Néhány hete befejeződött az év legbrutálisabb európai háborúja. Az igazi háborútól - bombázásokkal, tüzérségi támadásokkal, halottakkal tele domboldalakkal - már elszoktunk. Váratlanul kezdődött a csaták egész sorozata, és 44 napig tartott a teljesen valódi harc. Több mint ezer fő esett el a legklasszikusabb harcmezőn. Ilyen gyorsan ennyi áldozat errefelé nem szokott összejönni. Operatív/taktikai rakéták lőtték a nagyvárosokat, Jereván és Baku folyamatosan a célkeresztben volt, bár inkább kisebb pontokat céloztak gyakrabban.
Voltak azért kölcsönös kötelezettségek. Ha például az azeriek erősen lőttek (nekik sokkal nagyobb légi erejük volt), akkor bizonyos vállalásaikból következően az oroszok fenyegetően lőttek vagy bombáztak, hogy az örményeket konkrétabban is meg tudják védeni. Az azeriek három hét alatt legalább háromszor szétbombázták Sztepanakertet, Karabah központját. Az azeriek minden nagyobb nehézség nélkül képesek lettek volna a hadjárat záró szakaszában bevenni ezt a helyet. De végül nem tették meg, mert visszafordíthatatlanná tették volna a háborút, és az oroszoknak be kellett volna avatkozniuk, amit mindenképpen próbáltak elkerülni. Az azeriek második városát, Gandzsát - ami ráadásul nem is része Karabahnak - rendszeresen lőtték rakétákkal. Sok volt a halott, keményen kapott a repülőtér is, de az azeri nagyvárost az örmények soha nem tudták - vagy akarták - elfoglalni. Ebben az értelemben a két veszély aszimmetrikus volt, de az örmények legyengítése valójában nem veszélyeztette az örmény frontot. Azonban az örmények láthatóan romhalmazokon ülnek, a katonákról szinte leszakadt a ruha. A középületekből sem sok maradt, a két nagyobb várost, Susát és Lacsint visszafoglalták. Volt néhány telitalálat, hiszen Susának komoly légvédelme nem volt. De ott voltak a templomok, Karabah legszebb középületei. Miközben gyakoriak voltak a légitámadások, illetve a drón-támadások, feltűnően sok italplakát tarkította az utcákat: a márkás termékek leginkább szeszesitalok, különösen portói fajták. A két legjobb ott van az összes vegyesboltban.
1988-ban a hírhedt szumgaiti pogrom alatt több száz örményt gyilkoltak meg, néhány évre rá egy azeri városban kezdték a helyieket gyilkolni. Aki tudott, elmenekült, és azóta sem tért vissza. A vegyes városok elnéptelenedtek, sok elpusztult település húsz éve nagyobbrészt üresen áll. A két nép ma is egymásra mered, nincs mit folytatniuk. Az azerieknek eszükbe sem jut, hogy bíznának bennük az örmények. Az örmények úgy gondolják, hogy az 1915-ös genocídium máig nem ért véget. A törökök és azeriek szerintük egy nép, annak idején együtt gyilkoltak. (Egyébként a népirtást akkortájt többségükben nem törökök és azeriek, hanem elsöprő többségben kurdok hajtották végre. Ők estek neki a túlságosan képzettnek tűnő helyi örmény városiaknak.)
A hidegháború óta valamennyi konfliktus folytatódik itt. Az örmények is ugyanezt viszik tovább. Sőt nagyon sok olyan kurdot ismerek, akinek talán más a vallása, de ugyanezeket a reflexeket mutatja. Viszont a totális azeri/örmény háborús körülmények között, ritkán ugyan, de léteznek békekezdeményezések. Már több mint húsz éve próbálkoztak például egy örmény/azeri csere béketervvel. A háborús frontvonalak adottak voltak, a felek azonban hajlandóak voltak kicserélni örmény és azeri szőlősdombokat. Ezekhez kapcsolódóan kicserélték a “polgári területeket” is, beleértve a falusi temetőket. Világos, hogy a temetők cseréje mindenütt különösen bonyolult. Sokfelé, nem csak a Kaukázusban a temetők az “ősök földjei” is, senki sem akar itt bármit simán elcserélni. De ebben az esetben megőrzik a falusi temetőket, húsz év után is békében megvannak. S ami megmaradt, azt mindenki megőrizte. A szőlősdombok önmagukban érdektelenek.
Az egész történet szempontjából a legunikálisabb elem egy különleges csere. Egyetlen esetben a vegyesen lakott vidék olyannyira vegyes volt, hogy a falusiak elhatározták, széttelepülnek. A szőlővidékek itt is, ott is annyira hasonlítottak egymásra, hogy nyugodtan felcserélhetőek voltak. Egyik oldalnak sem kellettek a más nemzetiségű szomszédok, de nem akartak harcolni sem egymással, békésen szét akartak válni. Egymástól nyolcvan–száz kilométerre laktak, különböző járásokban. Egy polgári egyezségben, minden államigazgatási cirkusz nélkül megállapodtak, hogy mindent kicserélnek: az utcákat, házakat, domboldalakat is. Sőt, ami nekem még meglepőbb volt, kicserélték a temetőket is. Ami az ilyen helyzetekben kifejezetten elképzelhetetlen volt korábban. Elválasztották a két népet úgy, hogy onnantól közük sem volt egymáshoz. S történt mindez az első nagy karabahi háború előtt. Kerkendzs örmény volt, Kizil-Sarif azeri, és kötöttek egy olyan megállapodást, mégpedig a helyi közigazgatás és polgári szerződés nélkül, amely ma is működik. 1989 elején a két oldal négy hónapig tárgyalt és még három hónapot egyezkedtek.
Érdekes módon a csere azért volt olyan egyszerű, mert az áttelepülők nem falusiak voltak, hanem más örmény tájakról érkezők, afféle városi menekültek, akik könnyen mozogtak és nem volt mit veszíteniük. Ráadásul ezekben az időkben százezrek költöztek egyik és másik irányból is. Roger Brubaker, az etno-vándorlás szakértője szerint ezek az igazi városi menekültek különösen könnyen alkalmazkodnak, de az idős falusiak és az agrárelit is feltűnően simán fogadta el az új helyzetet. A történetet azután sokan kutatták, egész kutatócsoportokat izgatott. Minta nincs, de az egészet megcsinálták kis polgárháború nélkül.