Előfizetés

Véget vetni, de minek? (Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj)

CS. O.
Publikálás dátuma
2020.12.19. 18:30

Fotó: Marjai János / MTI
Nem könnyű, és nem is könnyed olvasmány Kiss Tibor Noé harmadik regénye, legalábbis, ha az ember, az olvasó irodalmi műként tekint rá. Nem könnyű például abban az értelemben, hogy végig zakatol benne egyfajta csillapíthatatlan zaklatottság, ráadásul kvázi jelöletlenek benne a perspektívaváltások. Négy szereplője csak mondja és mondja a magáét, sokszor nyelvileg és tartalmilag is egymásra rímelve, így minden egyes megszólalóváltás komoly belső nyomozómunkát igényel, hogy az olvasó rájöjjön, ki beszél épp. Ami az elején még nyomasztó, sőt olykor idegesítő teher, az a könyv végére izgalmas befogadói játékká alakul: vajon hányadik mondatnál lesz egyértelmű, hogy az ötvenes apuka, az enyhén drogos húszéves fiú vagy a kissé paranoid nővére van beszéltetve? Az egyetlen egyértelmű megszólaló írásképileg is elkülönülő, szabadversbe szedett mondatfolyama akár a regény tengelyének is tekinthető: a kómában fekvő Dorka élet-halál tusájának 40 napja a regény kvázi jelen ideje, mely körül spirálként tekereg a képekben (olykor konkrét fotókban) és emlékekben megidézett múlt. Kiss Tibor Noé az idősíkváltásokat sem jelzi direkten, ellenben olyan tűpontos nyelvi identitást épít a szereplői jellemvonásaiból, hogy pont az egyes karakterekre speciálisan jellemző beszédmód és szóhasználat lesz az, ami a kezdeti olvasási nehézség ellenére átlendít az időbukkanókon. Érdekes módon az autóbaleset miatt kómába került lány, Dorka szürreális álom-valóság narratívája, az emlékképek és a tudattalanban gomolygó gondolatok közé imitt-amott beszűrődő kórházi realitás az, ami a verssorokba tördelés és a nagyon erős líraiság miatt a legkönnyebben emészthető. Kerete van, szabályszerűség lüktet a parttalan gondolatfolyam áramlásában. „Kenyérmorzsa, fréziafüst, bárányfelhő, kakaó. / Stimuláció, idegrendszer, vérömleny, metszés.” Ahogy a cselekmény halad előre, úgy szüremlik be egyre jobban a kómás agy álomvilágába a jelen valósága: „Bekapcsolod a mobilodon a madárhatározót, / Valaki megrázza a gyógyszeres dobozt, valaki krákog.” A Beláthatatlan táj egyfelől izgalmas krimi, melyben a kómatengelyre felfutó három másik szereplőszál finoman megkomponált, DNS-szálszerű összeéréseiből tisztul a kép, s derül ki, miként van köze mindenkinek a balesethez, no és egymáshoz. Olvasmánynak tényleg nem könnyű, ugyanakkor, ha irodalomba oltott zeneműként tekintünk rá, „hallgattatja magát”. Akár egy négyszólamú fúga, mely egy-egy frázist vagy tételt több száz ütemen keresztül ismétel, s melyben a tételek pihenés nélkül kergetik egymást. A négy szólam a négy szereplő, akár hangfekvésekre is bonthatók, bár nem nemek szerint kiosztva: a kórházban fekvő Dorka lenne a basszus, amire a többi szólam építkezik, az apja pedig a drámai szoprán, aki viszi a dallamot. A te­nor és az alt mobilis – ezeken szituá­ciótól függően mind a négyen megszólalnak. Közben folyamatos zörejek és fények villódzása zavar bele a zeneiségbe: pittyegnek a Dorka életjelenségeit figyelő monitorok, kattognak a gondolatok, dinamikusan pulzál a félelem, a kilátástalanság, olykor a „cucchiány”, villódznak a fények, az autópályán szembejövő kocsik lámpái, égő gumiszag, füst gomolyog. Lassan az olvasó fejében is: „Arról álmodom, hogy feléb­redek…” És néha, ahogy a regényben is el­hangzik, bizony meg kell csikizni a saját talpunkat, hogy felébredjünk. Vagy legalább vissza­rázódjunk. Ahogy az utolsó fejezet címe mondja: Ennek csak én tudok véget vetni. ­(Magvető, 2020. 260 o.)

