Előfizetés

Akik belecsapnak a lecsóba (Gina; Apád előtt ne vetkőzz!; Kiváló dolgozók)

Marik Noémi
Publikálás dátuma
2020.12.19. 17:30
Apád előtt ne vetkőzz című előadás
Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Alig kezdődött el a színházi évad, már félbe is szakadt. Ám még így is születtek fontos, meghatározó előadások. Sőt, a színház kereteit újragondolók is. Szőnyeg alá söpört, kényes témákat feldolgozó bemutatók tették markánssá e csonka színházi évadfélt.
Partidrogos cyberbullying (Gina, Radnóti Tesla), pedofília és családon belüli abúzus (Apád előtt ne vetkőzz, Orlai Produkció), gondoskodási krízis és az egészségügyi, szociális ellátórendszer tragikus állapota (Kiváló dolgozók, Örkény Színház). Mindegyik a bűnről, a mulasztásról szól, ráadásul olyan bűnökről, amelyek nem csupán személyesek, hanem – épp szőnyeg alá söprésük vagy látszatmegoldást hozó kirakatba helyezésük miatt – társadalmi vétkek is. Amik a társadalom képmutató működését leleplező társadalmi problémákhoz vezetnek. Ezekben az előadásokban belecsapnak a lecsóba, és ez a lecsó bizony csíp. Így mindhárom alkotás olyan színházat eredményez, ami a társadalmi felelősségvállalás felé tolja a színház kereteit. Mindhárom esetben alapos gyűjtőmunka előzte meg az alkotómunkát. Vallomásokból, interjúk sorából szőtték drámáikat, szövegkönyveiket a szerzők. A kamaszkori kisiklások hátterét kutatja Schwechtje Mihály új, improvizációk mentén született színházi munkájában, a Ginában. Nem az áldozat szemszögéből mutatja a történetet, nem az abúzus okozta trauma kerül fókuszba, sokkal inkább az elkövető környezetét térképezi fel. Nem mentségeket, felmentéseket, hanem okokat keresve. Az után nyomoz, egy tinédzser hogyan juthat el odáig, hogy bántson, megalázzon másokat. Milyen miliből jöhet egy eminensnek tűnő kamasz, aki képes ilyen kisstílű bűnt elkövetni.
Schwechtje Mihály: Gina című darab fotóspróbája a Radnóti Színház Tesla Laborban.
Fotó: Béres Márton / Népszava
Schwechtje és alkotócsapata aprólékosan fejti fel a hátteret, hogy lássuk, épp e háttér az, ami fertőződött és fertőző. Pedig elsőre egy átlagos értelmiségi-vállalkozói családot látunk, akik a boldogulás és moralitás mezsgyéjén egyensúlyoznak. És úgy tűnik, a kisebb stiklik ellenére rendben van itt minden. Aztán kiderül, a felszín alatt kellően in­stabilak. Észre sem veszik, hogy kisiklik alóluk a morál. Az apró kompromisszumok, megalkuvások, árulások (ha máskor nem, hát a következő generációban) végül bűnné robbannak és egy rendszerszintű rothadást takarnak. Leginkább a szülők kapcsolatát, otthoni működését firtatják az alkotók. E szülők tényleg mindent megtesznek fiukért, ám nemigen veszik számításba, ha akarják, ha nem, a hazugságaik, elfojtásaik is a nevelés része. A legfőbb mintázat. Nincsenek itt szekrényből kidőlő csontvázak, csak a mélyben rág valami alattomosan, alig észrevehetőn. Épp ezért állnak fiuk tette előtt ők is értetlenül. És emiatt hangozhat el az a mondat: ránézek, és teljesen idegennek tűnik. Érzékeny és még kényesebb témát választ az Orlai Produkció, amikor Péterfy-Novák Éva Apád előtt ne vetkőzz! című művét viszi színre. Orlaiék már többször bizonyították, fogékonyak a társadalmi problémák bemutatására, éles szemmel figyelik és bátran bemutatják