„Ez Orbán stratégiai hibája volt” – Interjú Jávor Benedekkel

A magyar miniszterelnök azt hitte, hogy az egész jogállamisági mechanizmust ki tudja iktatni, de elszámította magát: végül azt érte el a vétóval, amit a leginkább el akart kerülni – mondta Jávor Benedek, Budapest brüsszeli képviseletének vezetője.

Két éve az EP zöld frakciójának árnyék-jelentéstevőjeként (a képviselőcsoport részéről az adott ügy felelőseként – a szerk.) vett részt a jogállamisági mechanizmus előkészítésében, aztán egy ponton önként visszaadta a megbízást. Miért?

Az előzmények messzebbre, még a 2013-ban elfogadott Tavares-jelentés idejére nyúlnak vissza. A jelentés az ismert Fidesz-narratívával ellentétben nem Magyarország ekézéséről szólt, hanem annak felismeréséről, hogy az EU-nak szüksége van olyan mechanizmusokra, amelyekkel a csatlakozást követően is képes a tagállamokban nyomon követni az alapvető demokratikus normák és az európai alapértékek érvényesülését. Az eredeti elképzelés valóban egy komplex jogállami csomag volt. A jogállam fokozatos leépítése néhány országban, például Magyarországon és Lengyelországban 2018-ra az egész Európai Uniót depresszióssá tette: egyszerre vált széles körben nyilvánvalóvá, hogy büntetlenül lehet fosztogatni a közös kasszát, és hogy a rendszerszerű alapjogsértések sincs következménye. A téma a költségvetési ellenőrző bizottsághoz került, amelynek az egyik legaktívabb tagja voltam. Én magam is ambicionáltam a megbízást, mert Magyarországról érkezett politikusként közvetlen tapasztalatom volt róla, hogyan próbálja a kormány kijátszani az uniós szabályokat, és melyek azok a megoldások, amelyek működésképtelenek ezekkel a kormányzati praktikákkal szemben. Racionálisabb elképzelés lett volna egy hatékony antikorrupciós eszközt a Bizottság kezébe adni, de a saját frakciómban is sokan gondolták, hogy meg kell próbálni a mechanizmus hatókörét kibővíteni, és az összes európai érték köré védőfalat húzni. Mivel ezt nem láttam az alapszerződés módosítása nélkül kivitelezhetőnek, néhány hónap után lemondtam a posztról, és a saját korrekciós javaslataimat egyéni módosítóként terjesztettem be.

Miért volt szükség egyáltalán új mechanizmusra? A 7-es cikkely szerinti eljárás legitimitása megkérdőjelezhetetlen, és épp arra találták ki, hogy a jogállam egészét védje.

A 7-es cikkely szerint eljárást nem véletlenül hívják nukleáris opciónak, a jogállam-erózió korai észlelésére és fékezésére nem alkalmas. Nincsenek benne átmenetek, csak a legdurvább szankciót, a szavazati jog és a kifizetések felfüggesztését ismeri. Márpedig ha csak a nem cselekvés és a drasztikus intézkedések között lehet választani, akkor az EU hajlamos a nem cselekvésre voksolni Az uniós intézményeknek a Tavares-jelentés óta részletesen dokumentált bizonyítékuk van a szisztematikus jogállam-rombolásról, de tétlenül nézték 2018-ig, mert a nukleáris opciót nem érezték arányos válasznak. Az Európai Néppárt, és azon belül is a német CDU-CSU szövetség, valamint maga Manfred Weber hatékonyan blokkolta a fellépést, a Tavares-jelentést sem szavazták meg. Öt évbe telt, amíg ők is belátták, hogy már a legkeményebb eszköz bevetése sem túlzás. Tanulságos volt megfigyelni, hogyan változott menet közben a néppárti jelentéstevő hozzáállása. Petri Sarvamaa ásta magát bele a legmélyebben a magyar kormányzati korrupció rejtelmeibe. 2014-ben még igyekezett óvni a Fideszt az eljárásoktól, a ciklus végére látta át, hogy mekkora a baj. Jó munkát végzett, de későn jutott el a felismerésig, pedig a korai szakaszban az Európai Parlament még érdemben tudta volna javítani a szöveget.

Mi volt a módosítási próbálkozások célja?

A korrupció ellen olyan szabályozásra van szükség, amely semmit nem bíz a szubjektív mérlegelésre, hanem bizonyos számszerűsíthető feltételek teljesülése esetén kötelezi a Bizottságot az eljárás megindítására és az arányos szankciók kivetésére. Magyarországon minden mérőszám szerint kiugró a korrupciós kockázat az uniós támogatások felhasználásánál, az európai átlag tízszerese az OLAF által szankcionálni javasolt, problémás projektek aránya, de bizonyos alkuk miatt Brüsszel ezt eddig tudomásul vette. A magyar kormány folyamatosan azzal vádolja az EU-t, hogy Brüsszel a jogállamisági mechanizmust politikai eszközként, politikai megfontolásokból akarja alkalmazni, miközben az elmúlt minimum hét, de inkább tíz év története arról szól, hogy a jogállam védelmét a Bizottság politikai megfontolásokból mindig elodázta. Az én módosítóim főként az objektív korrupciós mutatók és eljárási automatizmusok beépítésére irányultak. A szankciók arányosságára is voltak javaslataim. Andor László korábbi biztossal közös cikket is publikáltunk az európai sajtóban a lépcsőzetes szankciókról, például arról, hogy ne a tagállamokat büntessék a kormányok hibái miatt, azaz ne a támogatást vonják meg, hanem a hibázó kormányokat kapcsolják ki a pénzosztásból, és a támogatást a Bizottság juttassa el közvetlenül a címzettekhez, mondjuk az önkormányzatokhoz.