Akik belecsapnak a lecsóba (Gina; Apád előtt ne vetkőzz!; Kiváló dolgozók)

Marik Noémi
Publikálás dátuma
2020.12.19. 17:30
Apád előtt ne vetkőzz című előadás
Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Alig kezdődött el a színházi évad, már félbe is szakadt. Ám még így is születtek fontos, meghatározó előadások. Sőt, a színház kereteit újragondolók is. Szőnyeg alá söpört, kényes témákat feldolgozó bemutatók tették markánssá e csonka színházi évadfélt.
Partidrogos cyberbullying (Gina, Radnóti Tesla), pedofília és családon belüli abúzus (Apád előtt ne vetkőzz, Orlai Produkció), gondoskodási krízis és az egészségügyi, szociális ellátórendszer tragikus állapota (Kiváló dolgozók, Örkény Színház). Mindegyik a bűnről, a mulasztásról szól, ráadásul olyan bűnökről, amelyek nem csupán személyesek, hanem – épp szőnyeg alá söprésük vagy látszatmegoldást hozó kirakatba helyezésük miatt – társadalmi vétkek is. Amik a társadalom képmutató működését leleplező társadalmi problémákhoz vezetnek. Ezekben az előadásokban belecsapnak a lecsóba, és ez a lecsó bizony csíp. Így mindhárom alkotás olyan színházat eredményez, ami a társadalmi felelősségvállalás felé tolja a színház kereteit. Mindhárom esetben alapos gyűjtőmunka előzte meg az alkotómunkát. Vallomásokból, interjúk sorából szőtték drámáikat, szövegkönyveiket a szerzők. A kamaszkori kisiklások hátterét kutatja Schwechtje Mihály új, improvizációk mentén született színházi munkájában, a Ginában. Nem az áldozat szemszögéből mutatja a történetet, nem az abúzus okozta trauma kerül fókuszba, sokkal inkább az elkövető környezetét térképezi fel. Nem mentségeket, felmentéseket, hanem okokat keresve. Az után nyomoz, egy tinédzser hogyan juthat el odáig, hogy bántson, megalázzon másokat. Milyen miliből jöhet egy eminensnek tűnő kamasz, aki képes ilyen kisstílű bűnt elkövetni.
Schwechtje Mihály: Gina című darab fotóspróbája a Radnóti Színház Tesla Laborban.
Fotó: Béres Márton / Népszava
Schwechtje és alkotócsapata aprólékosan fejti fel a hátteret, hogy lássuk, épp e háttér az, ami fertőződött és fertőző. Pedig elsőre egy átlagos értelmiségi-vállalkozói családot látunk, akik a boldogulás és moralitás mezsgyéjén egyensúlyoznak. És úgy tűnik, a kisebb stiklik ellenére rendben van itt minden. Aztán kiderül, a felszín alatt kellően in­stabilak. Észre sem veszik, hogy kisiklik alóluk a morál. Az apró kompromisszumok, megalkuvások, árulások (ha máskor nem, hát a következő generációban) végül bűnné robbannak és egy rendszerszintű rothadást takarnak. Leginkább a szülők kapcsolatát, otthoni működését firtatják az alkotók. E szülők tényleg mindent megtesznek fiukért, ám nemigen veszik számításba, ha akarják, ha nem, a hazugságaik, elfojtásaik is a nevelés része. A legfőbb mintázat. Nincsenek itt szekrényből kidőlő csontvázak, csak a mélyben rág valami alattomosan, alig észrevehetőn. Épp ezért állnak fiuk tette előtt ők is értetlenül. És emiatt hangozhat el az a mondat: ránézek, és teljesen idegennek tűnik. Érzékeny és még kényesebb témát választ az Orlai Produkció, amikor Péterfy-Novák Éva Apád előtt ne vetkőzz! című művét viszi színre. Orlaiék már többször bizonyították, fogékonyak a társadalmi problémák bemutatására, éles szemmel figyelik és bátran bemutatják azokat. Péterfy-Novák levelekből, vallomásokból hívta elő a családon belüli abúzus fájón éles és hiteles képét. Tasnádi István remek érzékkel igazította színpadkészre és rendezte igen visszafogottra a felkavaró írást, hogy az elő­adásból sejtig ivódó tudás aztán valódi érzékenyítő hatással bírjon. Schwechtjéékhez hasonlóan az áldozattá válás és az abúzus elkövetésének az okait keresik. Kiderül, és ez persze önmagában még nem újdonság, hogy a kettő legtöbbször összefügg. Ámde Péterfy-Novák és alkotótársai olyan empátiával figyelik áldozat és elkövető történetét, és haladnak az azokat bemutató úton, hogy előítéletek nélkül figyelhetjük mindkét ember sorsát. Így teljes sorsok bontakozhatnak ki előttünk a maguk tragikumában és hitelességében. Két történetszál fut egymást váltogatva, olykor párhuzamosan. Egyik oldalról látjuk, a feltétlen bizalom és szeretet hogyan tesz sérülékennyé és könnyen kifoszthatóvá. Másfelől látjuk, hogy válik valaki saját traumái, abuzáltsága által maga is bántalmazóvá. Az alkotók nem vádolnak, de nem is mentenek fel: egyszerűen bemutatnak. Maguk az áldozatok mondanak csak ítéletet.
