Előfizetés

Tallér Edina: Babilon, Fosi és Jézuska

Tallér Edina
Publikálás dátuma
2020.12.26. 10:42

Olyan az időjárás, mintha még mindig november lenne, reggel kilencre a köd is felszáll, a fehér felhők közül előbújik a nap. A fákon még falevelek, barna-sárga massza távolban a lomberdő, legalábbis onnan fentről nézve. A nyolcadikon vett ki szállást, egy emelettel feljebb, mint ahol gyermekkorában lakott. Pici szoba, nagy ablakok, a függönyök széthúzva, az égbolt beteríti a látóteret. A nap a szemébe süt, hunyorognia kell. Kinyitja az erkélyajtót. Éles hideg ömlik a lakásba, napsütés ide vagy oda, azért mégiscsak december van. Kilép az erkélyre. Megborzong, összefonja a karjait és behúzza a nyakát, mintha ezek a mozdulatok megvédenék a hidegtől. Szokás szerint alulöltözött. Huszonegy éves fiatal nő, de ha az öltözékéről van szó, olyan, mint egy tinédzser. Nem érdekli, milyen évszak van, azt vesz fel, amihez kedve szottyan. December huszonegyedikén pél­dául­ nyári cuccot, ha épp úgy jön ki. Most így jött ki. Fekete, bőszárú, lenge nadrág, kék ing, karcsú derekán széles öv, ennyi. Még csak nem is bakancs vagy csizma, mindössze egy magasszárú tornacipő a lábán, de a zoknija legalább vastag. Mindössze egy éjszakát tölt itt, nem hozott mást, csak váltás fehérneműt meg egy másik inget, amit holnap visel majd. A másik ing világoszöld. A télikabátja benn lóg a fogason, nincs kedve visszamenni érte. A szobának háttal, a tájjal szemben áll. Néz a messzeségbe. Eszébe jut, amit anyja mutatott neki gyerekkorában innen fentről. Ha elég magasan vagy és tiszta a levegő, a lombok felett átlátsz Romániába. Az anyja annak idején a hetediken lakott, épp egy emelettel lejjebb, a sarki lakásban, közvetlenül a lift mellett. Itt voltam először boldog, mesélte néhány éve a lányának, amikor valahogy szóba került a múlt. Már úgy először, hogy tudtam is, hogy az vagyok, mondta. Az életben a legnagyobb hiba, hogy általában utólag vesszük észre az ilyesmit, de nekem akkor szerencsém volt. Mindig szerencsém volt. A lány az erkélyen a messzeséget kémleli, piros háztetők, fák, egy-egy kimagasló panel vagy templomtorony, nagyon távol elmosódott, dombos táj. Az lenne Románia? Még egy percig bírja ott kinn a hidegben, egy szál ingben. Hosszú barna haját összekócolja az északról érkező hideg szél. Lenn, az útkereszteződésben megszólal a jelzőlámpa hangszórója, idáig is felhallatszik. A Jókai úti jelzőlámpa zöldre váltott, meg lehet kezdeni az átkelést az úttesten. Visszajön az erkélyről, behúzza maga mögött az ajtót. A telefon az asztalon zizeg-rezeg, a bátyja hívja. Füléhez emeli a telefont és mosolyogva szólal meg. – Helló, Tesó! Igen, itt. Nem, nem, egy emelettel feljebb. Jól vagyok, nyugi, csak nem akartam abban a lakásban aludni, de amúgy jó itt lenni. Beugrott pár gyerekkori emlék. Te emlékszel a kedvenc játékainkra? Szerinted megvannak még? Lehet, hogy anyu elrakta őket valahova, nem? Na, majd holnap kikutatom. Nem, nem ma. Azért erre még ma egy kicsit rágyúrok lelkileg. Holnap reggel elkérem a kulcsokat a gondnoktól, és pillanatok alatt kipakolok. Hallod, nagyon picik ezek a lakások, szerintem két óra alatt kirámolok mindent. Mikor kicsik voltunk, nagyobbnak tűnt. Hogy tudtunk