azokat. Péterfy-Novák levelekből, vallomásokból hívta elő a családon belüli abúzus fájón éles és hiteles képét. Tasnádi István remek érzékkel igazította színpadkészre és rendezte igen visszafogottra a felkavaró írást, hogy az elő­adásból sejtig ivódó tudás aztán valódi érzékenyítő hatással bírjon. Schwechtjéékhez hasonlóan az áldozattá válás és az abúzus elkövetésének az okait keresik. Kiderül, és ez persze önmagában még nem újdonság, hogy a kettő legtöbbször összefügg. Ámde Péterfy-Novák és alkotótársai olyan empátiával figyelik áldozat és elkövető történetét, és haladnak az azokat bemutató úton, hogy előítéletek nélkül figyelhetjük mindkét ember sorsát. Így teljes sorsok bontakozhatnak ki előttünk a maguk tragikumában és hitelességében. Két történetszál fut egymást váltogatva, olykor párhuzamosan. Egyik oldalról látjuk, a feltétlen bizalom és szeretet hogyan tesz sérülékennyé és könnyen kifoszthatóvá. Másfelől látjuk, hogy válik valaki saját traumái, abuzáltsága által maga is bántalmazóvá. Az alkotók nem vádolnak, de nem is mentenek fel: egyszerűen bemutatnak. Maguk az áldozatok mondanak csak ítéletet.
Kiváló dolgozók című előadás az Örkény Színházban.
Fotó: Huszár Dávid / Népszava
Optimizmusra az adhat okot, hogy feldereng, talán meg lehet szakítani a sort, ki lehet törni eme örökségből. Ugyanakkor láthatóvá lesz, nem ítéletre, elsősorban terápiás segítségre van szüksége mindkét oldalnak. Legfőképp pedig arra, hogy ne néma tanúk legyünk. Mert az egyik főszereplő itt épp a meg nem jelenített szemtanú, aki némán eltűri, passzivitásával végigasszisztálja a gyomorforgató bűntettsorozatot. Az Örkény Színház bemutatójában, a Kiváló dolgozókban (sz.: Boross Martin–Neudold Júlia–Szabó-Székely Ármin) most nem drámát mutatnak drámai hősökkel, hanem magát a valóságot. És arra késztetnek, lépjünk ki mi is a komfortzónánkból. Boross, aki rendezte is az előadást, nem foglalkozik semmivel, fogja magát és szétfeszíti a színház kereteit. Igazi aktivista, ügyek mellé áll, mellesleg színházat csinál. Nem is akármilyent. A történetek a gondoskodásról alcímet viselő előadás vérbeli közösségi színház, civil szereplőkkel. Szociális, egészségügyi szférában dolgozó, meg nem becsült (naná, hogy anyagilag sem) szakmák képviselői sorakoznak fel előttünk. És mesélnek hivatásuk nehézségéről, szépségéről vagy épp ellehetetlenüléséről. Pedig ezeknek a kiváló dolgozóknak a munkájára akkora szükség van, mint egy falat kenyérre. A megbecsültség hiánya és munkájuk fontossága közt húzódó feszültség szinte felrobbantja a teret. A felvételről bejátszott riportok, animációk és grafikonok segítenek tisztábban látni és komplexebb képet adni a gondoskodási válságról, amelyben vagyunk és egyre inkább leszünk. Olykor mű vészi invencióval, olykor megejtőn szellemesen vagy épp brechti songgal van ábrázolva mindez. A színház most eszköz, amit arra használnak, hogy közelebb hozzanak hozzánk sorsokat és felrázzanak. Az alkotók itt komolyan gondolták, hogy a színházzal lehet hatni a társadalomra. Behúzták a valóságot a színre, hogy konkrétan láthassuk a méltánytalanságot és egy végstádiumban lévő szférát. És ha már érzékenyítésről van szó, e darab által nemcsak érzékenyebbek lettünk, hanem dühösebbek és tettrekészebbek is. És ez bizony hatás a javából.