Kiváló dolgozók című előadás az Örkény Színházban.
Fotó: Huszár Dávid / Népszava
Optimizmusra az adhat okot, hogy feldereng, talán meg lehet szakítani a sort, ki lehet törni eme örökségből. Ugyanakkor láthatóvá lesz, nem ítéletre, elsősorban terápiás segítségre van szüksége mindkét oldalnak. Legfőképp pedig arra, hogy ne néma tanúk legyünk. Mert az egyik főszereplő itt épp a meg nem jelenített szemtanú, aki némán eltűri, passzivitásával végigasszisztálja a gyomorforgató bűntettsorozatot. Az Örkény Színház bemutatójában, a Kiváló dolgozókban (sz.: Boross Martin–Neudold Júlia–Szabó-Székely Ármin) most nem drámát mutatnak drámai hősökkel, hanem magát a valóságot. És arra késztetnek, lépjünk ki mi is a komfortzónánkból. Boross, aki rendezte is az előadást, nem foglalkozik semmivel, fogja magát és szétfeszíti a színház kereteit. Igazi aktivista, ügyek mellé áll, mellesleg színházat csinál. Nem is akármilyent. A történetek a gondoskodásról alcímet viselő előadás vérbeli közösségi színház, civil szereplőkkel. Szociális, egészségügyi szférában dolgozó, meg nem becsült (naná, hogy anyagilag sem) szakmák képviselői sorakoznak fel előttünk. És mesélnek hivatásuk nehézségéről, szépségéről vagy épp ellehetetlenüléséről. Pedig ezeknek a kiváló dolgozóknak a munkájára akkora szükség van, mint egy falat kenyérre. A megbecsültség hiánya és munkájuk fontossága közt húzódó feszültség szinte felrobbantja a teret. A felvételről bejátszott riportok, animációk és grafikonok segítenek tisztábban látni és komplexebb képet adni a gondoskodási válságról, amelyben vagyunk és egyre inkább leszünk. Olykor mű vészi invencióval, olykor megejtőn szellemesen vagy épp brechti songgal van ábrázolva mindez. A színház most eszköz, amit arra használnak, hogy közelebb hozzanak hozzánk sorsokat és felrázzanak. Az alkotók itt komolyan gondolták, hogy a színházzal lehet hatni a társadalomra. Behúzták a valóságot a színre, hogy konkrétan láthassuk a méltánytalanságot és egy végstádiumban lévő szférát. És ha már érzékenyítésről van szó, e darab által nemcsak érzékenyebbek lettünk, hanem dühösebbek és tettrekészebbek is. És ez bizony hatás a javából.

