Tallér Edina: Babilon, Fosi és Jézuska

Olyan az időjárás, mintha még mindig november lenne, reggel kilencre a köd is felszáll, a fehér felhők közül előbújik a nap. A fákon még falevelek, barna-sárga massza távolban a lomberdő, legalábbis onnan fentről nézve. A nyolcadikon vett ki szállást, egy emelettel feljebb, mint ahol gyermekkorában lakott. Pici szoba, nagy ablakok, a függönyök széthúzva, az égbolt beteríti a látóteret. A nap a szemébe süt, hunyorognia kell. Kinyitja az erkélyajtót. Éles hideg ömlik a lakásba, napsütés ide vagy oda, azért mégiscsak december van. Kilép az erkélyre. Megborzong, összefonja a karjait és behúzza a nyakát, mintha ezek a mozdulatok megvédenék a hidegtől. Szokás szerint alulöltözött. Huszonegy éves fiatal nő, de ha az öltözékéről van szó, olyan, mint egy tinédzser. Nem érdekli, milyen évszak van, azt vesz fel, amihez kedve szottyan. December huszonegyedikén például nyári cuccot, ha épp úgy jön ki. Most így jött ki. Fekete, bőszárú, lenge nadrág, kék ing, karcsú derekán széles öv, ennyi. Még csak nem is bakancs vagy csizma, mindössze egy magasszárú tornacipő a lábán, de a zoknija legalább vastag. Mindössze egy éjszakát tölt itt, nem hozott mást, csak váltás fehérneműt meg egy másik inget, amit holnap visel majd. A másik ing világoszöld. A télikabátja benn lóg a fogason, nincs kedve visszamenni érte. A szobának háttal, a tájjal szemben áll. Néz a messzeségbe. Eszébe jut, amit anyja mutatott neki gyerekkorában innen fentről. Ha elég magasan vagy és tiszta a levegő, a lombok felett átlátsz Romániába. Az anyja annak idején a hetediken lakott, épp egy emelettel lejjebb, a sarki lakásban, közvetlenül a lift mellett. Itt voltam először boldog, mesélte néhány éve a lányának, amikor valahogy szóba került a múlt. Már úgy először, hogy tudtam is, hogy az vagyok, mondta. Az életben a legnagyobb hiba, hogy általában utólag vesszük észre az ilyesmit, de nekem akkor szerencsém volt. Mindig szerencsém volt.

A lány az erkélyen a messzeséget kémleli, piros háztetők, fák, egy-egy kimagasló panel vagy templomtorony, nagyon távol elmosódott, dombos táj. Az lenne Románia? Még egy percig bírja ott kinn a hidegben, egy szál ingben. Hosszú barna haját összekócolja az északról érkező hideg szél. Lenn, az útkereszteződésben megszólal a jelzőlámpa hangszórója, idáig is felhallatszik. A Jókai úti jelzőlámpa zöldre váltott, meg lehet kezdeni az átkelést az úttesten.

Visszajön az erkélyről, behúzza maga mögött az ajtót. A telefon az asztalon zizeg-rezeg, a bátyja hívja. Füléhez emeli a telefont és mosolyogva szólal meg.

– Helló, Tesó! Igen, itt. Nem, nem, egy emelettel feljebb. Jól vagyok, nyugi, csak nem akartam abban a lakásban aludni, de amúgy jó itt lenni. Beugrott pár gyerekkori emlék. Te emlékszel a kedvenc játékainkra? Szerinted megvannak még? Lehet, hogy anyu elrakta őket valahova, nem? Na, majd holnap kikutatom. Nem, nem ma. Azért erre még ma egy kicsit rágyúrok lelkileg. Holnap reggel elkérem a kulcsokat a gondnoktól, és pillanatok alatt kipakolok. Hallod, nagyon picik ezek a lakások, szerintem két óra alatt kirámolok mindent. Mikor kicsik voltunk, nagyobbnak tűnt. Hogy tudtunk itt élni? Na, jól van, tegyük le, mennem kell. Holnap még Pest, aztán huszonharmadikán bulizom egyet a csajokkal, és huszonnegyedikén repülök vissza. Szentestére otthon leszek. Szóval, holnap délre hívtam ide a lomtalanítót. Addig még hívhatsz, ha meggondolnád magad, és mégis kellene valami emlék a lakásból, jó? Én is szeretlek. Szia!

