Előfizetés

Csabai László: Éjjel és reggel

Csabai László
Publikálás dátuma
2021.01.01. 11:15

Fotó: Tóth Luca Réka / Fortepan
Chudobnú si hechcen vziat’i, Bo s-chudobnou bieda zit’i, Chudobnej vzdi somre, dudre, De fiemd nie v skrihi, v truhl’e Szegény leányt el nem veszek, Mert azzal csak nyűg az élet, Csapkod, morog, kiabál, Ha nincs pénz, szája be nem áll – éneklik a legények Zatureczki Jankó meg Urbán Terezka lakodalmán. Jankó is fújja, esze ágában sincs szégyenkezni. Akkor kellene, ha ostoba mód a szíve és a szeme után választott volna. Bár végül is így történt, mert bár a nyolc hold volt a döntő, de ahogy elképzelte azt a mandabokori szántót, ami (majd vagy húsz év múlva, az öreggazda halálakor) az övé lesz, igazán beleszeretett a földhöz tartozó Terezkába is. – Megvan neki mindene, mellye, fara, hosszú barna haja. Kedvemre való – mondta Jankó az anyjának, aki elsírta magát erre a nagy szerelemre. És Terezka is meg van elégedve Jankó kinézetével. A bokortanyákon nem ritka, hogy – ajánlásra – a fiú úgy kéri meg a lányt, hogy előtte még sosem látták egymást. De Terezka ismerte Jankót. Egy (négy évfolyamot is kiszolgáló) osztályterembe jártak a salamonbokori elemiben. Jankó pofás. És komoly. Három évvel idősebb Terezkánál. Aki még csak (már) tizenhat éves. A piros ruhás, kötényes menyecske (valójában már ifjúasszony) kézről kézre jár. Forog, tapsol, még a nem létező sarkantyúját is megveri a piros csizmáján. A násznagy kendővel letakart lábasában pedig gyűlnek a pengők. Amikor már nem gyűlnek, a két szvatka (az ikertestvér Bugáné és Mundráné) körbefogja Terezkát, és ők forgatják meg közösen. Terezka rákezdi: „Asszony, asszony, az akarok lenni / Nékem akkor nem parancsol senki…” A szvatkák kontráznak: „Jó az uram, jónak látszik, kivált mikor mélyen alszik / Reggel fölkel, jól összever, megvan nékem a jó reggel…” – és ők csak tudják, hisz régóta házasok már, de, bár ez már talán a századik nyoszolyóasszonyi fellépésük, figyelmeztető rigmusukon eddig még mindenki csak nevetett. Így tesz Terezka is. A szvatkák kézen ragadják és bevezetik a kisházba. (A kisebbik szobát hívják így.) Bugáné az ágy végébe készített játék babát végighúzza a dunyhán, majd bedugja az ágy alá. Mundráné imádkozik, s közben olyan ősi szavakat motyog, amit már maga is alig ért. (Tán még azelőttről származnak ezek, hogy a szalonikéi szentek a kárpát-medencei szlávoknak is elhozták a názáreti hitet.) Terezka mosolyog rajtuk. Azok pedig pillanatok alatt átöltöztetik hálóréklibe, befektetik az ágyba, ráterítik a takarót, csókot nyomnak a homlokára, és vihogva kiviharzanak. Terezka jól érzi magát. Kinn hull az idei első, megkésett hó, itt benn pedig meleg van. Ami még jókedvre deríti, az a szoba berendezése. Része Jankó hozományának. „Tulipánosláda meg pingált komód? Ugyan már! Az kódismódi! Üvegszekrény, intarziás nagyszekrény meg politúros sifonér!” És amit Terezka hozott: singergép, csipkefirhang és asztal négy tonettszékkel. Lesz mivel bebútorozni a Petrikovics-tanyai házat. Óvatosan nyit be Jankó. – Százhúsz pengőt táncoltunk össze! – mondja, és megsimogatja farzsebét. Mivel arája elégedett arcot vág, bátrabban közelít az ágyhoz. De ott megáll. Kinyitja a szekrényajtót, és annak takarásában öltözik le. Aztán elfújja a petrólámpát, és bebújik asszonya mellé az ágyba. Karolná át, de az eltolja kezét, és