– Első kötete, a 2004-es Fénykutya és vonat még Can Togay néven jelent meg, most viszont már Jánosként is jegyzi az Átmeneti embert. A fülszövegben írja ugyan, hogy mert így jobban tudja az olvasó, merre jár az a villamos, amiről ír, a Can Togay meg olyan, mint valami földönkívüli. Vagy turista. Tizenhat éve még nem így volt? Vagy nem volt érdekes?
– Akkor kezdtem használni a Jánost, amikor hivatalnok voltam, Berlinben, a Collegium Hungaricumban. Nem magam, hanem a környezetem miatt. Nem ez a nevem, nem is ismerem föl magam igazán benne, habár anekdotikusan Jánossá ütött gyerekkoromban egy idős bácsi. Becsöngetett a Benczúr utcai lakásunkba, valami vagy valaki után kutakodott, megkérdezte, hogy hívnak, mondtam, hogy Can (Dzsan), mire ő értetlenül nézett, majd felderült az arca: János lesz az! De nem ezért lettem János, hanem hogy ne akadjon fenn a nevemen a környezetem. Ha egy minisztériumi folyosón úgy mutatkozik be az ember, hogy Can Togay, azzal, magyar közegben legalábbis, felesleges zavart okoz. Ha azt mondja, Can Togay János, az tiszta sor. Még hálásak is. Az első kötetnél ez nem volt szempont, most viszont kifejezetten szerettem volna, hogy az olvasó véletlenül se higgye, hogy külföldi a szerző, hogy ez a kötet fordítás. Azt akartam, hogy azonnal látható legyen, aki írta ezeket a verseket, az olyasmikről írt, ami akár közös élményanyagból is származhat.
– Költőként igazán megfontoltnak tűnik: összesen kétkötetes szerző. Az első 30 év anyagát öleli fel, ez a második, az Átmeneti ember 10 évnyi versből válogat – a kettő között eltelt tizenhat év. Miért ezek a hatalmas időtávok?
– Számomra az írás inkább intim dolog, és csak akkor érik meg a kiadás igénye, amikor már elkerülhetetlenné válik. Amikor már annyi egymásra torlódott szövegem van, hogy nem marad helye többnek. Egy kötetmegjelenés egyfajta tabula rasa teremtés. Mindig nehezemre esett publikálni, ráadásul az első megjenéseimet követően, nevezetesen az egykori Mozgó Világban 1978 táján, politikai tisztogatás áldozatául esett a szerkesztőség, amit szerzői bojkott követett, és én abba valahogy benne ragadtam. Mielőtt rászokhattam volna a publikálásra, már le is szoktam róla.
– Az utolsó vers egyben a kötetnyitó, ciklusba sem szedett első: 1976, Szent István körút, Marx tér, Novhéttér, igazoltatás, „Vissza fogja sírni még az én / fénylő rendőrkabátomat!” Mit sír vissza belőle, ha egyáltalán?
– Nehéz itt nem arra hivatkozni, hogy az ember akkor volt fiatal. Az emlékben való lét pedig az ember része, ráadásul a legmegszenvedettebb körülmények azok, amelyek iránt gyakran nosztalgiája van. Mert az életet akkor élesen éli meg. Olyankor egyértelműen hasít belé az egzisztencia. Ezért lehet az embernek nosztalgiája olyan kor iránt is, ami kimondottan kellemetlen. Az a bizonyos rendőrkabát nem volt jó dolog, a kiszolgáltatottsággal szembesített újra és újra, de most, hogy megszűnt a méregfoga, felfénylik belőle, hogy ezzel a rendőrrel egyszerre kerültünk az idő hálójába. Ilyen értelemben bensőséges társam volt ő abban a korban. A rendőr feltételezett engem, én pedig a rendőrt a rendőrállamban. És hát én olyan közegben mozogtam, ahol nagyon is volt egy igazoltatásnak relevanciája.
– Sok helyen élt a világban, mégis mintha a VI. kerület utcái, terei kapnának egy erős, szintúgy nosztalgikus, sőt fantáziadús felhangot – az Aradi utcában Rilkét idéz egy galamb; a Szív utcában egy erkélyen, egy széttépett zászló titkos tengeri átjárót jelez. Mit jelent önnek ez a környék?
