Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.
A Rókatárgy alkonyatkor – ez volt az első Parti Nagy Lajos-vers, amit olvastam, legalábbis szeretek úgy emlékezni rá, hogy ez volt az. Holott biztosan nem. A Rókatárgyat 1994-ben vagy 1995-ben olvashattam, s akkor Parti Nagy Lajos nevét már ismertem, igaz, őt magát nem. Egészen bizonyos, hogy nem a Rókatárgy volt az első. Mégis az égett belém elsőnek. Talán azért, mert hallottam egyszer egy puskás embertől is, kinn, a baktai erdőségekben, ahol másképpen szól a vers, mint az Írók Boltjában, másképpen, mint felolvasóesten, vagy a Müpa üvegtermében. Egerbakta fölött, valahol a sűrű Bükkben, az az egyszerű, ám igen intelligens erdész-vadász egyszerre csak ezzel a szóval viccelődött. Rókatárgy, mondta sokat sejtetőn. Majd hozzátette, mintegy a megerősítés végett: Zsolt, a róka az róka, az róka, az róka. Onnan, akkortól számítom magamnak az én saját Parti Nagy Lajosomat, akit megidézett az erdő. Egészen addig úgy élt bennem ismeretlenül az alakja, mintha Parti Nagy egy légi akrobata volna, aki szavakról szavakra ugrál, és kifordított szövegháló fölött hajt végre halálugrásokat, ráadásul nem lefelé zuhan, hanem felfelé esik – utána rókatárgy lett belőle.
Egyes szóleleményeitől, szókapcsolataitól, verstördelési manővereitől a szavam is elállt. Szerettem a tévében nézni, ahogy nyilatkozik (akkor még néztem tévét, amit hét éve már nem teszek), szerettem a stílusát, a hanghordozást, a debattőr agyát, hasonlított e tekintetben Esterházyhoz. Ami Esterházy volt az írók közt, az volt Parti Nagy a költők közül: igazodási pont. Ami pedig a munkásságát illeti: most úgy tűnik, hogy a Petri György utáni nemzedékből Kukorelly Endre és Kovács András Ferenc mellett ő a korszak legnagyobb költője.
Személyesen először az Írók Boltjában láttam, úgy huszonöt éve. Be akartam menni vásárolni, de amikor megláttam őt, megtorpantam. Megszólítani és megzavarni nem akartam, ráadásul smúzolni nem nagyon szeretek. Álltam a kirakatnál, s néztem, ahogy Parti Nagy Lajos fekete ingben három-négy embernek magyaráz – aztán feltűnhetett neki, hogy a kirakatüvegen át bámulja valaki, rám nézett, én meg gyorsan elfordultam, és jobbnak láttam, ha elsietek. Azóta is mintha folyton fekete ruhában lenne, amit nem értek, lehet, hogy csak én látom abban, nem tudom. Hosszú, egyenes szálú hajával, formára igazított szakállával, és mélyen barázdált szemével kísértetiesen hasonlított egy egri költőbarátomra, Halmai Istvánra, aki Bányász István néven írta meg a Várj, Empedoklész! című, méltatlanul nem ismert verseskönyvét. Halmai azt mesélte nekem, hogy Parti Nagy Lajossal együtt voltak katonák. Ez nekem imponált. Van egy barátom, aki az új, legzsenibb költőnemzedék egyik legnagyobb formátumú alakjával együtt harcolt a Varsói Szerződésért – nekem ennyi elég volt ahhoz, hogy Parti Nagy verseit „ismerősként” faljam.
Személyesen akkor ismerkedtem meg vele, amikor a felesége, Bíró Kriszta színésznő egy hármas találkozót összehozott. Akkor még Debrecenben éltem, és Krisztától is sok visszajelzést kaptam az akkoriban a Népszabiban futó, Kétfejű veréb című tárcasorozatom miatt – mások is megtiszteltek ezzel, emlékszem Károlyi Csaba jelentkezéseire, Esterházy Péter és Kántor Péter üzeneteire. Bíró Kriszta azt javasolta, hogy ismerkedjünk meg végre személyesen a férjével, és a Majsztro a dologra ráállt. Az Örkény Színház mellett, a Madách téren beszéltünk meg találkozót egy bárban, valamikor 2012 táján. Kriszta egy idő után magunkra hagyott minket, mi pedig belecsaptunk a beszélgetésbe. Parti Nagytól el voltam ragadtatva: ahhoz képest, hogy hosszú évek óta Magyarország egyik vezető lírikusa, roppant kedves és közvetlen embernek tűnt, ráadásul nem kellett vele irodalomról túl sokat beszélni. Megkérdezte, hogy miért nem akarok tárcakötetet összeállítani az írásaimból, mert ezek a hírlapi tárcák kiadnának egy képet arról, hogy mit élünk meg. Nem emlékszem, hogy mit válaszoltam, alighanem azt, hogy ez nem olyan fontos – mert aztán rátértünk a lényegre: az orbánista rendszer szidalmazásához fogtunk hozzá, amiben a rendelkezésére álló, meglehetősen széles és gazdag nyelvi eszköztárral emlékezetes teljesítményt produkált. Az irodalmi életről, erről az irigy és bosszúszomjas viperafészekről szerencsére nem sokat beszéltünk, egyikünk sem forszírozta. S ha már irigy irodalmi élet: a kortársi viselkedést előszeretettel kutató, s minden magánéleti morzsára oly éhes utókor kedvéért mondom, hogy XY költő egyszer azt mondta PNL-ról, hogy „biztos szénceruzával rajzolja meg a szeme alatt húzódó, jellegzetes ráncait, hogy a fotókon karakteresebbnek és bölcsebbnek tűnjék”. Aztán ott vannak a „Lajoskázók” – megint csak az utókor számára mondom, hogy a nagy Parti Nagy Lajost barátai és ismerősei egyszerűen: Lajoskázzák. Pedig a róka az róka. Az róka.