Gerőcs Péter: Try not to come

Gerőcs Péter
Publikálás dátuma
2020.12.19. 17:07

Fotó: Népszava
Csapódik az ajtó, Janka levágja a hegedűtokját, a kottákat, a kabátját, és leroskad a fotelbe. Naim odakúszik hozzá. – Nem ment jól a próba? – Hagyj békén! Mielőtt Naim újra megszólítaná kedvesét, gyorsan elmondjuk, hogy Janka és Naim a baseli zeneakadémia hallgatói. Janka Pécsváradról származik, Naim pedig Kıraçlarból. Naim mindig felderül, ha Janka megpróbálja kiejteni a fiú szülővárosa nevét, Janka pedig megsértődik, ha Naim felderül. Egyébként a párbeszédük angolul… de ezt most nincs időnk kifejteni. – Most velem van bajod? – Ha tovább nyaggatsz, akkor veled is. Janka vékony, nagyon fehér bőrű, hosszú hajú lány, afféle ba­lerina alkat. Kissé vérszegény, és általában haragszik, bár nem mindig tudni, hogy kire. Naim törökösen sötét bőrű, Jankánál alacsonyabb, izmos fiatalember, és állandóan nevethetnékje van. Janka hegedű tanszakon végzős, Naim tubázik, és másodéves. Ráadásul most végignyal Janka combján, minthogy a miniszoknya fedetlenül hagyja majdnem az egész lábát. – Fujj már! – Figyelj ide, te kis törött szárnyú madárka! – ugrik fel Naim, és összeüti a tenyerét. – Menjünk már el inni a többiekkel! Mindig hívnak. – Nem megyek. – De hát miért? – Ad egy, mert a Philip állandóan megjegyzéseket tesz, ad kettő, mert a helyet úgy hívják, hogy „Try not to come”. Naim vigyorog, és közben bólogat. – Zseniális, nem? – Undorító. – Ne legyél már ilyen kiskacsa! El van törve neked a szárnyad (körülbelül így fordítható Naim kedveskedése). Most nyitott a hely. Ki kell próbálni. Janka fél óra múlva elmeséli párjának, ekkor már kissé megenyhülten, epret csócsálva a konyhában, hogy a Philip mekkora egy szemét volt a meghallgatáson, és állandóan beleordította a szerzői instrukciókat a játékába. Alig tudott figyelni a da capónál. Meg a csukló, meg a könyök! Mintha csak egy másodéves lenne. Szóval ott tartottam kettejük jellemzésében, hogy angolul kommunikálnak. Janka tehetős családból származik, Naim kevésbé. Ő ösztöndíjakból fizeti az iskolát és a lakhatását. Ezenkívül Janka vegán, Naim pedig szereti a finom sülteket. Naim tudja, hogy Janka, bár leplezni próbálja, imádja a durvaságot, ezért az eprestálból szemezgető párjáról egy váratlan pillanatban lerántja a miniszoknyát, aztán a bugyit. Janka tiltakozik, de hát ezt már ismerik jól. Naim nagyon ügyesen tudja késleltetni az ejakulációját, ezzel is kedveskedve párjának, aki hevültségében előbb leveri a tálat az asztalról, kicsivel később leszakítja a függönyt is. Miután feltakarították a romokat, Naim meggyőzi Jankát, hogy csatlakozzanak az esti tanszéki vacsorára. Ezenkívül azt is érdemes még sietve megjegyezni, hogy Janka szüleinek van egy sokalkalmazottas, részben gépesített gazdasága. Vagyonuk is ebből származik. Janka, amíg kislány volt, minden születésnapján választhatott magának egy állatot játszótársnak. Legjobban a kiskacsát szerette. Pórázt kötött a nyakába, és úgy sétálgatott vele a pécsváradi dombok között. Könyvből olvasott neki, megosztotta vele legbelsőbb fantáziáit, néha még együtt is aludtak. Az olvasó már nyilván tudja a folytatást, és igaza is van. Pontosan az történt ugyanis, ami ilyenkor a szomorú mesékben történni szokott. Gáspár, merthogy Gáspárnak hívták Janka kiskacsáját, egy reggel eltűnt. Aznap Janka annyira elszomorodott, hogy ki sem jött a szobájából. Nem szólt senkihez, megfeledkezett a napi kötelmekről, nem evett, nem fürdött, csak keservesen sírt. Másnap este pedig, hogy, hogy nem, felszolgálták a legjobb barátját