Marius Pontmercy (A nyomorultak IV.)

Egy romantikus nagyregényből nem hiányozhat az ifjú hős, aki fülétől a talpáig érzelmekkel telített, önfeláldozó és ráadásul szerelmes. Marius pont ilyen. Ő az, akit semmilyen politikai irányzat – sem royalista nagyapja, sem az utólag megismert és elismert bonapartista apjának felfogása – nem téríthet el az önérzetesség, a becsületes munkával szerzett kereset és a tanulás, a gondolkodás útjáról.

Az ifjú joghallgató önállóságát koplalással és nélkülözéssel alapozza meg, mivel hajdani bonapartista apja melletti kiállása megfosztja az őt felnevelő nagyapja segítségétől is. Victor Hugo írja: „Az élet, a nyomorúság, az elszigeteltség, az elhagyatottság, a szegénység csupa csatatér, mindegyiknek megvannak a maga hősei; ismeretlen hősök, de gyakran nagyobbak a legdicsőbb hősöknél.” Marius először ilyen ismeretlen hőssé vált.

Nem részese évfolyamtársai szenvedélyeinek, kicsapongásainak, mint romantikus alkat napjait a munka után sétával, önképzéssel, álmodozással tölti, tudomást sem vesz évfolyamtársainak a fennálló kormánnyal szembeni élénk, lázas szervezkedéséről. Minden erőfeszítése ellenére válik heroikus alakká, aki az 1832-es párizsi felkelés egyik barikádján a kezében tartott puskaporos hordóval, azt magára robbantani készen futamítja meg az ostromlókat, a hatalom katonáit. Ez a romantikus festők ecsetjére kínálkozó, éles fordulat Marius életében akkor következik be, amikor Cosette (Jean Valjean nevelt lánya) iránti, halálosan komoly szerelmének házasodási terve kudarcba fullad, két – számára sorscsapást jelentő – esemény miatt. A házassági tervet nagyapja – mint egyetlen élő rokona – nem hagyja jóvá, szerelme, Cosette (gyámapja, Jean Valjean állandó menekülése miatt) pedig eltűnik. Ekkor hirtelen feloszlik a politikai eseményeket a szeme elől eltakaró füst, és érdeklődése az 1832-es tüntetésekkel, barikádépítéssel teli párizsi közélet felé fordul, hogy az elvesztett szerelem miatti, nemes szándékú öngyilkossági tervét a felkelés, a barikádépítés, a harc kavalkádjában valósítsa meg.

A barikádon minden barátja, társa elesik, vagy a győztes hatalom katonái kivégzik őket, Marius is súlyosan megsebesül, ám életben marad, mert a barikádra őt követő Jean Valjean megmenti az életét. Marius így nem egyik mártírja lesz a levert felkelésnek, hanem példázata az elnyomásba, a zsarnokságba beletörődni nem hajlandó ifjaknak.

Ha egyszer megírják a budapesti Színház és Filmművészeti Egyetem (SZFE) elfoglalóinak, az épületet a tanszabadság, az egyetemi autonómia, a szabad alkotás és a közösségiség védelmében elfoglaló egyetemistáknak a történetét, biztos hasonlóan banális sorsfordító történésekről olvashatunk, mint ami Mariust a párizsi barikád hősévé tette. Azok a fiatal egyetemi hallgatók, akik mindössze annyit akartak elérni, hogy úgy fejezhessék be tanulmányaikat, ahogyan elkezdték, hogy ugyanazok maradhassanak a tanáraik, mint akik miatt az adott tanszakot vagy osztályt választották, hogy a politika maradjon távol az egyetemi tanulmányaik mindennapjaitól, egyik pillanattól a másikra radikalizálódtak, és dallal, tánccal, versmondással, saját kézzel festett transzparensekkel és a közműépítésnél használt piros-fehér szalaggal elfoglalták azt, ami amúgyis az övék: az egyetemet. Ahogy Victor Hugo írja: „…a nagyváros olyan, mint az ágyú, ha töltve van, egyetlen lecsapódó szikra elegendő ahhoz, hogy eldördüljön.” Budapesten sok ágyú van már töltve, hiszen a mindent (az Alkotmánybíróságtól a Nemzeti Bankig, a Számvevőszéktől a Legfőbb Ügyészségig, a bíróságok irányításától az újságokig és a köztelevízióig) megszálló hatalom a fennhatósága alól kiszabadult fővárosi önkormányzat megfojtását ezerféle ravaszsággal (törvénnyel, elvonással, adókkal) előkészítő kormány, a kulturális életet megalázó módon maga alá tipró szemforgatók a töltött ágyúk több tucat ütegét tartják készenlétben. Elég egyetlen véletlen szikra, mint az SZFE, hogy felrobbantsa a bennük felhalmozott gyúlékony töltetet. Ez a fellobbanás bekövetkezhetett volna a „magánosított” többi egyetem, így a közgazdasági képzést adó Corvinus vagy a Moholy Nagy Művészeti Egyetem esetében is. Ott a megerőszakolást még némi vazelinnel könnyítették meg, itt a fővárosi színházi élet, a csepűrágók új nemzedékének totális megalázása volt a cél, hogy ezek a városi „selyemfiúk és kékharisnyák” megsejtsék, milyen is a végekről a városba szabadult gumicsizmások igaz hevülettől átitatott, féktelen áradása. Olyan, mint a bukaresti „spontán” bányászjárások voltak, aminek hírhedt értelmiségellenes jelmondatát akár a kormány által a SZFE fölé kinevezni szándékozott kuratórium is vallhatta volna: „Halál az értelmiségre! Mi dolgozunk és nem gondolkozunk!” Bár az is lehet, hogy a marosvásárhelyi fekete március mintájára az igaz mélymagyarok jönnek Pestre, ahogy azt a román Securitate az autonómia törekvések letörésére, az értelmiségi magyar vezetők megfélemlítésére (Sütő András fél szemének kiveréséig) Erdélyben megszervezte.

