Nemrégiben érdekes adatokat közölt az ÉS-ben, az Europian Social Survey kutatásai alapján Gábor György és Vásárhelyi Mária, a Miért pont az SZFE? című írásában. Eszerint azoknak az aránya, akik nagyon ritkán találkoznak rokonaikkal és barátaikkal, a felnőtt lakosságnak Ausztriában 10, Franciaországban 5, Belgiumban 6, Németországban 7 százalékát teszi ki. Magyarországon ez az arány 39 százalék, a legmagasabb Európában. Még a hazánkéhoz történelmében, kultúrájában vagy jelen állapotában leginkább hasonló Lengyelországban is csak 21 százalék.
Az individualizálódás és atomizálódás modern folyamat, világjelenség, habár a kontinensek, sőt mint látható, az országok között jelentősek a különbségek. Ha egy középkori család egy 60 négyzetméteres házban élt, azt szobára, konyhára és kamrára osztotta. Ma egy ugyanekkora lakásban 3 szobát, 6-8 helyiséget alakítunk ki. Akkor – és évszázadokig – a legtöbb embernek alig volt magányos pillanata. Ma sok a magányos ember, és azok, akik nem magányosak, gyakran igénylik az egyedüllétet.
Olyan tárgyak, mint a kerékpár, az autó vagy a tévé, fokozták és tükrözték ezt az individualizálódást. Később a sétamagnóval vagy a személyi számítógéppel mentünk tovább ezen az úton. Az okostelefon betetőzi ezt a folyamatot. Ha régen benyitottam szünetben egy tanterembe, a diákok játszottak, beszélgettek, rohangáltak. Ma az osztály több mint fele egyedül vagy kettesével kockul (telefonjával játszik). Tornaóra után végzős lányok lépnek ki az öltözőből. Libasorban mennek, telefonjukat nyomogatják. Mi minden történt, miről maradtak le, amíg negyven percen át nélkülözni voltak kénytelenek leghűségesebb társukat?
Nagy kérdés, a tárgyak követik vagy okozzák-e az atomizálódást. Az utóbbi lehetőséget se utasítsuk el kapásból! Akad olyan elmélet, amely szerint az emberiség története már évszázadok óta elsősorban tárgyak története. Az iskolai oktatás-nevelés változásai még kevésbé, az egyetemi sokkal inkább a közösségek felszámolódása irányába hat. A koronavírus járvány is az individualizálódás irányába tolja az egyéneket, családokat. Az előnyök és hátrányok aránya nem magától értetődő. A közösség védelmez és elnyom, óv és bánt. Az (egyéni vagy családi) atomizálódás szabadságot ad, de magányosságot is.
Vajon min alapulhatnak az országok közötti, nem csekély különbségek? A választ nyilván tudományos kutatások adják majd meg. Miért éppen mi, magyarok? Szerintem XX. századi történelmünk is az egyik, ha nem a legfőbb ok. 1956 és a Kádár-korszak kettős üzenete: közösen nem sikerült, egyénileg sikerülhet. A magyar nemzet utolsó nagy közös próbálkozása vereséget szenvedett, a Kádár-kor emelkedő jóléte, tendenciájában növekvő szabadságfoka egyénekhez és családokhoz kapcsolódott. A tárgyalóasztal mellett zajló rendszerváltás – még ha volt is néhány százezres nagyságrendű tüntetés vagy (temetéshez, újratemetéshez kapcsolódó) gyülekezés –, nem adott olyan közös katarzist, mint Csehszlovákia bársonyos forradalma, a tízmillió taglétszámú lengyel Szolidaritás vagy az NDK békés tüntetéssorozata azoknak a népeknek.
Vajon van-e összefüggés aközött, hogy a lengyelek és magyarok a leginkább individualizálódottak, egyúttal a nyugati demokratikus modelltől leginkább elfordult országok az Unióban? Valószínűleg igen. És melyik az ok, melyik az okozat? Egy személyi hatalomnak könnyebb egy atomizálódott társadalom nyakára ülnie. De megfordítva is: a nem kormánypárti civil szervezetek, kisegyházak megbélyegzése, a vezér-apafigurához igazodás kényszere erősítheti is ezt a folyamatot.
A szerző tanár