A jogalkotási folyamat során szóba került valaha a bevándorlás?

Értem, hogy miért kérdezi, de ez teljes nonszensz. A bevándorlás vagy a genderkérdés soha nem volt tárgya a mechanizmusnak. Sem a formálódó szövegben, sem a vitában, sem az elfogadott szabályozásban egyetlen szó sincs egyikről sem. Mivel azonban Magyarországon az EU-val szembeni fellépés mögött nincs többség, Orbánék igyekeztek mesterségesen többséget generálni azzal a hazugsággal, hogy az egész a bevándorlásról szól: megpróbálták a témát, mint minden számukra kényelmetlen ügyet, „összemigrációzni”, azaz olyan terepre vinni, ahol úgy gondolják, hogy élvezik a társadalom támogatását.

A hazai közvélemény ettől függetlenül is nehezen birkózik meg az értelmezéssel. Hol tart most a jogállamisági mechanizmus elfogadása, és mi lesz az alkalmazással?

Az Európai Parlament ebben az ügyben az európai értékek képviseletében lépett föl elvi alapon, miközben az Európai Tanácsban, a kormányok között opportunista alkudozás folyt. Elsősorban az Európai Parlamentnek köszönhető, hogy a szeptemberben a német elnökség által előterjesztett, a végül a múlt héten elfogadottnál sokkal gyengébb verzió nem ment át, de itt Orbán Viktor is stratégiai hibát vétett. Angela Merkel szeptemberben rendkívül kedvező kompromisszumot ajánlott neki és Lengyelországnak, ami alig valamivel tartalmazott többet annál, amire a Bizottságnak eddig is joga volt, ha valahol bizonyított korrupcióra bukkant. A rendszerszintű problémákkal, például Magyarországon az ügyészség szelektív vakságával az akkori változat egyáltalán nem foglalkozott volna. Orbán azonban 19-re lapot húzott: valamiért azt hitte, hogy az egész mechanizmust ki tudja iktatni, de alaposan elszámította magát. Ami most az elfogadott jogszabályban van, az számára sokkal előnytelenebb Merkel ajánlatánál. A január elsejétől hatályos szöveg szerint az eljárás nem csak konkrét korrupciós ügyekben indulhat el, hanem akkor is, ha beigazolódik, hogy a tagállami antikorrupciós intézmények nem működnek megfelelően. Vagyis Orbán Viktor azt érte el a vétóval, amit a legjobban el akart kerülni.

Viszont kapott valamennyi haladékot.

Valóban, az Európai Tanács által elfogadott, jogilag bizonytalan hatóerejű nyilatkozat az egyetlen dolog, amit idehaza eredményként tud felmutatni. Az uniós pénzek szisztematikus magyarországi lenyúlása miatt kialakult európai közhangulatban ugyanakkor az EP nem engedheti meg, és nem is engedi, hogy a Bizottság lemondjon a jogállamisági mechanizmus azonnali alkalmazásáról. Az EP a szerdán elfogadott állásfoglalásában egyértelműen kimondta: a Tanácsnak nincs joga megakadályozni egy hatályban lévő uniós jogszabály alkalmazását; a Bizottságnak végre kell hajtania az uniós jogot, bármit gondoljanak is erről egyes kormányok. Ez nem üres fenyegetés, az EP kinyilvánította, hogy akár az Európai Bíróság elé is citálhatja emiatt a Bizottságot.

Hogyan fog kinézni a jogállamisági mechanizmus alkalmazása a gyakorlatban mondjuk egy új Elios-ügy esetén?

Ha fölmerül az alapos gyanú, hogy egy uniós támogatást nem szabályszerűen használtak föl, az Európai Bizottságnak meg kell vizsgálnia az esetet. Nem csak azt, hogy volt-e korrupció – ezt egyébként a Tiborcz-Elios ügyben már kimondta a brüsszeli testület –, hanem azt is, hogy a magyar hatóságok kellő gondossággal jártak-e el, biztosítják-e az uniós költségvetés megfelelő védelmét. Ez az a pont, ahol az Elios-sztori mindenképpen elvérezne: tudjuk, hogy az érintett, és a hibás kivitelezés miatt eleve felpaprikázott önkormányzatok összekészített dossziékkal várták a vizsgálatot, de a Polt-féle ügyészség még csak meg sem kereste őket, nem volt értékelhető vizsgálati eljárás. Ezt január elseje után nem lehet még egyszer eljátszani.

És mi történik, ha az uniós hatóságok úgy ítélik meg, hogy találtak valamit?

Először az érintett tagállammal kell konzultálni, de ha a probléma valós, akkor alkalmazni kell a szankciórendszert, adott esetben a kifizetések felfüggesztését.

Ez a koronavírus-járvány utáni mentőcsomagra is érvényes?

A jogszabályt a január elseje utáni kifizetésekre kell alkalmaznia a Bizottságnak, tehát a mentőcsomagra is. Az eljárás ugyanakkor nem rögtön a szankciókkal indul. Ha nagyon szorosan rajta is lenne az ügyön a Bizottság, leghamarabb 2022 második felében realizálódhatnak az első büntetések, de ez nem azt jelenti, hogy addig folytatható a szabadrablás. Az Orbán-kormányt ismerve persze azt sem, hogy mostantól vége a korrupciónak: a miniszterelnöknek most az a fontos, hogy a szétcsúszott állapotban lévő magyar gazdaság levegőhöz jusson, és hogy a feneketlen gyomrú oligarchákat újra etetni tudja. Inkább arra lehet számítani, hogy intenzív innováció indul a kormány háza táján, és a legnyíltabb, az uniós szűrőn a leggyakrabban fennakadó korrupciós technikák helyett megpróbálnak valami mást kitalálni.