ezért kell a minimális korhatár, és ezért legyen minél egyszerűbb a nyugdíjrendszer, hogy ki lehessen benne igazodni. De el kell fogadni, hogy az állam nem oldhat meg mindent az egyén helyett.

Szilárd meggyőződésem, hogy Magyarországon is be kellene vezetni a rugalmas korhatárt, minél kevesebb korláttal. (Más szakértők vagy megtartanák a merev korhatárt; vagy cseh, illetve szlovák korlátokkal szűkítenék a hatókörét.) 2022-ben az uniszex általános korhatár már 65 év lesz, a minimális korhatár 62 év lehetne: ennyi volt 2009 és 2013 között az általános korhatár, és közben nem nőtt 3 évvel az időskorban várható maradék élettartam. Havi 0,5, azaz évi 6 százalék lehetne a málusz, tehát aki 62 éves korban megy nyugdíjba, az örökre lemond a nyugdíja 18 százalékáról.

Persze a rendszer bevezetésével egy időben a jelenleg is érvényes és cikcakkos szolgálati időskálát - amely a nyugdíjalapból nyugdíjat csinál - egy egyenes skálával kellene helyettesíteni, például 2 százalékos évi szorzóval. Ekkor 40 évi szolgálati idő után az életpálya átlagkeresetnek kb. 80 százaléka járna, de 20 évhez a jelenlegi 53 helyett csak 40 százalék.

Magam is érzem, hogy a rugalmas korhatár azonnali bevezetése feszültségeket szül. Például a 2022-ben már 63 vagy 64 éves dolgozók sértve fogják érezni magukat, hogy előttük zárva volt ez a csatorna. A másik, súlyosabb probléma, hogy a rugalmas korhatár bevezetésekor azonnal kiderül, hogy a Nők40 káros. Mit mondhatunk a fentebb említett, 64 évesen 39 éves szolgálati idővel távozó hölgynek: miért vonnak le tőle 6 százalékot, miközben 60 éves társától semmit sem vonnak le, mert 40 évet szolgált? Politikailag szinte lehetetlen a Nők40 azonnali megszüntetése. Átmeneti megoldásként lehetne 2023-ban Nők41, 2024-ban Nők42, és 2025-ban Nők43 – ezzel legalább elérnénk a 2012 óta működő perverz újraelosztás korlátozását.

A rugalmas korhatár bevezetése nyomán várhatóan sokkal jobban növekszik a korhatár alatt visszavonulók, mint a halasztók száma. És a költségvetés számára hiába semleges a javasolt rendszer, a költségek azonnal, a bevételek csak 20–30 év alatt térülnek meg.

Ezt szemléltetem egy olyan egyszerű példán, mely szerint mindenki 25 évesen lép munkába, 65, majd 64 évesen megy nyugdíjba és 81 évesen hal meg. Az első rugalmas év többletköltsége viszonylag egyszerűen megbecsülhető. Ha mindenki az általános korhatárnál 1 évvel korábban megy nyugdíjba, akkor a rugalmas korhatár bevezetésének első évi költsége két részből áll: kiesik egy évjárat befizetése, és bejön egy újabb évjárat, csökkentett nyugdíjjal – az éves nyugdíjkiadás 2,5 + 5 = 7,5 százaléka. A reform teljes költségét már nehezebb megbecsülni, mondjuk az éves nyugdíjkiadás 70 százaléka.

Nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy a Nők40 fokozatos megszüntetése jelentősen csökkentheti a terheket. Tekintsük a 2017-es adatokat: a 45 ezer frissen nyugdíjba vonult nőből 28 ezer a Nők40-et használta, jelentős korkedvezménnyel, és ehhez adódott 30 ezer férfi. Az összes nyugdíjasból 28/75 =0,37 rész. Ha ezek kedvezményét két évvel megnyirbálják, akkor az fedezi a maradék 1 éves kedvezményét.

Ugyancsak fontos, hogy a 2016–2020-as évek példátlan (évi 6–10 százalékos) reálbér-emelkedése hasonló

mértékben emelte a 2017–2021 között nyugdíjba vonulók kezdőnyugdíját. Ha ezek az évjáratok 1 évvel korábban, akár málusz levonása nélkül távoztak volna, az hosszabb távon hatalmas költségvetési megtakarítással járt volna. A jövőben azonban ezzel már nem számolhatunk.

Összegezve, a rugalmas korhatár hiánya a magyar nyugdíjrendszer egyik legnagyobb hibája, amelyet torzan ellensúlyoz a Nők40. A rugalmas korhatárt minél előbb be kellene vezetni, de a költségvetési terhek és a Nők40-nel való ellentmondás miatt jól megválasztott fokozatosságra kell törekedni. Itt csak egy kezdetleges vázlatot tudtam adni. A végleges megoldás kidolgozásához politikai akarat és rátermett szakértők kellenek.