vacsorának. Az első falatok fenséges íze pillanatokra enyhítette a szomorúságot, de aztán megállt a villa a kezében. – Ez milyen állat? A család gonosz szakácsa döcögött, hogy hát a Jankácska nem ismeri fel legjobb barátját? Janka azóta hallani sem akar semmiféle húsról, utálja a szakácsokat, sőt az akkor még bizonytalan nemi identitását is komoly megrázkódtatás érte. – Nahát, te is eljöttél? Már azt hittük, soha nem látunk az akadémián kívül! – Nem is volt könnyű idekönyörögni – mosolyog Naim. – Próbált nem eljönni? – szellemeskedik egy koreai üstdobos srác. – Az ázsiaiaknak tényleg nincs humoruk – jelenti ki Janka, erre mindenki elhallgat. A Try not to come egyik legfőbb jellemzője, hogy az ember egy dzsungelben ül. Körülötte buja zöld növényzet, a divatos cipő a televényt tapossa. Előlép a rengetegből a sommelière, és kitölt egy kis vöröset az újonnan érkezőknek. – Nagyon csinos vagy ma, Janka – próbálkozik a bolgár klarinétos. – Köszönöm. Te is jól nézel ki. – Mit hozhatok a kedves vendégeknek? – érdeklődik a pincér. A társaság az étlapba mélyedve morfondírozik. – Ajánlhatom esetleg a rozé kacsát, ha nincs ellenükre. – Nincs! – csapja össze Philip elégedetten az étlapot. Többen csatlakoznak hozzá. – Én ezt a mandulás-medvehagymás paellát kérem. – Hány éve nem eszel húst? – könyököl előre Philip, miután a pincér felvette a rendelést. – Tizenöt – válaszolja Janka gondolkodás nélkül. – Azt mondd meg nekem, hogy a vegánok miért utálják annyira az embereket! Janka idegesen felsóhajt, aztán Naimra néz, majd vissza Philipre. – Azért, mert seggfejek. Néhányan kényszeredetten felröhögnek. A francia fuvolista lány Janka védelmére kel. A haszonállatok miatt lassan lakhatatlan a szárazföld, nem arra van kitalálva az ember, hogy reggeltől estig húst egyen, gazdagabb a vegán ízvilág, arról nem is beszélve, hogy egészségesebbek az ételeik stb., stb. – De én nem ezt kérdeztem – erősködik Philip –, hanem azt, hogy a vegánok miért utálják az embereket? – Mert gyilkosok. Néhányan felhorkannak. – Személy szerint én is? – Te egy tömeggyilkos vagy. Naim a kezét tördeli, heherészik. – Nem szoktunk otthon vörösbort inni. Philip szemei villognak, lázba hozta Janka replikája, de éppen megérkezik a rozé kacsa és a paella. Nekilátnak. Súlyosan csillogó villák és kések halk kocogása az ősnövényzetben. A rozé kacsa szétomlik a kés súlya alatt. Janka elpirul, lesüti a szemét. A hús halovány barnás kérget növesztett kívül, amelyen élénken feketéll a feketebors-őrlemény. Csak kevés hússzaft szabadul a tányérra a tompa kés nyomán; a kéreg alatt a hús rózsaszíne egy intim kitárulkozás, a test vallomása. A tányér őszbirodalmának peremvidékén aszalt szilvák állnak őrt, hogy a savanyú, lágy, de még épp egy kissé hersenő káposzta fanyarját ne engedjék elszabadulni, és ritka felbukkanásukkal váratlanul édesítsék vissza az őszies ízek túlzá­sait. A fanyar és az édes tökéletes összecsengése ez, melyet a roppanó apróbacon kicsiny meglepetései kísérnek, és amire a borsdarabok váratlan, mégis jó ütemű, szép lecsengésű bizsergése felel. Az ízek mind külön szólalnak meg, ám a vékony hússzaft finoman mégis egy harmóniába vonja a felhangzókat. Janka szíve hevesen ver. Philip mereven figyeli a magyar hegedűs lányt, aki egy perccel később már zihál. – Jól vagy? – kérdezi Philip. Janka feláll, áthajol az asztalon, lemetsz egy kis darabot Philip kacsacombjából, megmártja a szaftban, majd visszahajol, és hunyt szemmel szájába emeli a falatot. Az este ettől fogva kellemesen telik, mondhatni: a résztvevők harmonikus polifóniájában.