itt élni? Na, jól van, tegyük le, mennem kell. Holnap még Pest, aztán huszonharmadikán bulizom egyet a csajokkal, és huszon­negyedikén repülök vissza. Szentestére otthon leszek. Szóval, holnap délre hívtam ide a lomtalanítót. Addig még hívhatsz, ha meggondolnád magad, és mégis kellene valami emlék a lakásból, jó? Én is szeretlek. Szia! Leteszi a telefont, hideg kezeit a radiátoron melegíti fel, majd a fürdőszobába megy, vizet enged a kádba és egy órát relaxál a habos, forró fürdőben, utána kiszáll, köntösbe bújik, belenéz a bepárásodott tükörbe. Néhány másodpercig az üvegen lefolyó páracseppeket figyeli, utat mosnak maguknak, nyomukban vékony csíkokban tisztul a kép. Bureket akarok ebédelni, mondja ki hangosan, mintha bárki is hallaná. Igen, bureket! Élénk mozdulatokkal készülődik. Félóra múlva már a közeli pékségben káposztás bureket és egy pohár tejet rendel. – Pazar ebéd – mondja kedvesen az eladó. – Nem ide valósi, ugye? – Igen is meg nem is – feleli mosolyogva a lány. A nap további részében a városban sétál, mindenhol egykori, már majdnem elfeledett emlékeket keres. Néhányat meg is talál, olyankor hálásan elmosolyodik, néha még hangosan fel is nevet. Mire sötétedéskor visszaér a szállására, úgy érzi magát, mint hatéves korában. Boldog és szertelen. Este az ágyból még felhívja a barátnőjét. – Bureket ebédeltem és habrolót vacsoráztam – meséli vidáman. – És eszembe jutott a három kedvenc gyerekkori játékom. Remélem, anya eltette őket, és holnap megtalálom. Volt egy sárga hajú technobabám. Ne röhögjél, tényleg technós volt, sárga haj, foszforeszkáló sárga dzseki, ez, drágám, a kétezres évek eleje! Mondom! Komolyan. Nagyon menő ruhája volt, arról kapta a nevét is. Sárga dzseki, pink szoknya, a hátulján egy bizonytalan eredetű barna folt. Így lett az én első kedvenc babám neve Fosi, a technolány – felnevet, hosszasan kacag. – Aztán jött Babilon, a nagyon cuki, gülüszemű nyuszika. Eredeti neve Babi, de hatévesen rájöttem, hogy ez tök átlagos és gyerekes név, úgyhogy kicsit komolyabbá tettem. És végül, de nem utolsósorban a kis plüssegér. Elfért a markomban, mindig vele aludtam. Őt nagyapától kaptam, az ötödik szülinapomra. Aztán nem sokkal később nagyapa meghalt. Az emlékére neveztem el a kisegeret Jézuskának, mert akkor még azt hittem, mindenkit, akit szeretünk és meghal, Jézuskának hívnak – ismét felnevet, de már picit fáradt. – Szívás ez a halál – teszi hozzá csendesen. Pár másodpercig nem mond semmit. Aztán elköszön. – Na, leteszem. Holnap nehéz napom lesz. Jó éjt! Lekapcsolja a lámpát és néhány perc múlva elalszik. Álmában az anyjával sétál a Luther utcán, a színház felé. Az anyja fiatal és mosolygós, akárcsak ő. Álmában egyidősek ők ketten. Az utca végén elválnak útjaik. Szia, anya, szeretlek, mondja búcsúzásképpen a lány. Másnap kilenckor felhívja a gondnokot, megkapja a kulcsokat, kipakolja a lakást, tizenkettőkor kifizeti a lomtalanítót, visszaadja a kulcsokat, vonatra száll, este már Pesten bulizik a barátaival. Két nappal később, december huszonnegyedikén a repülőtéren öleli meg a bátyját. – Na? Megtaláltad? – kérdezi izgatottan a fiatal férfi. – Igen, itt van – mondja a lány, és a srác kezébe teszi a narancssárga maszkos Batman-figurát.

