A sport nem maradt az út szélén

A magyar kormány – más területekkel ellentétben – a koronavírus-járvány évében sem hagyta magára stratégiai szempontból kiemeltnek számító területét.

Az idei év elsősorban a földrészen tavasszal megjelent koronavírus-járványról szólt, ami az utóbbi hetekben érte el a fertőzöttek és elhunytak számában napi csúcspontját. Talán nem emelkedik tovább ez a hullám. A magyar sport sem tudta függetleníteni magát a járványtól, a csapatsportágak többségénél (kézilabda, vízilabda, röplabda, kosárlabda, jégkorong) tavasszal félbeszakadt a bajnokság. Labdarúgásban az első- és másodosztályú küzdelmeket nyáron befejezték, az alacsonyabb osztályokban a tavaszi szezon néhány forduló után kényszerű véget ért.

A magyar sport a 2010-es kormányváltás óta kiemelt nemzetstratégiai státuszba került, ami azt jelenti, hogy nem piaci alapokon működik, hanem az állam tartja fent. A kormány rendkívül gondos gazdája ennek a területnek, stadionok, sportcsarnokok épültek és épülnek az országban, a sportági szövetségeknek megszűntek az anyagi gondjaik, sportvezetők, edzők, játékosok kapnak olyan fizetéseket, amelyekről korábban álmodni sem mertek. Az állami támogatások felhasználásának ellenőrzése csak papíron rendkívül szigorú, a gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy az Emmi sportállamtitkársága másfél-kétéves elmaradásban van az elszámolások felülvizsgálatával. Ha pedig kiderül, hogy akad némi hiány a kasszában (a teniszezőknél 3,5 milliád forinttal nem sikerült elszámolni), akkor a fideszes elnököt váltja egy másik, az állam pótolja a hiányt és az élet megy tovább. Az eltűnt összegért felelős fideszes elnöknek más retorziótól, esetleg büntetőjogi felelősségre vonástól nem kell tartania.

A kormány a koronavírus-járvány alatt sem hagyta magára a sportágakat: a március 11-én kihirdetett veszélyhelyzet után bő egy hónappal (április 20.) rendeletet hozott arról, hogy a versenysorozatok leállása miatt nehéz anyagi helyzetbe került klubok a látvány csapatsportágakban egyoldalúan is csökkenthetik a béreket. A labdarúgóknál ettől nem kellett tartaniuk, az ő anyagi biztonságuk megóvása érdekében csak legfeljebb hetven százalékkal lehetett csökkenteni a fizetéseket, így a legrosszabb esetben is átlagosan bruttó másfél millió forintot a legnehezebb időszakban is megkapott minden játékos.

Novemberben a kormány újabb komoly segítséget nyújtott a magyar sportnak: átvállalta a profi sportolók bérköltségeinek ötven százalékát, ennek az volt a feltétele, hogy a játékost foglalkoztató klubnak nem lehetett tartozása az alkalmazottai felé és vállalnia kellett az egyesületnek, hogy senkinek sem mondja fel a szerződését. Október végén kapott 800 milliós támogatást a pécsi futballakadémia is, a döntést a kormányrendeletben nem indokolták, az akadémia korábban hozzájutott már 2,1 milliárd forintos állami forráshoz is.

Anyagi szempontból a magyar sportot nem terhelte meg a járvány, köszönhetően a kormány kiemelt figyelmének. Hasonló törődésről csak álmodhattak az egészségügyben, oktatásban dolgozók, de lehetne említeni bármely más területet is.

A szakmai nehézségeket a kormány sem tudta kivédeni: a tokiói nyári olimpia egyéves elhalasztásával többéves, napra pontosan megtervezett felkészülés veszett kárba, magyar érdekeltségű csapatsport-ágakban – női vízilabda, női kézilabda – elmaradtak az olimpiai selejtezőtornák, amiket januárban (a pólósoknál) és márciusban pótolnak.

A járvány nem kímélte a sportolókat és a szakmai stáb tagjait sem, szinte minden sportágban felborította a bajnoki menetrendet és egy-egy találkozó végeredményét nem csupán a két csapat tudása közötti különbség határozta meg, hanem az is, hogy melyik oldalon voltak kevesebben kényszerűségből karanténban.

A fertőzések kommunikációjában lehetett látni pozitív példákat: a jégkorongozók, vízilabdázók a fertőzött játékosok nevét is nyilvánosságra hozták, kézilabdában egy-egy fertőzés esetén az egész csapat karanténba vonult. És voltak negatív esetek is: a felcsúti labdarúgócsapatot sújtó fertőzéshullámról a román sajtóból értesült a magyar sportközvélemény, az érintettek nevét titokban tartotta a klub, a pályára lépő együttes összeállításából, illetve egy-egy edzői nyilatkozatból lehetett következtetni a fertőzöttek kilétére.

A szurkolók egészségének védelme sem játszott központi szerepet a kormánystratégiában, ezért még akkor is beengedtek nézőket a labdarúgó-mérkőzésekre, amikor szinte már egész Európában zárt kapuk mögött rendeztek találkozókat. A labdarúgó európai Szuperkupa budapesti megrendezésével pedig a helyszínre kilátogató több mint 20 ezer ember egészsége és élete került veszélybe.

A magyar sport túlélte az idei évet és a következőt is túl fogja élni a kormány gondoskodásának köszönhetően. Hogy milyen áron, az más kérdés…