Csobánka Zsuzsa Emese: Alakváltók

Csobánka Zsuzsa Emese
Publikálás dátuma
2020.12.19. 15:30

Ülök a kövön. Körülöttem végtelen sivár vidék. Mondja, képzeljek magam köré bármit, ami tetszik, de csak rá tudok gondolni, és arra, hogy vajon mi lehet vele. Nem érzem a szagokat, az illatokat, nem érzem az ízeket. Kitölt a hiánya. Valahol a távolban küzd a Fekete Bika a Völgy Szellemével, és arra kért, hogy várjak. Ülök a kövön, hideg van. Legyen akkor egy fa. Legyen egy kéttörzsű fa, ami valójában három. Föld felett ágazik el az egyik, a másik egyenesen tör az ég felé. Őket képzelem magam köré, míg a Fekete Bika önmagával küzd az aranylombú fák alatt. Így szól a mese. Hogy van egy királylány, akinek a Fekete Bikát szánják férjül. Mennie kell, de nem is ágál. Útjuk során a Bika testvérei vendégül látják őket, egyiktől almát, másiktól körtét, harmadiktól egy tollat kap. A mese végén majd azok mentik meg a párt. Aztán következik a harc, amikor a királylánynak várnia kell. Sok szenvedést okozott már nekem ez a szellem, kezd bele a Bika, ideje, hogy szembeszálljak vele, és ha lehet, legyőzzem. Ülök a kövön, mert ezt kérte tőlem. Nem mozdulok, hallgatok. Ami összehúz, elveszi az életerőt. Ami felforgat, kiemel a létből, és úgy dob el, mint szentjánoskenyér termését a zörgő őszi éjszaka. Megyek magamban, érzem a rothadás illatát az úton, a talpam alatt recsegnek a barna tokok, sötét van. Nem látom, de tudom, hogy ívesen felhajlik, és kitüremkednek a babszemek a terméshéjon a külvilág felé. Azt kérte, várjam meg. Én azt ígértem, nem szólalok meg, és nem is mozdulok. Szeretném, ha büszke lenne rám, szeretnék a legmozdulatlanabb és legnémább kedvese lenni, pont olyan, amilyennek elképzelt korábban. De a Fekete Bika túl sokat képzeleg. Szeret elveszni a részletekben, és úgy büntet, hogy közben magának okozza a legnagyobb fájdalmat. Elképzelem a kezét, ahogy le van hunyva a szemem, hogyan ér hozzám, ha majd véget ér a harc, mert nincs kétség bennem, nyerni fog. Azt mondta, ha vörös lesz az ég, vesztett, ha nyer, kék. Én csak az eget tudom elképzelni a fejem fölé, se az alkonyt, se a szélfútta égalját nem. Holnap állítjuk az órát, olvasom, a hírekben is bemondják, de azt ígértem, nem szólalok meg, a mozdulatnak íve van, mint a szentjánoskenyér termésének, ropogok is, ha rá gondolok. Közeledik az új időszámítás. A Fekete Bika képeket rögzít. Ez most egy kéttörzsű fa, ez két macska, jin-jang jelbe fordulva egymás felé, mint akik szeretik egymást. Kérdezem, honnan tudja. Kérdezem, mit tud szeretetről, de álmodom, álmomban hiába beszél, reggelre elfelejtem. Reggel pedig én is néma vagyok. Másnap azt kérdezem, tudja-e, mi az a boldogság, erre nem ő válaszol, hanem egy barátja, pillanatnyi megelégedés csupán, azok sora, ránézek, ezt mégis hogy gondolja, de addigra elszelel, a kő van csupán alattam, és mellettem az elképzelt fa. Két törzsből úgy lesz három, hogy ránagyítunk, ha jobban megnézed, láthatod, az egyik kitakar egy másikat, vagy kitakarja, vagy belőle jön, kettényílik, lehet bármi. Ha még közelebb hajolsz, nem kettő, nem három, hanem négy. A fejem fölött felhős az ég, ez még se nem