Murányi Zita: szentség

Murányi Zita
Publikálás dátuma
2020.12.26. 10:41

Fotó: Marina Grau
A csillagos égen a hóban ugyanaz a fényes ragyogás ül a fönt szakad le az érinthetetlen amitől a mélység is megnemesül így lesz a szentség mindenkié újra közös az örök egy a pelyhek alatt a száraz gallyak is föltámadásra zörögnek a szívben dobogások gyúlnak lángra a lélek átragyogja a láthatót teljességgé lobban a töredék apró csillag őrzi a megváltót.

Böszörményi Márton: Summer Jam 2020

Böszörményi Márton
Publikálás dátuma
2020.12.26. 10:41

Az előszobában álltam, a latyak leolvadt a bakancsom talpáról, csinos kis szürke tócsát hagyva maga után. Megnéztem magam a tükörben, ami a komód fölött, a fogasok mellett lógott. Jégszilánkok fedték a bajszomat, pedig egész úton rajtam volt a maszk. Vizes volt az arcom és kristályos a szemem. Lehajoltam, hogy levegyem a bakancsomat, a borosüveg, ami a kabátom belső zsebében volt, megnyomta az oldalamat. Felszisszentem, aztán az üveget a padlóra tettem, a koszos pocsolya mellé, és végre tényleg kiléptem a bakancsomból. Felakasztottam a kabátomat, aztán fogtam a bort, kinyitottam az ajtót és beléptem a nappaliba. Ernőn, a házigazdán kívül még hárman voltak a lakásban. Szupra Sanyi, a költő, Vilma, a felesége és egy cingár, szalmakalapos fickó, akit nem ismertem. A vendégek a földön ülve, a piákkal megpakolt asztal körül beszélgettek. Ernő a sarokban gubbasztott a laptopja előtt, amiből a Summer Jam szólt. Nem szóltam semmit, csak álltam ott, felemeltem a borosüveget a fejem fölé, és vártam, hogy észrevegyenek. Senki nem figyelt rám, de nem esett rosszul. Arra gondoltam, hogy ez a legjobb szám ebben a helyzetben. Summer Jam karácsonykor. A jó kis 2000-es év ebben az elbaszott 2020-ban. Hé, te, csiganyál, kiáltott fel Sanyi, amikor végre meglátott. Hát te meg mit hoztál? Bort? Ernő felém fordult, de a jobb kezét nem vette le az egérről. Na végre, mondta unott hangon, már azt hittük, hogy nem is jössz. Vilma felállt, odaugrált hozzám és megölelt. Köszi a bort, lehelte vidáman az arcomba, jó lesz kísérőnek. Ismered Viktor Jerofejevet, kérdezte, közben húzott maga után. Az írót, kérdeztem meglepetten. Nem! Vilma nevetett, a fejét hátradöntötte, a száját olyan szélesre tátotta, mintha hulló hópelyheket akarna bekapni. Azt hiszem, láttam a lepedéket a fogain. Ő itt Viktor Jerofejev, mondta, és a földön csücsülő szalmakalapos srácra mutatott. Helló, mondta a fickó, és bizonytalanul integetett. Üdv, mondtam, és én is intettem. Na, ülj már le, aztán igyál valamit, mondta határozottan és kissé ingerülten Ernő. Leültem, Sanyi pedig töltött nekem egy pohár vodkát. Karácsony van, nem? Sanyi mosolygott, de a tekintete vad volt és nyugtalanító. Hideg van, vodkát kell inni! Megköszöntem, és rögtön le is hajtottam az italt. Azt se vártam meg, hogy koccintsunk. Viktor hozta, mondta Vilma, Oroszországból! Megköszörültem a torkom, közben elismerően bólogattam a szalmakalapos fickó felé. Sárga trikó és sokzsebes, szürke rövidnadrág volt rajta. Újra megszólalt a Summer Jam. Milyen bort hoztál, kérdezte Ernő, de nem nézett rám, a monitorra meredt. Fehéret. Szárazat. Száraz fehéret. Sanyi röhögni