Simón Bolívar;Dél-Amerika;

2020-12-17 06:26:04

A Felszabadító álma

Százkilencven éve, 1830. december 17-én halt meg Simón Bolívary y Palacios, venezuelai születésű dél-amerikai államférfi, szabadságharcos, kétszeres venezuelai elnök (1813-1814, 1819), az általa megalapított Nagy-Kolumbia nevű államszövetség elnöke (1819-1830).

Bolívar egész életét annak szentelte, hogy a kontinens déli részét fölszabadítsa a spanyol uralom alól. A fölvilágosodás elvei, európai utazása és nevelője, Simón Rodríguez hatására érlelődött meg a fiatalemberben az elhatározás, hogy véget kell vetni a társadalmi igazságtalanságoknak Dél-Amerikában. Noha maga kreolként, azaz „spanyol-amerikai fehérként” a hódítók leszármazottja volt (családja baszk eredettel rendelkezett), fokozatosan eljutott a más bőrszínű rétegek (indiánok, „feketék” és a félvérek: meszticek, mulattok, zambók) fölszabadításának és egyenlőségének gondolatáig.

1809-ben Napóleon elfoglalta Spanyolországot. Az amerikai junták (tanácsok) sorra kimondták ragaszkodásukat a legitim uralkodóházhoz, ám néhány junta eljutott a függetlenség követeléséig. Ekkor már jó fél évszázada egyre feszültebb volt a gyarmati lakosság elitjét alkotó kreolok viszonya az anyaországgal. Bolívar csatlakozott a caracasi juntához, amely a fölvilágosodás és a francia forradalom elveit írta zászlajára. Ám a venezuelai függetlenségi harcnak és köztársaságnak volt egy apró szépséghibája: a köztársaság a földet a „fehérek” kezén hagyta (tekintve, hogy a köztársaság vezető rétege és a földbirtokos réteg azonos volt), s egyelőre nem foglalkozott a rabszolgaság megszüntetésével.

A köztársaság vezetője, Francisco Sebastian Miranda venezuelai forradalmár és tudós emigrációjában megálmodta Spanyol-Amerika politikai egyesülését. Az államszövetség jócskán túlterjeszkedett volna a mai Dél- és Közép-Amerikán. A konföderáció Kalifornia, Texas, Florida vonalától és a Mississippi vízgyűjtő medencéjétől egészen a Horn-fokig húzódott volna, teljesen felölelve a ma spanyolul beszélő lakossággal rendelkező területeket, ugyanakkor nem számolva a portugál Brazíliával, sem a brit, holland, francia Guyanával. Mint látható, az államszövetség mélyen kiterjedt volna a mai Egyesült Államok területére. Ugyanis a mai Kalifornia, Arizona, Új-Mexikó, Utah, Texas, valamint Louisiana nyugati fele a Spanyol Birodalomhoz tartozott. (Ekkor  – 1806-ban – még egyáltalán nem volt angol betelepülés, csak szórványosan, éppen csak megindult az amerikai terjeszkedés nyugati irányba.)

Miranda elképzelésében az indián és az európai múlt emlékei és szimbólumai érdekesen keveredtek. Az új államszövetség fejét az ősi Peru uralkodóinak neve után az Inka címmel ruházta volna föl, míg magát a föderációt Kolumbiának keresztelte volna, Kolumbusz Kristóf emlékére. Mindenki – indián, kreol, „fekete”, félvér – jogegyenlőséget élvezett volna ebben az új államban. Mivel Miranda szabadkőműves és liberális volt, a jogegyenlőségről vallott fölfogása természetes. Túlmenően a felvilágosodás eszméinek képviseletén, a jövő biztosítása is szerepet játszott a tervben, mert az ekkor hatalma zenitjére jutott Spanyol Birodalmat nem tartotta elégséges védelemnek az angol terjeszkedéssel szemben. Az „okosak” már látták, hogy Spanyolország bukásával Anglia válik hódítóvá a kontinensen. A még „okosabbak” pedig már azt is, hogy nem is Anglia, hanem az Egyesült Államok lesz az új hódító, amelyet a népességnyomás, délen pedig az ültetvényes gazdálkodás a nyugati, illetve délnyugati irányú terjeszkedésre sarkall.

Bolívar később fölelevenítette Miranda tervét, ám egyelőre – 1811-ben – a Venezuelai Köztársaság területét sem sikerült megvédelmezni. 1813-ban Bolívar visszahódította a spanyoloktól a területet, ám a llanerók (pásztorok) és rabszolgák kreolellenes felkelése meg a spanyol királyi sereg ellentámadása másodszorra is véget vetett a köztársaságnak. Bolívar száműzetésében eljutott a rabszolgaság azonnali eltörléséig, a szociális reformokig. Ez megfelelt humánus gondolkodásának, ám addig politikai okból a függetlenséget tartotta először kivívandó célnak. A rabszolgaság eltörlésével viszont megnyerte a „fekete” Haiti elnöke, Alexandre Pétion támogatását.