Leteszi a telefont, hideg kezeit a radiátoron melegíti fel, majd a fürdőszobába megy, vizet enged a kádba és egy órát relaxál a habos, forró fürdőben, utána kiszáll, köntösbe bújik, belenéz a bepárásodott tükörbe. Néhány másodpercig az üvegen lefolyó páracseppeket figyeli, utat mosnak maguknak, nyomukban vékony csíkokban tisztul a kép.

Bureket akarok ebédelni, mondja ki hangosan, mintha bárki is hallaná. Igen, bureket! Élénk mozdulatokkal készülődik. Félóra múlva már a közeli pékségben káposztás bureket és egy pohár tejet rendel.

– Pazar ebéd – mondja kedvesen az eladó. – Nem ide valósi, ugye?

– Igen is meg nem is – feleli mosolyogva a lány.

A nap további részében a városban sétál, mindenhol egykori, már majdnem elfeledett emlékeket keres. Néhányat meg is talál, olyankor hálásan elmosolyodik, néha még hangosan fel is nevet. Mire sötétedéskor visszaér a szállására, úgy érzi magát, mint hatéves korában. Boldog és szertelen. Este az ágyból még felhívja a barátnőjét.

– Bureket ebédeltem és habrolót vacsoráztam – meséli vidáman. – És eszembe jutott a három kedvenc gyerekkori játékom. Remélem, anya eltette őket, és holnap megtalálom. Volt egy sárga hajú technobabám. Ne röhögjél, tényleg technós volt, sárga haj, foszforeszkáló sárga dzseki, ez, drágám, a kétezres évek eleje! Mondom! Komolyan. Nagyon menő ruhája volt, arról kapta a nevét is. Sárga dzseki, pink szoknya, a hátulján egy bizonytalan eredetű barna folt. Így lett az én első kedvenc babám neve Fosi, a technolány – felnevet, hosszasan kacag. – Aztán jött Babilon, a nagyon cuki, gülüszemű nyuszika. Eredeti neve Babi, de hatévesen rájöttem, hogy ez tök átlagos és gyerekes név, úgyhogy kicsit komolyabbá tettem. És végül, de nem utolsósorban a kis plüssegér. Elfért a markomban, mindig vele aludtam. Őt nagyapától kaptam, az ötödik szülinapomra. Aztán nem sokkal később nagyapa meghalt. Az emlékére neveztem el a kisegeret Jézuskának, mert akkor még azt hittem, mindenkit, akit szeretünk és meghal, Jézuskának hívnak – ismét felnevet, de már picit fáradt. – Szívás ez a halál – teszi hozzá csendesen. Pár másodpercig nem mond semmit. Aztán elköszön. – Na, leteszem. Holnap nehéz napom lesz. Jó éjt!

Lekapcsolja a lámpát és néhány perc múlva elalszik. Álmában az anyjával sétál a Luther utcán, a színház felé. Az anyja fiatal és mosolygós, akárcsak ő. Álmában egyidősek ők ketten. Az utca végén elválnak útjaik. Szia, anya, szeretlek, mondja búcsúzásképpen a lány.

Másnap kilenckor felhívja a gondnokot, megkapja a kulcsokat, kipakolja a lakást, tizenkettőkor kifizeti a lomtalanítót, visszaadja a kulcsokat, vonatra száll, este már Pesten bulizik a barátaival. Két nappal később, december huszonnegyedikén a repülőtéren öleli meg a bátyját.

– Na? Megtaláltad? – kérdezi izgatottan a fiatal férfi.

– Igen, itt van – mondja a lány, és a srác kezébe teszi a narancssárga maszkos Batman-figurát.