vörös, se nem kék, de tágasabb, mint ami belül van, mert az fojtogat és szűkös is. Csak a kő és a fa. A lombja terrakotta, apró pihékből összezárt szárny, angyal repül el felettem, hallgatom. Hallgat ő is, pedig visszakérdeznék a suhogásra, mondd, miféle fény az, ami betölti az emberi szívet, ami elég tud lenni egy életre, és nem aprózza fel az élőket maga körül. Kérdezem, tud-e teljességet megélni önmaga, vagy folyton repedések mögé bújik, gyomot növeszt, bizonyítékként arra, hogy az élet súlytalan. Elfújható, mint a gyermekláncfű virágzás után. Most fa, máskor oszlop. Most egy tanya, rajta ember. Az ember férfi, lassan ballag, úgy ismeri a vidéket, mint a tenyerét. Nézem a képeket. Úgy ismerem a tenyerét én is, mintha vidék lenne, míg ő a tőkék között sétál, én benne járkálok. Egymásban bolyongó lankák vannak és világos, csak a szurdokban szűkül össze a tér és az idő is, ott sötét lesz, embert próbáló, talán akkor harcol önmagával, annak a világnak a peremén dől el minden, és akkor küzdök önmagammal én is a kövön várakozva. Maradj mozdulatlan, kicsi királylány, indulj el befelé. Megmozdulni képtelen vagyok, az elgémberedett lábszár csupa csillagos ég a fejem felett, káprázik a fent és a lent, egymást kergetik, mintha a kint és a bent is egyívású lenne. Még nem tudom. Még nem tudom, hol tart a Fekete Bika, miféle harcot vív meg önmagával, és miféle harcot vívok meg önmagammal én is, míg elérek hozzá magamban. De belül nincsen rend. Ölemben a körte, az alma és a toll, a lombok ringatnak, ahogy nézem őket. Megnyugtató, mint az ég alja a vész előtt, és akkor arra gondolok, talán a vég is kikerülhető, ha sarkon fordulok, mint a Jóisten szokott, ha baj van. Hadd maradjon az isten hűlt helyén a hit megerősíteni a híveket. Minden rendben, mondja a Fekete Bika, bennem beszél hozzám, mert ő most magával harcol, ahogy én magammal, mintha vele és érte tenném. Nézem, erősen nézem a színeket az égre festve, de nincsen egy sem, ellopták őket, vagy lehet olyan so­káig nézni, hogy megszűnjön lenni a skála. Kisimul és kifehéredik, elnyeli az összeset, kitapogatja a világ ütőerét, és azon kezd dobolni, mintha lenne mondanivalója a zene nyelvén. Én máshogy nem tudok, csak a ritmust érzem, kezd dübörögni bennem az éjszaka, de az a szívem, most dobban meg, a félelem zihál bennem, ma fogjuk átállítani az órát. Jó lenne egy új időszámítás, ahol a győztes csata után megmozdulhatok. Egyszer csak világosodni kezd körülöttem minden. Ragyog, fényesedik, lesz fű, fa, virág, látok zöldet, barnát, sárgákat és rózsaszínt is. Gyönyörű kék színben tündököl a tájék. A mesében ez következik. És az, hogy túl hamar mozdulok. Mert az öröm áramlás, zúgó folyó a karban és a lábak ívén, nem recseg, nem ropog, szökken és a két kezem úgy csapom össze, mint a boldogok szokták. Akkor jön a halálos álom. Az utca csöndes, hirtelen nem vagyok sehol, se kő, se fa, se színtelen világ, a szemem még káprázik a zöldtől, a rózsaszínre emlékszik az elme, azt is feleleveníti a zárt héj, a szentjánoskenyér termésébe zárt mag a két szemem. A vakságnak van olyan rétege, amin hiába halad végig az ember, megtanul látni, mire a végére