Gerőcs Péter: Try not to come

Gerőcs Péter
Publikálás dátuma
2020.12.19. 17:07

Fotó: Népszava
Csapódik az ajtó, Janka levágja a hegedűtokját, a kottákat, a kabátját, és leroskad a fotelbe. Naim odakúszik hozzá. – Nem ment jól a próba? – Hagyj békén! Mielőtt Naim újra megszólítaná kedvesét, gyorsan elmondjuk, hogy Janka és Naim a baseli zeneakadémia hallgatói. Janka Pécsváradról származik, Naim pedig Kıraçlarból. Naim mindig felderül, ha Janka megpróbálja kiejteni a fiú szülővárosa nevét, Janka pedig megsértődik, ha Naim felderül. Egyébként a párbeszédük angolul… de ezt most nincs időnk kifejteni. – Most velem van bajod? – Ha tovább nyaggatsz, akkor veled is. Janka vékony, nagyon fehér bőrű, hosszú hajú lány, afféle ba­lerina alkat. Kissé vérszegény, és általában haragszik, bár nem mindig tudni, hogy kire. Naim törökösen sötét bőrű, Jankánál alacsonyabb, izmos fiatalember, és állandóan nevethetnékje van. Janka hegedű tanszakon végzős, Naim tubázik, és másodéves. Ráadásul most végignyal Janka combján, minthogy a miniszoknya fedetlenül hagyja majdnem az egész lábát. – Fujj már! – Figyelj ide, te kis törött szárnyú madárka! – ugrik fel Naim, és összeüti a tenyerét. – Menjünk már el inni a többiekkel! Mindig hívnak. – Nem megyek. – De hát miért? – Ad egy, mert a Philip állandóan megjegyzéseket tesz, ad kettő, mert a helyet úgy hívják, hogy „Try not to come”. Naim vigyorog, és közben bólogat. – Zseniális, nem? – Undorító. – Ne legyél már ilyen kiskacsa! El van törve neked a szárnyad (körülbelül így fordítható Naim kedveskedése). Most nyitott a hely. Ki kell próbálni. Janka fél óra múlva elmeséli párjának, ekkor már kissé megenyhülten, epret csócsálva a konyhában, hogy a Philip mekkora egy szemét volt a meghallgatáson, és állandóan beleordította a szerzői instrukciókat a játékába. Alig tudott figyelni a da capónál. Meg a csukló, meg a könyök! Mintha csak egy másodéves lenne. Szóval ott tartottam kettejük jellemzésében, hogy angolul kommunikálnak. Janka tehetős családból származik, Naim kevésbé. Ő ösztöndíjakból fizeti az iskolát és a lakhatását. Ezenkívül Janka vegán, Naim pedig szereti a finom sülteket. Naim tudja, hogy Janka, bár leplezni próbálja, imádja a durvaságot, ezért az eprestálból szemezgető párjáról egy váratlan pillanatban lerántja a miniszoknyát, aztán a bugyit. Janka tiltakozik, de hát ezt már ismerik jól. Naim nagyon ügyesen tudja késleltetni az ejakulációját, ezzel is kedveskedve párjának, aki hevültségében előbb leveri a tálat az asztalról, kicsivel később leszakítja a függönyt is. Miután feltakarították a romokat, Naim meggyőzi Jankát, hogy csatlakozzanak az esti tanszéki vacsorára. Ezenkívül azt is érdemes még sietve megjegyezni, hogy Janka szüleinek van egy sokalkalmazottas, részben gépesített gazdasága. Vagyonuk is ebből származik. Janka, amíg kislány volt, minden születésnapján választhatott magának egy állatot játszótársnak. Legjobban a kiskacsát szerette. Pórázt kötött a nyakába, és úgy sétálgatott vele a pécsváradi dombok között. Könyvből olvasott neki, megosztotta vele legbelsőbb fantáziáit, néha még együtt is aludtak. Az olvasó már nyilván tudja a folytatást, és igaza is van. Pontosan az történt ugyanis, ami ilyenkor a szomorú mesékben történni szokott. Gáspár, merthogy Gáspárnak hívták Janka kiskacsáját, egy reggel eltűnt. Aznap Janka annyira elszomorodott, hogy ki sem jött a szobájából. Nem szólt senkihez, megfeledkezett a napi kötelmekről, nem evett, nem fürdött, csak keservesen sírt. Másnap este pedig, hogy, hogy nem, felszolgálták a legjobb barátját