Miért pont 30 perccel a háború előtt a trilógia címét is adó első regény alcíme? Mi történt akkor?
Sokkal prózaibb oka van, mint gondolná. Amikor először kezdtem gondolkodni ezen a történeten, kint laktam családi okok miatt Franciaországban. Eljátszottam a gondolattal, hogy ha esetleg franciául (is) írnék valamit, az lenne a címe, hogy „Juste avant la guerre”, vagyis hogy „Épp a háború előtt”, ami franciául nagyon szépen hangzik ugyan, de magyarul nem éreztem túl erősnek. Muszáj volt konkretizálni, így jött a 30 perc.
Az Európa metaforája című emblematikus versében anno 1989-ben gyönyörű nőnek láttatta Európát. „…mosolyog rád, félrehajtja / a fejét, a haja kicsit az arcába hullik, igaz / és valószerűtlen, hihetetlen és gyönyörű…” A regénytrilógiában, bár kimondva nincs konkrét helyszín, sejthető, hogy Európa van totális terror alatt. Milyennek látja most azt a rendszerváltás kori kacér nőt?
Ma is nagyon szép. Nem betegedett meg annyira, hogy menthetetlen legyen, csak távolabb került a valóságtól az idea. Vagyis egy olyan Európa képe, amelyben benne van a tolerancia, a szabadság, a másik elfogadása. Ha ez így tudna létezni, az gyönyörű lenne, csak sajnos idea maradt. Mert mit jelent az, hogy Európa? Mozartot, Beethovent, Michelangelót, a Sixtus-kápolna mennyezeti freskóját. Ezek mind mi vagyunk. Nagyon nehezen állt össze. Ha belegondolunk a történelembe, Európa mindig is a háborúk fészke volt, hosszú évszázadok alatt kellett a békét kikínlódnia ennek a kontinensnek. Victor Hugo egy esszéjében már 1876-ban megfogalmazta az Európai Egyesült Államok gondolatát, hogy sokkal jobb lenne, ha az európai népek egymással gazdasági, kereskedelmi kapcsolatokat hoznának létre, mint hogy örökké háborúzzanak egymással. Lehetne ehhez a gondolathoz tartani magunkat. 1989-ben nekem az a „nő” a szabadság metaforája volt. Aki közelít, eljön végre. Ma ugyanúgy hív, ugyanúgy volnának ígéretei, csak kissé megfáradt. Nem tudtunk elég közel menni hozzá.
Amikor 2007-ben megjelent a trilógia első regénye, még színtiszta disztópiának mondhattuk, ma azonban már egyre több ponton kísértetiesen hasonlít a valóságra…
Pedig semmi mást nem tettem, mint hogy próbáltam egy történetet nagyon logikusan végiggondolni. Azt, hogy miből mi következik. Hogy mindaz, ami 2007-ben még disztópiának tűnt, mára kezd megvalósulni, arra utal, hogy ha a logika mentén húzunk egy vonalat múlt, jelen és jövő közé, akkor az megmutatja a lehetséges valóságot. Mégis azt gondolom, hogy ennek nem így kéne működnie. Megértem, hogy borzasztóan föl van kavarodva a világ, hogy az Afrikában vagy a Közel-Keleten létrejövő fiatal társadalmakban az átlagéletkor nagyon alacsony, szemben Európával, ahol nagyon magas, ide vágynak. Mégis úgy gondolom, keretek között kellene tartani ezt a vándorlást. Nem tagadom, hogy amikor írtam ezt a regényt, benne volt ez az Európát féltő gondolat, de alapvetően mégiscsak inkább egy logikus történet akart lenni egy kislányról, aki ki van téve mindenféle rossznak, és nem érti, mi és miért történik vele. Nehezen tud létezni ebben a világban, fél, szorong – nekem az volt a legfontosabb, hogy erről írjak, és hogy elvigyem őt abba a katasztrófába, ami végül egy valóságos eseményben, a beszláni túszdrámában csúcsosodik ki. Azt gondolom, hogy az egyik legsúlyosabb terrorcselekmény, amiről valamiért keveset beszélünk, az épp Beszlánban volt. Ha gyerekek halnak meg, akik semmit nem értenek ebből az egészből, az durvább mindennél.
Anna, a kislány szorongása, félelme, a kontrollálatlan migráció kimondott-kimondatlan hatásai az idegenségnek nagyon sokféle rétegét sorakoztatják. Nem is mindig egyértelmű a regényben, ki vagy kik az idegenek. Kik azok?
Mindannyian idegenek vagyunk. Az idegenség alapélmény, ami nekem irodalmilag Camus Közöny című regényéhez kapcsolódik, mert ő fogalmazta meg először, hogy idegenek vagyunk a világban. Azt hiszem, ezt az idegenségélményt én sem tudtam igazán jól megfejteni, de talán az otthontalanságérzéshez van leginkább köze. Illetve, ha a regénybeli kislány, majd később nő történetét nézem, akkor a kiszolgáltatottsághoz. Idegenséget szül, ha nincs menedék, ahová az ember visszahúzódjon.
Rengeteg helyzet adódik az életben, amelyben, ha csak pillanatokra is, de idegenül érezzük magunkat. Itt van például a halál gondolata. Édesanyám nemrég ment el, a koronavírus-járvány ellenére beengedtek hozzá elbúcsúzni, ott álltam mellette, és nem tudtam a helyzettel mit kezdeni. Aludt, láthatólag álmodott is, kérdezte a nővér, felébressze-e, de mondtam, hogy ne, hátha valami jobbat álmodik a valóságnál. Ő egyedül a kórházi ágyban, az álmában, én egyedül mellette: ez maga az idegenség. Mint ahogy a főszereplőm is, ahogy folyamatosan küzd a túlélésért, az idegenséget testesíti meg.
