„Noha kulcsszerepet játszott a Real Madrid diadalaiban, részben a politika golyózta ki. Mert mondhatja nekem bárki, hogy nem csak a volt szocialista országok összejátszása fosztotta meg 1960-ban az Aranylabdától, az, hogy hazája szavazója sohasem vette őt figyelembe, minden sporttörténelmi helyzetben skandalum, s ez örökre így marad” – olvastam a napokban Puskás Ferenc elmaradt díjáról.
Minden sporttörténelmi helyzetben skandalum, hogy a sokadszor és egyoldalúan emlegetett tételnek köze sincs a valósághoz. Mert már a „nem csak” is súlyos ferdítés. A volt szocialista országok képviselői egyáltalán nem játszottak össze, Puskást nem a keleti blokk – pláne nem az őt valóban figyelmen kívül hagyó magyar szavazó –, hanem a már akkor is aggasztóan hanyatló Nyugat fosztotta meg a címtől. Erről az oldalról hatan voksoltak, a másikról tizenhárman. Ennek ellenére a béketáborból három, a szabad világból csak két első helyet kapott a Real Madrid ragyogó magyarja. Ha moszkvai diktátum lett volna, akkor a bolgár, a jugoszláv és a lengyel szavazó bizonyosan nem teszi távolba szakadt honfitársunkat az élre. Ami pedig az „imperialistákat” illeti, csupán a belga Jacques Lecoq és az osztrák Ferdinand Wimmer helyezte Puskást az első helyre, és egyáltalán nem szavazott rá Gabriel Hanot, a L'Equipe nagy tekintélyű főszerkesztője, akinek nevéhez a BEK létrejötte fűződik. Szintén teljesen elfeledkezett a leghíresebb magyarról, azaz még a megjelölhető öt futballista közé sem állította a görög, a holland, a portugál, az olasz voksoló; feltételezni is abszurd, hogy valamennyien politikai megfontolásból határoztak így.
Sokkal inkább az dönthetett a spanyol Luis Suarez javára, hogy a Puskás négy és Di Stefano három góljáról elhíresült Real Madrid–Eintracht Frankfurt BEK-döntőt (7:3) májusban rendezték, majd az év őszén a Barcelona kiejtette a királyi gárdát az első számú európai klubtornáról. Ez hatalmas szenzáció volt, mert az első öt kiírást egyaránt a „fehér balett” nyerte, azaz a Real Madrid először búcsúzott a Bajnokcsapatok Európa Kupájától. Jelzem, Suarez 1964-ben BEK-győztes volt már az Internazionaléval és Európa-bajnok a spanyol válogatottal, ám a díjat az a skót Denis Law kapta, akinek klubcsapata, a Manchester United még csak az angol bajnoki címet sem hódította el.
Továbbá: Puskás 1962-ben – igaz, nem négy, csupán – három gólt szerzett a BEK döntőjében, majd az Aranylabda-választáson egyetlen egy szavazatot sem kapott.
Nyilván a kommunizmus kísértete járta be Európát. Aztán 1966-ban az angol Bobby Charlton úgy nyert egyetlen ponttal Eusebio előtt, hogy a két portugál szavazó nem honfitársát jelölte az első helyre. Nincs tudomásom róla, hogy a duót hazaárulásért kiátkozták volna.
Némelyek itthon most a miatt füstölögnek, hogy Puskás – akit az óriások közé sorolok, Magyarok nagy pályán című könyvemben A legek ura címmel írtam róla, és életem ajándékának tekintem, hogy Östreicher Emil révén tegezhettem, amikor még teljesen jól volt – nem kapott helyet a France Football nemrégiben közzé tett örök tizenegyében. Ellenben a leghíresebb magyar történetét sajátságosan interpretáló jegyzetírói kör másik, sportos és politikailag is aktív tagja így fogalmazott 2013-ban: „Az is Puskás volt, aki Francóval parolázott vagy éppen meghajolt Kádár apró dögei előtt, mint ahogyan azt 1981-ben a Népstadion dísztribünje felé fordulva tette huszonöt év távollét után, már magyarországi letelepedésének megágyazva.”
A francia lap All Starja egyébként így fest: Jasin (szovjet) – Cafu (brazil), Beckenbauer (német), Paolo Maldini (olasz) – Xavi (spanyol), Matthäus (német), Pelé (brazil), Maradona – Messi (mindkettő argentin), Ronaldo (brazil), Cristiano Ronaldo (portugál). Alighanem vállalható, függetlenül attól, hogy Roberto Carlost igazságtalanság érte, mert sokkal több pontot (562) kapott, mint Xavi (426) meg Matthäus (401), és Maldinit belső védőként szerepeltetve simán betehették volna a Dream Teambe. (A brazilok, úgy hírlik, nem morognak.) Puskás messze volt ettől, 82 pontjával 573-mal maradt Pelé és 520-szal Diego Maradona mögött.
Attól tartok, akadnak hazánkban, akik e kihagyást megint csak úgy értelmezik: ebben is a komcsik és a libernyákok keze van. Ez persze nem olyan faktum, mint a kemény férfiak népes és izgalmas társaságában elmerülő honfiúval kapcsolatos eresztény.