– Azok a helyszínek, amelyek gyakran kísértenek– az első ciklus, a Mutatvány verseinek terei – Lipcséhez köthetők, ahol 8-tól 14 éves koromig éltünk. Persze, a kisgyerekkorom, a Benczúr utcai ház is alapélmény, a mai napig meghatározza, hogy milyen közegben érzem leginkább otthonosan magam. Itt jobbára külföldi családok éltek, akik mind a Magyar Rádió külföldi adásainak főszerkesztőségében dolgoztak. Én ebben a házban születtem, többszörösen idegen nyelvű közegben. Az egyetlen magyar gyerek a gondnok kisfia volt, mindenki más görög, spanyol, olasz… stb. A Terézváros inkább a későbbi, fiatal felnőttkori énem helyszíne, sok minden ott esett meg. Kétségtelen, hogy bizonyos részeit nagyon különösnek tartottam mindig, így a Szív utca alsó szakaszát, ahol „az utcába tévedőt tenger szaga csapja meg / az itt lakók azonban titkolják a tengert.”
– Az úszás egy elég fontos metafora a kötetben – szinte egy teljes ciklus szentelődik neki. Milyen jelentések társulnak hozzá? Ki úszik? Mit jelent az ön számára átúszni, megúszni, kiúszni?
– A víz különös közeg. Az ember számára veszélyes, nem erre lettünk kitalálva, mégis úszunk benne azt viszont rendesen kell csinálni, különben elsüllyedünk. Az úszás a létbe dobottság metaforája, aki úszik, az az élő. Átúszni a túlsó partra lehet, megúszni egy háborút, most kapásból ez jut eszembe. Kiúszni pedig, ahogy Wittgenstein mondja, egy tócsányi tóból és az óceánból is ugyanúgy kell. Mindegy melyikbe esünk bele.
– Egy másik gyakran felbukkanó fogalom a versekben a hazatérés és a hazaút – aki annyi felé élt, annyi nyelven kommunikál, mint ön, hová tér haza? Vagy ahogyan a kötet végén Ninas és Gustavo beszélgetéseiben elhangzik: „Megtaláltad már az utat?”
– Számomra a haza fragmentumokban létezik. A legváratlanabb helyzetekben és pillanatokban bukkan fel és sokszor ugyanolyan gyorsan el is tűnik. Illékony. Németországból hazavágyom Magyarországra, és fordítva, Törökországba megérkezve pedig annyira természetesnek érezhetem a közeget, hogy hirtelen nem is értem, mit kerestem eddig máshol. De gyakran nem is kell, hogy életrajzilag kapcsolódjak. Dinamikus dolog ez a haza. Ezer fragmentumból, élményből áll össze. Ez persze az élettörténetemből is fakad. De valójában nem is találkoztam még olyan emberrel, akiben ne volna egyfajta hasadtság valamilyen tekintetben: falu-város, származás, két-három nemzet. Ez mindenki számára kihívás. Nálam ez kettős-hármas identitás, vagy annak hiánya.
Egy nagyon jó görög barátom édesanyja egyszer megkérdezte, hogy „és akkor most maga minek érzi magát? Magyarnak vagy töröknek?” És akkor az szaladt ki a számon, hogy olyan embernek, akinek ezt a kérdést joggal fel lehet tenni. Az is tény, hogy otthonosan érzem magam az idegenségben, szorosan hozzátartozik az identitásomhoz.
– A kötet utolsó szövege az Öregek. Gustavo Amado szerint megöregedni annyi, mint reggelente egyre korábban kinyitni az ablakot. Ninas Solar szerint menetirányba ülni a vonaton. Ön szerint mit jelen megöregedni? Lehet valami köze például a szabadság megélésének a vágyához?
– Nem így van? Az idő előre haladtával egyre korábban kelünk, egyre korábban nyitjuk ki az ablakot. A szabadság-felvetést szépnek találom. Az öregedés során felértékelődik a jelen. Egyre kevesebb idő marad a jövőbe vetíteni dolgokat, kitágul és elmélyül az itt és most…
