A politika morális vonatkozásait nézve nehéz annál alacsonyabbra tenni a lécet, ahova a Fidesz-kormány helyezte az elmúlt tíz évben. Nem lehetetlen, persze, Fehéroroszországtól Nigériáig számos példát látni rá, hogy sokkal lejjebb is van még élet, de azért…
2010 óta magától értetődő kormányzási eszköz lett a nyílt hazugság, a nepotizmus, a kizárólag a pártlojalitáson alapuló személyzeti politika. A lopás és a korrupció annyira nyílttá vált, hogy külön ideológiát kellett kreálni neki. Alapvető kommunikációs kellék az uszítás, a cinizmus, az alantas indulatok felkorbácsolása. És bekerült a hatalom fegyvertárába a brutális érzéketlenség: amikor egy család szétszakításához, gyerekek állami gondozásba helyezéséhez elegendő ok, hogy nincs pénzük, és az állam – az elmúlt száz év állítólag legsikeresebb tíz esztendejének magyar állama – nem segítséget ad, hanem a gyerekeket veszi el; amikor három műszakban lapátolják kifelé a pénzt az oktatásból, az egészségügyből és a szociális ellátásból; amikor az évszázad talán legnagyobb válsága idején három hónapos marad a munkanélküli segély, és nem emelik a családi pótlékot meg a minimálnyugdíjat sem; amikor körmönfont jogászkodással zárják ki a lakástámogatásokból a legszegényebbeket.
Ha 2022-ben távozik a jelenlegi kormány - ez most minden tekintetben feltételes mód - , az utódja erkölcsi értelemben (is) szinte megoldhatatlan helyzet elé kerül. Egyrészt azok után, amik itt történtek, nagyon könnyű lesz visszafelé mutogatni, másrészt viszont az ellenzék – egyelőre csak a szavak szintjén – egészen más mércét állított föl. Talán már sejtik, hogy ez mit jelent - mindenesetre a legutóbbi időközi választáson már bele is botlottak. Jó lenne hinni, látni, megtapasztalni, hogy megpróbálnak felnőni hozzá; hogy megértik: ezen is múlik, nem csak a közös listán.