A politikáról, a politikusokról, a politikai pártok vezetőiről hallani sem akaró, a közéletet, azaz a politikát elutasító egyetemisták szeme elől éppúgy eloszlott a köd, ahogy Marius is egyszerre eszmél rá, hogy Párizsban él. A SZFE diákjai nem akarnak politizálni, azaz nem akarnak politikai pártot választani maguknak, mégis politizálni kényszerülnek, mert már nincs olyan odú – lett légyen az a kormány ingatlanspekulánsai számára is értéktelen épület –, ahol a szabad gondolatot, a szabad alkotást megtűrné ez a kormány.

Az akadémiai szabadságot két lábbal taposó akadémikus miniszter úgy gondolta, hogy előrehaladásához, karrierjéhez újabb jópontokat szerez a fővárosi értelmiség egy újabb fészkének a kifüstölésével. Nem akarta ő a hallgatókat célba venni, hisz a hallgatók számára semmit se jelentenek, észre se veszi, hogy eltapossa őket, ahogy alig okozott neki nehézséget, hogy nemzetközi hírű akadémikusokat alázott meg, elismert kutatókat rendelt alá őrmesterei kardhatalmának. Tudja ő, hogy gazdája, az aktuálisan szkafanderbe öltözött köpcös tolldísz nélküli törzsfőnök is úgy tartja, ahogy az a „Hétköznapi fasizmusban” (M. Romm) megjelent: „Minden őrmesterből lehet tanító, de nem minden tanítóból lehet őrmester!”

A SZFE hallgatói és tanárai saját szándékaik, saját civil meggyőződésük ellenére folytatnak heroikus küzdelmet azért, hogy a korábbi hétköznapjaikat: a tanulást, a készülést, a színpadi játék csínját-bínját elsajátíthassák. Mindmegannyi Marius áll a barikádon. A tolldísz nélküli törzsfőnök vagy az osztályáruló akadémikus nem is érti, miért e hajcihő. Miért ne lehetne egy egyetem vezetője bányamérnök, ingatlanspekuláns, ingét már kihízott, hangnélküli bonviván? Már mindenütt ilyenek ülnek a vezetésben, ha én úgy akarom - gondolják.

Nem mindegy nektek, gyerekek, hogy a papírt, amit az egyetem elvégzése után kaptok, kinek az aláírása díszíti? Nektek úgyis csak a papír kell, hisz mire végeztek, már minden színház, tv és filmstúdió a mi csizmánk alatt működik. Ahhoz, hogy munkát kapjatok, nem arra lesz szükség, hogy mit tanultatok és mit tudtok, hanem arra, hogy milyen mélyre hajoltok. Ehhez pedig csak a papír kell, mert hajlongani is csak az hajlonghat, akinek „megbízhatósági” papírja van erről.

Hogy ne úgy végezzék, mint Marius sorstársai, hanem hogy legalább élve megúszhassák, kellene minden SZFE-s Marius mellé egy Jean Valjean. Nemde?

A szerző közgazdász