Alaposan kipróbáltam a covidot. Az első hullámban ebédet szállítottam nyugdíjasoknak. A második hullám kezdetén, szeptemberben elkaptam a vírust, bolyongtam karanténeljárások bürokratikus útvesztőjében, átéltem magas lázat, a szaglásom pedig azóta sem teljes. Később aztán, mivel kiderült, hogy van elég ellenanyagom, plazmadonor lettem. Legutóbb pedig önkéntes tesztelőnek álltam.
Hideg, ködös reggelen érkeztem az első napomon a számomra kijelölt mintavételi pontra. Noha az előírások szerint végignéztem rengeteg oktatóvideót arról, hogy miként kell beöltözni, mintát venni, „leöltözni”, fertőtleníteni, azért izgultam, hogy működik majd mindez valójában. Hezitálásra azonban nem jutott idő: újdonsült feletteseim, munkatársaim a gyors bemutatkozás után már adták is a feladatokat. A kipakolás után egymást segítve – a már rutinos szakemberek ellenőrzésével – bújtunk bele a védőöltözetekbe. Aztán két gumikesztyűt hozzáragasztottuk a ruha „mandzsettájához”, majd e fölé jött még egy harmadik, cserélgetésre szánt pár. És persze végül az FFP 2-es maszk, meg az arcpajzs. Nem egyszerű művelet. Mindezek után a felkészítő oktatóvideót a főzőműsorokhoz tudnám hasonlítani: olyan könnyűen tűnik, amikor a séf megpucolja a halat, de amikor te próbálod ezt otthon, akkor még a falat is pikkelyek borítják. Szóval egyáltalán nem olyan könnyű beöltözni és – ahogy itt mondják – „leöltözni”, főleg, hogy tudható, életbevágó művelet ez, hiszen ezen múlik biztonságunk. (Legfőképpen a vetkőzésre kell koncentrálni, fontos betartani az előre lépéseket, ugyanis ilyenkor a legnagyobb az esélye annak, hogy érintkezünk a vírussal.)
Már beöltözve kezdődött az eligazítás: miután a páciens behajtott kocsijával a parkolóba és sorra került, el kell kérni tőle a TAJ-számát, a nevét, fel kell jegyezni a rendszámot, és ha az adatok alapján valóban előírta számára a tesztet a háziorvos, akkor indulhat a vizsgálat. Első körben mindenkin egy „antigén gyorstesztet” kell végezni, ehhez a mintát az orrból kell vételezni. Ezt követően a páciens félreáll az autóval. 15 percet kell várnia a gyorsteszt eredményére: ha egy csík jelenik meg akkor negatív, két csík esetén pozitív. Előbbi esetben a páciens „nyert” egy PCR-tesztet a parkoló másik végén álló mentőautónál, pozitív eredménynél pedig egy házikaranténról szóló határozatot.
Újoncként „tajkártyás” lettem, vagyis az én feladatom az adatok elkérése volt, a tesztelést a gyakorlott orvostanhallgatók végezték. Noha olyan emberek kerültek itt egymás mellé, akik csak néhány órája vagy napja ismerték egymást, hamar kialakultak a rutinok. Itt nem kellett „dirigálni” senkinek, mert mindenki a lehető legjobban akarta tenni a dolgát, ennek köszönhetően pedig néhány óra múltán már fél szavakból is megértettük egymást. A türelem nem csak a mi „térfelünkre” volt jellemző: a sorban állók nagy többsége is nyugodtan várt a sorára. Persze, itt is felbukkantak azért olykor az ügyeskedők, akik ilyen-olyan indokkal megpróbáltak a sor elejére kerülni. Miattuk dühöngeni nem volt idő, mert sorra érkeztek az újabb meg újabb „páciensek” – olykor pedig tanulságos esetek. Egy férj például a feleségét hozta szűrésre, de csak az asszonynak volt beutalója. Teszteltük, pozitív lett. Ezután pedig a férj egy órával később már ott volt egy második körre: egyeztetett háziorvosával, aki azonnal beutalta őt is.
Aztán végre elérkezett a várva vár ebédidő. De akármilyen éhes is itt az ember, miután levetettük az összes védőfelszerelést, az első út a mosdóba vezetett: ebben a „munkakörben” ugyanis az overál miatt, nem lehet csak úgy kimenni. Őrült dilemmákhoz vezet ez: ha „bevetés” előtt sokat iszunk, akkor a mosdó után vágyakozunk, fordított esetben viszont szédülésig szomjassá tud válni az ember. A gyors ebéd és kis pihenés után újra beöltözés, új garnitúrában kezdtük a délutáni műszakot. Van, aki könnyebben, más nehezebb szokta meg a „szkafandert”, ám az biztos: nem könnyű viselet. Ráadásul megannyi apró kényelmetlenséggel kellett szembesülni. A védőszemüveg kényelmes, de párásodik. Az arcpajzs nem párásodik, de néhány óra után őrjítővé tud válni a fejen a szorító érzés. Szinte senki sem a kényelmeset választott, hanem azt, amiben jobban, hatékonyabban tud dolgozni. Én csak pár napra vettem fel az „űrhajósruhát” – azóta pedig még nehezebb elképzelni, milyen lehet azoknak az orvosoknak, ápolóknak, tesztelőknek, aki a járvány kezdete óta ebben töltik életük nagyobb részét.