Camus mellett Kertész Imre hatása is tetten érhető. Utóbbi egy mondata konkrétan be is van idézve a regényben – a kislány Annából már idős asszonnyá lett Aysa mondja: „A fogolytáborok boldogságáról kellene beszélnem legközelebb, ha kérdi tőlem ezt valaki.” Miért épp ezt idézi?
Ez egy nagyon fontos mondat. Kertésznél Köves Gyuri mondja, már itthon. Valami olyasmit jelent, hogy az élet sokmilyenségében kell tudni a lehetőségekhez mérten jól létezni. Rajtuk kívül egyébként még Semprun hatását emelném ki. Az Aysa-rész legelején A nagy utazást idézi a tehervagon, melyben alig van levegő, s ahogy a főhős a rácsos ablak mellé sodródik.
Ha nem is szó szerint, de hangulatában felvillant egy korábbi verse is a regény olvasása közben: a Zárójelvers op. 91-ben írja, hogy „Lehetne ima, ahogy megállok egy oltár előtt szinte titokban, takard le jól, mit elkövettél”. Ennek az utolsó félmondatnak az eredetije Pilinszky Egy titok margójára című versében olvasható – sorokról sorokra hullámzik a magyar és világirodalom a műveiben?
Le vagyok leplezve. Alapvetően nem szeretek másoktól szöveget átemelni, de az igaz, hogy egy-egy olyan mondatot, amit valamiért nagyon erősnek érzek, ami valamiért nagyon bennem van, azt szeretem becitálni.
A „takard le jól, mit elkövettél…” mondat az egész életemet végigszövi. Hiába takargatjuk, amit elkövettünk, úgyis megél.
És Márquez? Nem a mágikus realizmus van abban, ahogy a lány hajából egy életen át pereg a föld?
Elismerem, nekem is ő jutott eszembe. Azon gondolkodtam, hogy tudnám megmutatni, milyen állapotban van a kislány, amikor átmegy az alagúton, kvázi kiássák, és túléli a beszláni tragédiát. Azt éreztem, úgy tudom ebből a helyzetből kihozni, ha ez az állapot valamiképpen újra és újra megjelenik. Ez a szürreális kis játék pedig adta magát. Jó volt hozzá később is visszatérni. Amikor a harmadik részben, a fogolytáborban zuhanyozik a nő, magától értetődött, hogy fekete föld csurog a hajából. És az a legjobb benne, hogy nem kell magyarázni.
Hogy áll az innen-onnan fölcsípett valóságelemekkel?
Használom őket. Nemes Nagy Ágnes mondta egyszer, az a szörnyű, hogy neki nincs fantáziája. Amit leír, az úgy van. Ez velem is sokszor megesik. Amikor befejeztem a regényt, anyukám éppen 86 éves volt, gondoltam, akkor hát legyen a hősöm is 86 a végére. De a gyerekkoromtól kezdve egy csomó minden más dolog is benne van a regényben. Például az a külvárosi környezet, ahol fölnőttem Óbuda peremén. Sokfélék, sokszínűek voltunk arrafelé, de épp ettől éreztük otthonosnak az egészet. Amikor 8 évesen megkérdezték, mi leszel, ha nagy leszel, az egyikünk azt válaszolta, hogy autószerelő, a másikunk, hogy kazánkovács, én meg azt, hogy író. És ez a világ lehető legtermészetesebb dolga volt. Azért került a történetben a laktanya az iskola mellé, mert a gyerekkoromban az én általános iskolám mellett is volt egy szovjet katonai laktanya. Nagyon izgalmas hely volt, fiúként csodálatos dolgokat lehetett látni a kerítésen benézve. Például ZIL teherautót. Az azért nem volt semmi.
A kislány vörös haja az egész regényen végigfutó allegória. Mit jelképez?
Ezzel próbálom jelezni, hogy ő más, mint a többi, és hogy amit ő képvisel, az Európa. A vörös szín Európa hajszíne. Ez a kislány mi vagyunk. A végén van egy motívum, amikor megjelennek a felszabadító csapatok, az egyik katona leveszi a sisakját, és lám, neki is ugyanolyan vörös haja van, mint az akkor már idős asszonynak.
Azt mondta egy kérdéssel feljebb, hogy a sokszínűség az, ami otthonos…
Abban az esetben, ha egymás elfogadása és a tolerancia valóban kölcsönösen tud működni. Azt hiszem, ez a mondat így érvényes tud lenni: toleráns vagyok, kivéve az intoleranciával szemben. Egyszer azt mondtam valahol, hogy olyan nagy baj azért nincsen, mert vannak dolgok, amikben politikai oldaltól függetlenül egyet tudunk érteni: például, hogy Ady Endre nagy költő volt. Hogy Petőfi Sándor nagy költő volt. Az a vicc, hogy ma már ez is megdőlni látszik. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy amíg vannak közös nevezők, addig a sokszínűség nagyszerű dolog.
Mi ma a közös nevező?
Meglepően sok van. Ha elmegyünk megnézni Michelangelo Dávidját, ha meghallgatjuk Mozart zenéjét, azt mindannyian megcsodáljuk. Balassi Bálint is közös nevező. De ha ki kell emeljek egyet, akkor legyen az – és maradjon is meg minden körülmények között –, amit József Attila írt a Viszem a földem című költeményében: „Magyar vagyok, de európai.” Próbáljuk meg ezt!