Belátta, hogy a nép egyelőre még éretlen önmaga kormányzására (klasszikus liberális elitista álláspont), túl nagyok a társadalmi és regionális ellentétek, ezért nem egy laza államszövetség, hanem rövid- és középtávon az erős végrehajtó hatalom a megoldás: az a béke és biztonság garanciája. Néha kétségek gyötörték az államszövetség sikerét illetően: „ez nem lehet, mert eltérő éghajlat, más-más helyzet, ellentétes érdekek, elütő jellem osztják meg Amerikát.” Bolívar afféle „kísérleti telepként” megalapította Nagy-Kolumbiát, amely államszövetségként a mai Venezuelát, Kolumbiát, Ecuadort, Bolíviát és Panamát foglalta magában, tehát nagyjából Dél-Amerika északi részét, később hozzácsapva Felső-Perut (Bolívia néven). 1819-ben az angosturai kongresszus kikiáltotta az új állam létrejöttét, s elnökének a szabadságharcos Bolívart választották meg, akit a nép már „Felszabadítónak” nevezett.

1821-ben a cúcutai kongresszus megszerkesztette Nagy-Kolumbia alkotmányát. Már önmagában az kétségessé tette a venezuelai és felső-perui területek lojalitását, hogy az államszövetség központjává a kolumbiai Bogotát tették meg. A spanyolok kiűzésével párhuzamosan az egyes régiók, tartományok közötti széthúzások, ellentétek felszínre törtek. Bolívart elnökké választották 1821. szeptember 7-én, s ez már magában hordta az ellentétet: sokan megkérdőjelezték Bolívar hatalmát s jogát, hogy újabb harcokba vonja be a meggyötört országot. Venezuela és Kolumbia örült a felszabadulásnak, ám azzal, hogy Bolívar újabb, távoli harcterekre terjesztette ki a spanyolellenes felszabadító háborút (Peru), érthetően meggyöngítette saját támogatói bázisát. A demokratikus elvek is csorbultak, hiszen csak az írástudók és a legalább száz pesót érő ingatlannal rendelkező férfiak szavazhattak, így a lakosság többsége ki volt rekesztve a választójogból. Ne feledjük el, hogy a választójog korlátozottsága megfelelt a korabeli liberális elveknek!

Bolívar álma hosszú távon a dél-amerikai Egyesült Államok volt. Ez azonban aligha jöhetett létre. Önmagában a természetföldrajzi környezet (esőerdők, hegyek, pampák) sem tették lehetővé az egységes kontinentális kormányzás létrejöttét. A természet a szeparatista tendenciáknak kedvezett. Másodszor Bolívar tábornokai a helyi elitekkel összhangban saját régiójuk, tartományuk önállóságának biztosítására törekedtek. Ezért azonnal hajlandók voltak elárulni Bolívart – az egyetlen Antonio José Sucre, Felső-Peru elnöke kivételével –, amint úgy érezték, hatalmuk csorbul. Jellemző, hogy annak ellenére, hogy Bolívar vezetésével kolumbiai katonák szabadították fel Perut, a perui elit a kolumbiaiakat ellenségként kezelte.

Bárki lett volna Nagy-Kolumbia elnöke, hívják bár Bolívarnak vagy másnak, hosszú távon a szeparatista tendenciák miatt csak a hadseregre támaszkodva maradhatott hatalmon. Bolívart 1828-ban élethossziglani Szabadító Elnökké választották, ami önmagában ellentmondott a demokratikus elvnek. Még alelnököt sem választottak. Néhány bogotái politikus tervezte Bolívar félreállítását, s merénylőket küldtek ellene, akik azonban nem értek célt. Mindenesetre ez mutatta a provincialista erők elszántságát Nagy-Kolumbia aláásására.

Önmagában a caudiollo (erőskezű katonai vezetőre alapuló kormányzás) hagyománya is ellentmondott az egységnek. A caudillók saját hatalmukat védték, s Bolívar is megpróbálta intézményesíteni ezt a rendszert. Úgy vélte, ha megveszi bizalmukat, akkor lojálisak maradnak hozzá és Nagy-Kolumbiához. Ám ez nem így alakult, hiszen tábornokai szembefordultak vele. Bolívar megkeseredett emberként halt meg 1830-ban, a venezuelai Santa Martában. Legutóbb Hugo Chávez vetette föl Nagy-Kolumbia visszaállítását a helytelenül baloldalinak nevezett ún. „bolívari forradalom” keretében. Erre azonban a XXI. században végképp nem nyílt esély. Nagy-Kolumbia maradandó öröksége az azonos zászló: a kolumbiai, venezuelai, ecuadori egyaránt az arany-kék-vörös színeket használja állami jelképként.