ér. Akkor felébred, és többé nem álmodik. Álmomban a Fekete Bika a Norvég Herceg, ismét emberi alakra vált, nagy sietve érkezik, hogy megtaláljon, elvigyen és feleségül vegyen. De én nem vagyok sehol. Legalábbis nem ott vagyok, ahol ő, és nem lát úgy, ahogy látni kellene. Valami hártya nőtt a szemén, a szívét pedig kalitkába zárta. Én sem látom őt, és ő sem lát engem, a halandók szeme káprázik ilyen harcok után, az alakváltók találkozása azon múlik, egyszerre történik-e meg az átváltozás. Hát, most akkor várok. A követ elhagyom, elég a keményből. Jéghegyen kelek át, míg egy házikóhoz érek. A jéghegyre vascipő kell, a cipőt egy öregember adja, nála szolgálok. Azt mondja, hét év, én a számokhoz nem értek. Akkor tanulom meg másképp, magammal mérni az időt és a mindenséget. A kövön hideg volt, a saját sikoltásomra keltem, az riasztott, körülnézve se szín, se fa, se fűszál, emlékét sem láttam az égnek, hiába hittem a vörösben vagy a kékben, még csak ég sem volt. Hét évig szolgálok, hogy elindulhassak magam felé. A Völgy Szelleme akkor már puszta emlék, vissza-visszaköszön, mintha megbotlana a vascipőben a lábam, amíg a jéghegyen kaptatok felfelé. Mindegy a hegyhát, a távolság, mégis az idő az egyetlen, ami segíthet a herceghez visszatalálni. Amikor elvesznek az utolsó színek is, akkor telik le a hét év. Amikor kicsavarja az ég a három fa törzsét, és lesz belőle négy, akkor kapaszkodom végre a saját karomba. Ölelem, szorítom, mintha az életem múlna rajta, ölelem, mintha a Fekete Bika és a Norvég Herceg is bennem lenne, az egymással küzdő, egymásért küzdő részeim. Lehetnék fa, összeboruló lombok között a szellős tér, lehetnék két macska, jin-jang jelbe rendeződve, mutatva, létezik összefonódás és tükrözés is, de most csak e két lény vagyok. Színtelen és szagtalan világ a Sötétség Szelleméé, melyben én most a jéghegyen kaptató élet vagyok, nehezen szedem a levegőt, pont, mint az öreg kovács ábrándos üllője, amin veri a vasat. Nézem. Száll a pongyolapitypang. Lassan földet ér minden ejtőernyős. Azt mondja, gyenge a lábam. Azt mondja, szolgálni kell érte, nem értem, érte vagy értem, csak a számot ismételgetem, hogy hét év. Takarítok és főzök rá. Kimosom a lepedőjét, teregetem a paplanhuzatot. Szállnak a leplek, szeretem a szárnyakat, megtörik rajtuk a fény, napsütötte sáv az égig. Nincs benne se piros, se kék. Amikor leszedem és összehajtom, nap illata van, ahogy beleszagolok. Végre érzek. A házikóban aztán egy öregasszony lakik. Azt mondja, ad enni, ha kimosom a fekete köpenyt. Összerándul a gyomrom, mert széles e világon nincs másnak ilyen fekete köpenye, csak a Fekete Bikának és a Norvég Hercegnek. A banya azt mondja, ő hiába tereget. Hiába mos, a folt megmarad. Én tudom, hogy értek a fényhez, szolgáltam érte már hét évet. Mélyre kell érte menni. Ott, ahol a legnagyobb a sötétség, ahol olyan nagy a vakság, mint a szentjánoskenyér termésében a magok körül, ott lakik a Fekete Bika fénye. Onnan kell előcsalogatni, átbújtatni a réseken, kiszabadítani a Völgy Szelleméből. Ott fordul át az idő, mint a téli napfordulón. Akkor születik meg a fény. A banyától tudom meg, a herceg engem