Még éppen csak beálltak a furgonok a panelházak elé. Még éppen csak felállították a fémlábú kempingasztalokat a hátsó ajtóknál. De a szürke embermassza már lép egyet. A kopott dzsekik, anorákok, szőre hullott bundák, keki vászonkabátok, barna felöltők és téliesített kordzakók hirtelen megsűrűsödnek a zoknikat és harisnyákat hirdető, villogó rózsaszín neon alatt. Ahogy a furgon mellett egymásra halmozódnak az élelmiszeres ládák, úgy csusszannak előrébb a raffia szatyrok, a sokat bíró műanyag táskák, az öblös hipermarketes zsákok, kerekes kiskocsik, az utánfutós bicikli, rózsaszín iskolatáska, a vállra vetett katonai hátizsák, az egykori gurulós hokis táska.
Néhány frissen érkező előrébb furakszik. Társaik tartották nekik a helyet. Hátul némi hangoskodás támad, néhány heves mondat is csattan. A szürke hidegben eddig dermedten várakozó embervonal megremeg. Hirtelen mindenki hátrafelé nyújtogatja a nyakát. Azután végigfut a soron a moraj: csend legyen, így nem osztanak! Lépjetek hátrébb, mert addig nem kezdik el! A fejek közt surrogó utasítás láthatatlan erővel húzza szét a sort.
– Nem is jöttek olyan sokan, pedig meghirdették a Facebookon. Én is ott olvastam. Az óbudai családsegítő kiírta, hogy lehet jönni, mert ételt osztanak a krisnások. Féltem, hogy esetleg nem jut. Siettem is, hogy a sor elejére kerüljek – meséli egy szürke kötött sapkás idős asszony, aki galambősz társaival várja a sorát. Egy unoka is betoppan, hogy segítsen hazahúzni a kerekes kocsit. Erős zavarában egyre a maszkot húzogatja a szája előtt. Időnként ormótlan nagy fejhallgatója felé kap és közben megkönnyebbülten harsogja egy meglátott ismerős kamasznak a sor túloldalára: „jöttem szocializálódni!” Nagyot nevetnek. Megkönnyebbülten. Közös a szégyen. – Nagy segítség ez – bizonykodnak a sorban előrébb állók. Hónapokig is elég a tészta, a liszt, a cukor, meg a többi. A meleg étel pedig mindennél többet jelent. A családsegítő kártyájára, mint valami bárcára mutogatva magyarázzák, hogy erre kapják meg az adagokat, annyit, amennyi a szám rajta. – Néha többet is, ha nagy a szükség és hát most nagy – kanyarít a levegőbe egy fejkendős öreg, fejével a fölénk tornyosuló békásmegyeri panelek felé biccentve.
– A nagyira hagytam a négyévest – rebben Nikolett tekintete. – Nincs munkám, a páromnak se. Alkalmi munkákból éltünk eddig is, de most a járvány miatt annak se jut munka, akinek eddig volt, nemhogy nekünk. Mindenhová elmegyünk, ha osztanak valamit – teszi hozzá, majd elárulja még, hogy nem a lakótelepen él, messzebbről jött, de a kerületből. Hevesen bizonygatja, hogy jogosult, neki is van kártyája, anélkül nem is adnának, higgyem el. Már csaknem az asztal előtt van. Mielőtt lehajolna, hogy aláírja az ívet, még hátranéz és a tömeget látva megnyugszik: másokat is sújt az ínség, másnak sincs. A többieknek se az utcájában, nincs kitől kérni segítséget. Nem is érdemes.
– Én is anyámra hagytam a gyereket, de az mondjuk nagyobb, nyolc éves – biccent a hátrébb álló Zsóka. Gyógypedagógiai asszisztens, de most közfoglalkoztatottként dolgozik egy alapítványnál. A Hűvösvölgyi útra jár dolgozni, de most a járvány alatt elég, ha egyszer bemegy egy héten. Otthon varr, aminek nagyon örül, mert így a gyerekkel lehet. Most derült ki, hogy a gyerek ADHD-s (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar – a szerk.), már intézi az emelt családi pótlékos papírokat. Át is kellett vinnie egy másik iskolába a lakótelep túloldalára. Zsóka egyedül neveli fiát hat hetes kora óta, egy önkormányzati lakásban élnek. Meg szeretné venni, de elképzelni se tudja, honnan lesz neki valaha 19 milliója. Mert ennyire tartják, megérdeklődte. Anyja szerencsére a közelben lakik, így be tud segíteni neki. Amire nagy szükség van. A nyáron is eltörte az ujját, megijedt, hogy kirakják az alapítványtól és akkor megint nem lesz munkája, de szerencsére nem ez történt.
– Jó emberek azok ott. Csak az a baj, hogy nincs hol eladni a sérültek által ott készített dolgokat, mert elmaradnak a karácsonyi vásárok. Ha pedig nem lesz pénz, akkor nekem se lesz munkám – sóhajt a virágos maszk alatt. Szeme már a krumplimerítő kanálon függ. A leves párájába burkolózva érkezik a biztatás: ma nagyon jól sikerült, vigyen még, nagyon dicsérik.
– A koronavírus-járvány miatt az idén elmarad a Blaha Lujza téri karácsonyi ételosztás, amit nagyon sajnálunk, mert sokan várták. Be is adtuk az engedélykérelmet, de azután kiszámoltuk, hogy a kötelező távolságtartás miatt a tervezett 1600 adag kiosztására várakozók sora egészen a Tabánig kígyózna – magyarázza Szilaj Péterné Csilla, a Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közösségének szóvivője a furgon mellett álldogálva. – A nagy ételosztás helyett az idén kisebb csoportoknak, az ország 18 pontján osztunk ki 6500 adag ételt, illetve élelmiszercsomagot. Az első öt szeretetlakománkat Budapesten tartjuk, a jövő héten Heves és Somogy megye kisebb településeire megyünk, majd a fővárosi hajléktalanszállókon és Debrecenben zárjuk a karácsonyi ételosztási akciónkat. A helyszíneket a helyi önkormányzattal, családsegítővel és segítőszervezettel egyeztetve választottuk ki, ők értesítik erről a korábban már látókörükbe került rászorulókat. Az ételosztások nem korlátozódnak az ünnepekre, hiszen több helyen egész évben osztanak meleg ételt.
– Nagyon sok kérelmet kapunk vidékről. A falusi szegénység mélyebb. Máshol kezdődik és végződik. Egy városi rászoruló nem tudná túlélni azt, amit a vidéki ember igen – mondja Szilaj Péterné, aki szerint már tavasszal érezhető volt a járvány hatása. A nyilvános osztópontokon, így például a Népligetben rengeteg új arc bukkant fel, olyan emberek, akik néhány hónappal korábban nem gondolták volna, hogy ebédért kell majd sorba állniuk. Volt munkájuk, rendezett életük, csak tartalékuk nem. Elég volt, hogy az egyikük elveszítse a munkáját, és már meg is csúsztak. Néhány arc azóta eltűnt, de egyre több és több az új.
– Egerben a korábbi napi 500 adagot 600-ra kellett emelni és talán ez sem lesz elég. Ott már minden ötödik-hatodik ellátott a járvány miatt került nehéz helyzetbe. Sok olyan emberrel találkozunk – teszi hozzá –, aki eddig tartotta magát, a büszkesége se engedte, hogy segítséget kérjen, de most már nincs tovább. Ám még mindig nagyon nagyon sokan nem vállalják fel a szegénységet. Ez, amit itt látunk – mutat a békásmegyeri sorra Csilla – a valóságnak csupán egy vékony szelete.