vacsorának. Az első falatok fenséges íze pillanatokra enyhítette a szomorúságot, de aztán megállt a villa a kezében. – Ez milyen állat? A család gonosz szakácsa döcögött, hogy hát a Jankácska nem ismeri fel legjobb barátját? Janka azóta hallani sem akar semmiféle húsról, utálja a szakácsokat, sőt az akkor még bizonytalan nemi identitását is komoly megrázkódtatás érte. – Nahát, te is eljöttél? Már azt hittük, soha nem látunk az akadémián kívül! – Nem is volt könnyű idekönyörögni – mosolyog Naim. – Próbált nem eljönni? – szellemeskedik egy koreai üstdobos srác. – Az ázsiaiaknak tényleg nincs humoruk – jelenti ki Janka, erre mindenki elhallgat. A Try not to come egyik legfőbb jellemzője, hogy az ember egy dzsungelben ül. Körülötte buja zöld növényzet, a divatos cipő a televényt tapossa. Előlép a rengetegből a sommelière, és kitölt egy kis vöröset az újonnan érkezőknek. – Nagyon csinos vagy ma, Janka – próbálkozik a bolgár klarinétos. – Köszönöm. Te is jól nézel ki. – Mit hozhatok a kedves vendégeknek? – érdeklődik a pincér. A társaság az étlapba mélyedve morfondírozik. – Ajánlhatom esetleg a rozé kacsát, ha nincs ellenükre. – Nincs! – csapja össze Philip elégedetten az étlapot. Többen csatlakoznak hozzá. – Én ezt a mandulás-medvehagymás paellát kérem. – Hány éve nem eszel húst? – könyököl előre Philip, miután a pincér felvette a rendelést. – Tizenöt – válaszolja Janka gondolkodás nélkül. – Azt mondd meg nekem, hogy a vegánok miért utálják annyira az embereket! Janka idegesen felsóhajt, aztán Naimra néz, majd vissza Philipre. – Azért, mert seggfejek. Néhányan kényszeredetten felröhögnek. A francia fuvolista lány Janka védelmére kel. A haszonállatok miatt lassan lakhatatlan a szárazföld, nem arra van kitalálva az ember, hogy reggeltől estig húst egyen, gazdagabb a vegán ízvilág, arról nem is beszélve, hogy egészségesebbek az ételeik stb., stb. – De én nem ezt kérdeztem – erősködik Philip –, hanem azt, hogy a vegánok miért utálják az embereket? – Mert gyilkosok. Néhányan felhorkannak. – Személy szerint én is? – Te egy tömeggyilkos vagy. Naim a kezét tördeli, heherészik. – Nem szoktunk otthon vörösbort inni. Philip szemei villognak, lázba hozta Janka replikája, de éppen megérkezik a rozé kacsa és a paella. Nekilátnak. Súlyosan csillogó villák és kések halk kocogása az ősnövényzetben. A rozé kacsa szétomlik a kés súlya alatt. Janka elpirul, lesüti a szemét. A hús halovány barnás kérget növesztett kívül, amelyen élénken feketéll a feketebors-őrlemény. Csak kevés hússzaft szabadul a tányérra a tompa kés nyomán; a kéreg alatt a hús rózsaszíne egy intim kitárulkozás, a test vallomása. A tányér őszbirodalmának peremvidékén aszalt szilvák állnak őrt, hogy a savanyú, lágy, de még épp egy kissé hersenő káposzta fanyarját ne engedjék elszabadulni, és ritka felbukkanásukkal váratlanul édesítsék vissza az őszies ízek túlzá­sait. A fanyar és az édes tökéletes összecsengése ez, melyet a roppanó apróbacon kicsiny meglepetései kísérnek, és amire a borsdarabok váratlan, mégis jó ütemű, szép lecsengésű bizsergése felel. Az ízek mind külön szólalnak meg, ám a vékony hússzaft finoman mégis egy harmóniába vonja a felhangzókat. Janka szíve hevesen ver. Philip mereven figyeli a magyar hegedűs lányt, aki egy perccel később már zihál. – Jól vagy? – kérdezi Philip. Janka feláll, áthajol az asztalon, lemetsz egy kis darabot Philip kacsacombjából, megmártja a szaftban, majd visszahajol, és hunyt szemmel szájába emeli a falatot. Az este ettől fogva kellemesen telik, mondhatni: a résztvevők harmonikus polifóniájában.