keres. Barangol a világban, keresi elveszett menyasszonyát. Álmában lesem meg, mert a vénasszony a lányát akarja hozzáadni. A herceg azt hiszi, az a lány mosta ki a köpönyeget. Nem szólok semmit, hallgatni tanított. Nem mozdulok, mert azzal is hozzá leszek hű, mint magamhoz. Nem hiszek már a szerelemben, nincs bennem semmi szín, ami lila vagy rózsaszín lenne, esetleg ködös, a szerelemhez viszont az kell, nem pedig tisztánlátás. Én látom a Fekete Bikát. Látom magamban, mint benne a Norvég Herceget is. Látom, hogyan küzdött, mennyi vér folyt, és mekkora tágasságok nyíltak a fejem fölött, míg újra emberi alakra váltunk. A szeretet innen indul, és körbe is ér, magamban járom be az útját, amíg a Völgy Szelleme megszelídül. Most alszik, ilyenkor még nagyobb a szeme. Azt mondja, nincs kit birtokolni, ami az enyém lehet, azok csak tárgyak, ő él, értsem meg. A Fekete Bika, a Norvég Herceg és a Völgy Szelleme is. Legalább hárman vannak egyben. Bólintok, értem, tudom, látom. Mutatom, hogy üres a kezem. Eszem ágában sincs birtokolni. Álmában nem látja, a súrolásban elkopott kezeim képtelenek már markolni. Hét évet szolgáltam érted, dúdolom, de süket rám. Álmodik. Jeges hegyet másztam érted, éneklem, de a szeme villódzó vakság, emberi nyelven álmodik. Köpönyeget mostam érted, s a szavamat mégsem érted. A szemhéja megremeg, most bennem törik el valami, amiről azt hittem, őrizni kell. Hagyom, legyen, mutassa meg igazi önmagát. Fekszik, mint a kő. Én énekelek. Másodnap és harmadnap is, akkor érkezik meg a vadász. Az almát, a körtét és a tollat az öregasszonynak adom, cserébe kapok időt vele lenni. Üresek a kezeim, a kincseimet elszórtam, csak a hang van, csak a zene van és a mellettem fekvő. A vadász hall engem, ő élet és halál ura. A vadász szíve tiszta, látja az élőket és a holtakat is, nem ítél, csupán visszaszámol. Azt kérdezi a hercegtől, hallja-e, hogy valaki minden éjjel énekel neki. A herceg megroppan, mint a szentjánoskenyér termése, azt hitte, ébren álmodik, pedig a hangom a valóság. A tanyák között az úton összegyűlik az alma és a körte. Szeptember végére rothadásnak indul, emléknyom a nyárból, mint valaki, aki akarata ellenére itt maradt. Szeretem ezt a képet, izzó színű gyümölcs a földúton, máshol az összetört beton felett egy kupacban. Odébb a szurdokban meleg löszillat van, mélyre szívom, utána kezdek el énekelni. Hét év nem nagy idő, csupán hétszer egy. Jeges hegyet is meg lehet mászni, vascipő sem kell mindenkinek, pláne, ha elég erős a lába. Az enyém gyönge volt. Nézem az eget, lassan nyílik a Fekete Bika felett, a Norvég Herceget ringatom, az álom éppen annyi, hogy pupillába szorul a fény zárt ajtók mögött. Várom, hogy a repedések között elinduljon az élet. Várom a macskák dorombolását, az egymáshoz simulás csöndjét. Várom, hogy mint beton közül, kinyíljon a virág, én szentjánoskenyér termésén állok, ő lassan ébredezik. Az ajtó én vagyok. Egy pillanatra megtorpan, összesűrűsödik az út mögötte, a kilincsre teszi a kezét. Úgy lép be, mint aki hazatér egy éveken át tartó hosszú séta után. Odabenn tűz ropog, én épp az árnyjátékban gyönyörködöm. A vállamra teszi a kezét.