Brüsszelben most olyan kompromisszum született, amelyben Orbán Viktor győzelmet aratott. De a pillanat mulandó.
A helyzet röviden a következő: a magyar kormányfő nem vétózza meg az uniós költségvetést és a koronavírus-mentőcsomagot, cserébe a jogállamisági kritériumok csak az uniós költségvetéssel kapcsolatban kérhetők számon a magyar kormányon, és az ország megkapja az uniós pénzeket. Az Európai Bizottság már a jövő év januárjától vizsgálhatja, hogy történik-e jogsértés, de az esetleges szankciót csak akkor alkalmazzák, ha az Európai Bíróság megállapítja, hogy az megfelel az európai jognak. A tagországok pedig kérhetnek normakontrollt, és megtámadhatják a jogállamisági mechanizmust a Bíróságon. Vagyis minden bizonnyal hosszú ideig tart, míg megszületik egy döntés, s ki időt nyer, akár választást is nyerhet. Pláne sok pénz birtokában. Első pillantásra tehát úgy tűnik, hogy Orbán Viktor nagyot nyert a kiélezett európai játszmában, de aki csatát nyer, nem biztos, hogy megnyeri a háborút is.
Győzelme mögött komoly veszteségek sorakoznak. A vétócsatában a visegrádi négyekből elveszítette Csehország és Szlovákia támogatását, és ellenségessé tette a déli államokat, amelyeket meg akart fosztani a mentőcsomagtól. Németországgal szemben pedig elhasználta politikai tőkéje utolsó maradékát is, bár ő ezt minden bizonnyal másként gondolja. A megállapodásra készülve partraszállást emlegetett, s ha történelmi ismereteink alapján jól értjük a célzást, a németek fölött aratott győzelemre készült, amit hite szerint meg is kapott. A német kancellárt most sokan vádolják azzal, hogy elárulta az európai unió demokratikus értékeit, és szégyenletes kompromisszumot kötött. Legélesebben Soros György bírálja, aki szerint Merkel a lehető legrosszabb megállapodást kötötte, amikor gyöngítette a jogállamisági mechanizmust, mert azt csak az EU költségvetéssel kapcsolatban fogják alkalmazni, ráadásul időnyereséghez juttatta Orbánt. A különféle botrányokba és a rétestésztaszerűen elnyúló jogállami vitákba belefáradt európai politikusoknak pedig borsódzik a háta az unió fenegyerekétől, fogy a türelmük. Igaz, hogy az európai döntéshozatali rendszer türelemjáték, sokáig tart, míg helyre rakosgatják benne a különféle határozatokat, jogszabályokat, érveket és véleményeket, és kialakul valamiféle rend, de az olyan szereplőt nem kedvelik, aki a saját érdekeit rá akarja erőltetni a többiekre, és egyedül akar mindent a helyére tenni. Nem a vétó benyújtásáról beszélek, az legitim eszköz, bármely tagállam élhet vele, most éppen Hollandia és Bulgária készül megvétózni az EU további bővítését, hanem sokkal inkább arról a késhegyre menő EU-ellenes "szabadságharcról", amit a magyar kormány az Unióval szemben már évek óta folytat. Az uniós tagállamok többsége a mélyebb integráció pártján áll, "több Európát" szeretne, míg a magyar miniszterelnök ezt élesen elutasítja, és a szorosabb integrációra törekvő uniót egyfajta új Szovjetuniónak csúfolja. S e politikának egyelőre nincsenek komolyabb következményei, ahogyan a magyar jogállamiság lebontásáról szóló EP jelentéseknek, parlamenti felszólalásoknak, bizottsági meghallgatásoknak sem. Az unió malmai lassan őrölnek, nagyon lassan az európai integráció kontra nemzetállami szuverenitás vitában. S mintha az uniós tagállamok azt sem döntötték volna el egyértelműen, hogy mit akarnak inkább erősíteni: gazdasági hatalmukat, vagy a liberális demokráciát. Európa évszázados szellemi értékeit akarják-e követni, vagy értékközösség helyett inkább gazdasági érdekközösséggé válni. Nehéz bevallani, de van okunk aggódni Európáért, mert nem tudhatjuk pontosan, mi vár rá.
Az EU-ellenes „nemzeti szabadságharc” politikai konstrukció, és sokáig úgy tűnt, itthon jól eladható termék a sajtóban. De lehet, hogy e termék szavatossága hamarosan lejár. Az uniópárti magyaroknak egyre kevésbé tetszik a magányos nemzeti hős, aki ki sem látszik a konfliktusokból, mindig valaki, vagy valakik ellen harcol, és a magunk választotta közösséggel, az unióval is örökösen szembeszáll. Tizenhat éve vagyunk az Európai Unió tagja, és ez idő alatt egyre többen tanulták meg, milyen előnyökkel jár Magyarország számára az uniós tagság. S ha most sokan csalódásként élik is meg a megállapodást, mert végképp le kell számolniuk azzal az illúzióval, hogy az unió helyettünk majd rendet tesz a magyar jogállamiság kérdésében, azért még uniópártiak maradnak, és nem akarják veszélyben látni Magyarország helyét a közösségben. Mert félő, hogy a pillanatnyi győzelem ellenére egyre inkább a szélre sodródunk, pedig mindig a centrum felé törekedtünk. A miniszterelnöknek túl sok az ellensége, és kevés a barátja a nemzetközi porondon. Most győzött, de a törhetetlen győzni akarás ára az lett, hogy a politikai mágus magára maradt. S ez bizony kudarc.
