baleset;tragédia;krimi;

2020-12-19 18:30:00

Véget vetni, de minek? (Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj)

Nem könnyű, és nem is könnyed olvasmány Kiss Tibor Noé harmadik regénye, legalábbis, ha az ember, az olvasó irodalmi műként tekint rá. Nem könnyű például abban az értelemben, hogy végig zakatol benne egyfajta csillapíthatatlan zaklatottság, ráadásul kvázi jelöletlenek benne a perspektívaváltások. Négy szereplője csak mondja és mondja a magáét, sokszor nyelvileg és tartalmilag is egymásra rímelve, így minden egyes megszólalóváltás komoly belső nyomozómunkát igényel, hogy az olvasó rájöjjön, ki beszél épp. Ami az elején még nyomasztó, sőt olykor idegesítő teher, az a könyv végére izgalmas befogadói játékká alakul: vajon hányadik mondatnál lesz egyértelmű, hogy az ötvenes apuka, az enyhén drogos húszéves fiú vagy a kissé paranoid nővére van beszéltetve? Az egyetlen egyértelmű megszólaló írásképileg is elkülönülő, szabadversbe szedett mondatfolyama akár a regény tengelyének is tekinthető: a kómában fekvő Dorka élet-halál tusájának 40 napja a regény kvázi jelen ideje, mely körül spirálként tekereg a képekben (olykor konkrét fotókban) és emlékekben megidézett múlt. Kiss Tibor Noé az idősíkváltásokat sem jelzi direkten, ellenben olyan tűpontos nyelvi identitást épít a szereplői jellemvonásaiból, hogy pont az egyes karakterekre speciálisan jellemző beszédmód és szóhasználat lesz az, ami a kezdeti olvasási nehézség ellenére átlendít az időbukkanókon. Érdekes módon az autóbaleset miatt kómába került lány, Dorka szürreális álom-valóság narratívája, az emlékképek és a tudattalanban gomolygó gondolatok közé imitt-amott beszűrődő kórházi realitás az, ami a verssorokba tördelés és a nagyon erős líraiság miatt a legkönnyebben emészthető. Kerete van, szabályszerűség lüktet a parttalan gondolatfolyam áramlásában. „Kenyérmorzsa, fréziafüst, bárányfelhő, kakaó. / Stimuláció, idegrendszer, vérömleny, metszés.” Ahogy a cselekmény halad előre, úgy szüremlik be egyre jobban a kómás agy álomvilágába a jelen valósága: „Bekapcsolod a mobilodon a madárhatározót, / Valaki megrázza a gyógyszeres dobozt, valaki krákog.”

A Beláthatatlan táj egyfelől izgalmas krimi, melyben a kómatengelyre felfutó három másik szereplőszál finoman megkomponált, DNS-szálszerű összeéréseiből tisztul a kép, s derül ki, miként van köze mindenkinek a balesethez, no és egymáshoz.

Olvasmánynak tényleg nem könnyű, ugyanakkor, ha irodalomba oltott zeneműként tekintünk rá, „hallgattatja magát”. Akár egy négyszólamú fúga, mely egy-egy frázist vagy tételt több száz ütemen keresztül ismétel, s melyben a tételek pihenés nélkül kergetik egymást. A négy szólam a négy szereplő, akár hangfekvésekre is bonthatók, bár nem nemek szerint kiosztva: a kórházban fekvő Dorka lenne a basszus, amire a többi szólam építkezik, az apja pedig a drámai szoprán, aki viszi a dallamot. A te­nor és az alt mobilis – ezeken szituá­ciótól függően mind a négyen megszólalnak. Közben folyamatos zörejek és fények villódzása zavar bele a zeneiségbe: pittyegnek a Dorka életjelenségeit figyelő monitorok, kattognak a gondolatok, dinamikusan pulzál a félelem, a kilátástalanság, olykor a „cucchiány”, villódznak a fények, az autópályán szembejövő kocsik lámpái, égő gumiszag, füst gomolyog. Lassan az olvasó fejében is: „Arról álmodom, hogy feléb­redek…” És néha, ahogy a regényben is el­hangzik, bizony meg kell csikizni a saját talpunkat, hogy felébredjünk. Vagy legalább vissza­rázódjunk. Ahogy az utolsó fejezet címe mondja: Ennek csak én tudok véget vetni. ­(Magvető, 2020. 260 o.)