kezdett. Elterült a padlón, az egész testét rázta a nevetés, mintha valami rohama lenne. Mi a baj, néztem Vilmára. Semmi, rázta a fejét a lány, csak fogadtak. Fogadtak? Igen. Hogy mit fogsz hozni. Ernő azt mondta, hogy most biztos előrukkolsz valami új dologgal. Tudod, hogy ez a karácsony most egy kicsit más. De Sanyi arra fogadott, hogy maradsz a száraz fehérnél. És nyertem, baszki, visított Sanyi a földön fetrengve. Ernő, te nem csatlakozol, kérdeztem, közben megpróbáltam tudomást sem venni a hisztérikusan őrjöngő költőről és a titokzatos orosz srácról, aki folyamatosan engem bámult. Ezt még be kell fejeznem, morogta Ernő, mindjárt megyek, addig igyatok. Kérsz egy spéci koktél, kérdezte lelkesen Vilma. Én találtam ki! Persze, mondtam mosolyogva. Miközben Vilma azon volt, hogy az asztalon található összes italból öntsön egy keveset a poharamba, én óvatosan a szalmakalapos felé fordultam. Helló, mondtam. Helló, mondta a srác. Természetellenesen halvány volt a szeme. Mintha pára lepte volna be. Beszélsz magyarul, kérdeztem. A srác bólintott. Megköszörültem a torkom. Biztos tudod, hogy van egy író. Akit Viktor Jerofejevnek hívnak, fejezte be a mondatomat. Igen, tudom. Nálatok nincs ilyen? Két embernek nem lehet ugyanaz a neve? Én ismertem egy Ady Endrét, mondta Sanyi, aki már befejezte a röhögést, és most a feleségének segített, hogy tényleg mindenből töltsön a poharamba. Fotós volt az újságnál, ahol dolgoztam. Az Géza volt, mondta Vilma, és egy cseresznye levét facsarta az italomba. Ja igen, tényleg! Ady Géza! Akkor nem rokonod, kérdeztem a sráctól. Viktor Jerofejev nem a rokonod, ugye? A srác megrázta a fejét. Nem, ő nem. Viszont Venyegyikt Jerofejev a nagyapám testvére volt. Komolyan, kérdezte döbbenten Sanyi. Na ne szórakozz! Tessék, mondta Vilma, és a kezembe nyomta az elkészült koktélt. Egészségedre! Megköszöntem, és beleszagoltam az italba. Borzalmasnak tűnt. Hát akkor, emeltem meg poharamat, egészségünkre! Moszkva és Petuski, tettem hozzá, és a szalmakalapos srácra kacsintottam. Kortyoltam egyet, és azt hittem, hányni fogok. De meglepően jólesett ez a furcsa és undorító koktél. Megnyugodtam. Nyúlós, formázható lett körülöttem a világ. Mint a gyurma, mint a vattacukor, mint a pókháló. Az idő latyak. Sanyi a nadrágzsebében turkált, hogy megkeressen egy verset, amit mindenképpen szeretne elküldeni Venyegyikt Jerofejevnek, mert elfelejtette, hogy ő már jó pár éve halott, én meg belesimultam a több századik Summer Jambe, és újra 2000-ben voltam. A Mátrixot néztem a moziban, azon agyaltam, hogy jó ötlet-e egy randin könyvtárba vinni a kiszemelt lányt és vártam a karácsonyt, mert tudtam, hogy legót fogok kapni. A Mátrix egy évvel korábban volt, a lányt csak évek múlva hívom randira, de legózni mindig is szerettem. Kérsz belőle? Sanyi rázta a vállamat, közben az orrom alá dugott egy jókora cigit. Mosolyogtam. Vilma is mosolygott, de most már láttam, hogy a szája szélét harapdálja. Felnéztem, és már azt is tudtam, hogy Ernő miért mered a monitorra olyan feszülten. Te meg itt ragadtál, kérdeztem a szalmakalapos sráctól. Itt, mondta, és lesütötte a szemét. Belekortyoltam a koktélba, és azt képzeltem, hogy máskor vagyok.