Amikor megérkeztünk az orosz rulett bajnokságra,
a többi versenyző úgy nézett rám,
hogy elszégyelltem magam, mit keresek itt.
Azt hazudtam, hogy az edződ vagyok.
Esélyük sem volt ellened,
mert te tényleg meg akartál halni,
nekik pedig csak mindegy volt, ha meghalnak is.
Az orosz rulett bajnokság nyertesei mind halottak.
A csoportunkban te jöttél negyedikként,
előtted három lövésig üres volt a tár.
Én nem is kerültem sorra.
Aztán a bakancslistád közepén találtad magad, holtan.
Az emberélet útjának felfestésén.
A hátrahagyott feladatok nyomasztanak a síron túl is.
Sose lehet tudni: nekem a halál utánra is van teendő-listám
(például megverni az ördögöket römiben, mert sakkban úgyse tudnám).
Fölényesen megnyerted az orosz rulett bajnokságot.
Én elvesztettem. De talán, tényleg csak talán,
azért, mert én nem is akartam meghalni igazából.
Neked szurkoltam végig. Mintha tényleg az edződ lettem volna:
a felkészülési időszakban buzdítottalak és provokáltalak,
sosem hittem el, hogy már elég jó vagy,
és a hitetlenségemmel is ösztönöztelek,
hogy a bajnokságon a végén minél jobb teljesítményt nyújts majd.
Most pedig éjjelente azt hiszem,
hogy valami zombiszúnyog repked az arcom közelében,
és reggelre véresre pofozom magam.
