Van az úgy, hogy az ember felháborodik, és írni kezd, mert hát – ahogy Bálint György mondta – felháborodom, tehát vagyok. Aztán – igen ritkán – előfordul, hogy az ember azon kapja magát, hogy a felháborodás elenyész, és mire a végére ér, az eredeti álláspontja ellenkezőjéről győzködi... voltaképpen saját magát.
A napokban keveredtem heveny vitába néhány kollégával, kedvenc kocsmánkban, a Facebook-on. A vita tárgya a kormány döntése volt, amely szerint ezután a magyar olimpiai bajnokok fejenként és versenyszámonként 50 millió forintot kapnak. Én azt találtam mondani, hogy ha a mindenkori kormány a kiemelkedő, nemzetösszetartó, identitásképző teljesítményeket kívánja honorálni, ám tegye, de miért érdemel egy karate- vagy céllövő bajnok 50 milliót, és miért nem érdemel ugyanennyit a költő vagy a regényíró, egy-egy korszakos műért? Mire egy kolléga azt vágta a fejemhez, hogy Gedóra, Papp Lacira és Darnyira ma is mindenki emlékszik, de hogy ki volt Váci Mihály (mellesleg Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas költő), arra a kutya se, és jól is van ez így. Meg hogy az embereknek kellenek a hősök, és egy-egy olimpiai arany utáni örömködéstől számított kilenc hónappal mindig több gyerek született, mint két olimpia között. Ha jól emlékszem, az is felmerült még, hogy a Termelési regény a maga idejében nagy mű volt, de vajon született-e attól több magyar?
Ekkor én szellemi szőnyegbombázással próbálkoztam, hogy tudniillik bezzeg az athéniak, akiknél csak a nemes versengés számított, és a részvétel a fontos, nem a győzelem. Sajnos rövid kutakodás után kiderült, hogy az ókori bajnokok a pálmaág, a kis piros szalag és a szobor mellé halálukig tartó adókedvezményt, színházi ingyenjegyet és más kiváltságokat kaptak, például államköltségen házat és örök ellátást. Noch da zu a háborúban, ha fogságba estek, váltságdíj nélkül szabadultak. Akkora hősök voltak, hogy még az unokáikat is megsüvegelték. A másodikok meg nemhogy ezüstérmet nem kaptak, de szégyenkezve kulloghattak haza, miközben az egész város rajtuk röhögött. Coubertin báró pedig csak a csórókat akarta távol tartani a játékoktól, amint arra a kanadai Mark Golden professzor, a témával foglalkozó egyik legnagyobb szaktekintély rámutatott. Golden szerint az újkori játékok szervezői azért alkalmazták az ókori amatörizmus hamis mintáját, mert így akarták a versenyt „a dologtalan elit” privilégiumává tenni.
Vagyis hősökre minden kornak, népnek és főleg minden hatalomnak szüksége volt. És egy nehezen értelmezhető teljesítménynél, egy könyvnél, festménynél vagy tudományos eredménynél tényleg sokkal egyszerűbb azt díjazni, aki hamarabb ér a célba, vagy hamarabb vágja földhöz a másikat. Persze vannak népek, amelyek nem a közös vagyonnal fizetik a hőseiket, mint mondjuk a britek, de hát róluk Churcill óta tudjuk, hogyan vélekednek a versenysportról.
Kövezzenek meg, de jó volna hinni, hogy egy olimpiai aranytól nemcsak a miniszterelnök, hanem a többi magyar is boldogabb lesz. Amúgy nem valószínű. De nézzük a dolog jobbik oldalát. A sport az a terep, ahol nem elég jóban lenni a pénzosztókkal, ott valódi teljesítmény kell. Ha más üzenete nincs is ennek az 50 milliónak, már megérte.
És a végére tényleg majdnem meggyőztem magam.