Mindennapi kenyerünket

Januárban vennem kell egy kelesztőkosarat. Nem jó mondat ez, már leírni sem szerettem, a gondolatot is igyekeztem eddig minél hátrébb tolni az univerzumban, tűnjön el valamelyik fekete lyukban, spirális-galaktikus féregnyúlványban, vagy kapja el odafent a Jóistenke, és dugja el a Szaturnusz mögé, ne is lássam! Esetleg égjen el pokol tüzén, ha arrafelé tart, elvégre sose lehet tudni, talán a rosszkedvű, negatív mondatok eleve nem mennek egy nyírfa tetejénél feljebb, inkább alázuhannak, bele a kerti föveny vakond által felpúpozott kicsiny dombjainak sose látható nyílásába.

Igenis, vakond. Nem vakondok, hiába, hogy történetileg az lenne az egyes szám, s ez rövidült később vakonddá, vagyis helyes, ha például többes számban vakondokokat mondunk, mintha fennakadt volna az állkapcsunk. De ez a nyelvileg korrekt, nyakatekert szó az én számat nem hagyta el soha, s nem is fogja. Tartozom ennyivel a kantárszáras nadrágú Kis Vakondnak, alias Krteknek.

Hanem a kelesztőkosár.

Lehet vagy százéves. Csak saccolom a korát, botorkálva az évtizedek útvesztőiben, ahol egyetlen festett virágcserép ad némi kézzel fogható támpontot. Ezen az 1910-es évszám virít, meg a dédanyám monogramja, egyszerre kerültek hozzám, egy tőről fakadnak, az én tövem - gyökerem – mind a kettő.

Ám, amíg az egyik masszív, ellenálló, s ha a polcra felugró kíváncsi macska játékos hevében ripityára nem töri, mint tette pár éve egy másik ereklyével - „Komlos kerámia, Női fejplasztika 1931-35 körül”, béke poraidra –, akkor velem marad még jó ideig, tovább örökítve a magyar paraszti kultúra gazdag motívumú remekét, helyet találva talán még futurisztikus lakásbelsőjű kései utódaimnál is, addig ez a kosár történelmi távlatokban kérészéletű lesz.

Nálam fog kilyukadni hamarosan, nem telik bele két kovászos rozskenyérnyi idő. Itt fogok állni mindjárt karácsony után egy szárnyaszegett, szétmállott kosárral, aminek széleit még a dédanyám ujjai fogták száz évvel ezelőtt, én meg eltékozoltam, elrontottam, elhasználtam, elnyűttem, hagytam elvásni, szétfoszlani, elvetemedni, odavetettem az idő vasfogának, farkasok martalékává tettem, (na jó, ez a legutóbbi tényleg kicsit már túlzás.)

Talán, ha ezt is felteszem a polcra, babusgatom, csak a szememmel simogatom, nem lisztezem, nem vetek bele kenyértésztát, nem teszem éjszakánként a kamra hűvösébe, s viszem aztán reggel a forró sütő elé, kivetve belőle, mit addig őrzött, fonásformáját mélyen a kéregbe vésve, lehet, hogy kibírt volna még néhány évet, sőt, egy egész évtizedet. Nem tudom, jobb-e így, hogy harcban esett el. A polcon lévő tárgyak zömét csak akkor fogom meg, ha port kell törölni róluk, vagy épp vehemensen egyik oldalról a másikra rendezem át őket. Ezt itt folyvást fogtam, folyton vittem, törődött a kezeim között, miként törődött korábban egy másik, pergamenráncú, majdnem százévessé lett tenyérben, aminek melegségét még a hűvös kamrában is ott éreztem reggelente, a fényesre koptatott, az életre kelt kenyeret féltőn vigyázó kosárszéleken.