a hirtelen támadt ötlet izgalmával mondja: – Jankó! Nem fogjuk mi takarékba vinni azt a pénzt! Kocát veszünk! Szüleimnél a kutrica fele üres. Ott tartjuk majd. – Jó, majd megbeszéljük, virágszálam – duruzsolja a férj, és megcsókolja Terezka fülét, aki halkan sikkant a csiklandástól. – Jaj, te! Jövő szombaton állatvásár a Tokaji úti piacon. Kimegyünk édesapád szekerével, és veszünk egy óóóriási vemhes kocát. – Kockázatos. Miért adná el a gazdája, ha már hasas a jószág? A kismalacban jó pénz van. Lehet valami rejtett betegsége az anyaállatnak, ha… – Vegyünk inkább februárban kocát malacokkal? – Annyi pénzt csak két esküvőn táncolhattunk volna össze. De most inkább… – Akkor veszünk szombaton egy előhasú kocát. Nem lesz annak semmi baja. Miért lenne? – Lehet pedig! Egy jószág bármikor elpusztulhat. Akár az ember. – Úúú! Ilyet ne mondj! Nem hoz szerencsét. – Csillagom, az hozna szerencsét, ha engednéd… – Február végén megellik a kocánk, a tizenkét malacot jövő decemberre felhizlaljuk… – Tizenkét malacot? Honnan veszed, hogy annyit fialna? Néha csak hatot… – A vágásra érett disznócskák árából két hét alatt megcsináltatjuk a Petrikovics-tanyai házat, és a jövő karácsonyt már ott üljük meg. Jankó keze megáll a simogatásban. Hányszor végiggondolta ő már, mit fog majd kezdeni az esküvői szerzeménnyel, de most mással akar foglalkozni. Harag gyűlik benne. Mert igazán joga van már úgy Terezkához. Hisz a felesége. Asszonya. Akit az Isten azért teremtett, hogy ő örömét lelje benne. – Jankó, én… én egy évnél tovább nem tudok a szüleid házában élni. Ez… nem az én otthonom. A tizenkét hízó árán… – Hagyjad már azokat az átkozott hízókat! És különben is, mivel etetnénk őket? – Tengerivel. Mi mással? – Honnan vegyek tengerit? – Édesapádtól. Na, ettől pokolibb dolog nincs: az öreg Zatureczkitől kérni valamit. Az valójában koldulás. Azért is hónapokig kellett könyörögni, hogy megengedje Jankóéknak a Petrikovics-tanyára kiköltözést, pedig Jankó lesz (az egyik) törvényes örökös, és vállalta, hogy megműveli a belső kertet. – Apámnak is kell. Két malacot fog venni tavasszal. – Kell neki. De nem az összes. Tele van a hombárja a harmados föld után kapott tengerivel. Igazán adhat nekünk valamennyit. Nem ingyen. Hitelbe. Én is kérek az enyémtől. Hitelbe. – És mikor fogjuk megadni? – Jövő télen. Kifizetjük nekik. Mintha piacon adták volna el. – És honnan lesz erre pengőnk? – A tizenkét hízó árából. Ami a Petrikovics-tanyai ház felújítása után marad. – Ha marad! El nem tudod képzelni, mennyibe kerül majd az a renoválás. Újra be kell pucolni kívül és belül, északon meg kell bontani a vizesedő, repedező falat, és terméskövet kell rakni utólag rendes alapnak, a roskatag kemencét el kell bontani, kályhát kell építtetni a nagyszobába. De ne félj, idővel, szép sorban… Az én bérem a dohánygyárban… Évente ötszázat félre tudunk rakni. És idővel… – Egy évet vagyok hajlandó apádéknál élni, nem többet! Ezt vedd tudomásul! Jankó keze ökölbe szorul. Aztán kiengedi öklét. – Jankó! Az a ház felerészben Palkóé lesz! Az öcséd is jussolni fog. – Remélem, minél később. De miért hozod most ezt elő? – Az öcsédet még apád tartja el, ha a kisebbik fia is fog örökölni a házból, a felújítás költségének a felét állja csak az apád! Beszélj vele! – Nagyon… nagyon… – és Jankó mély lélegzetet vesz – szépen megkérlek, ne gyere ilyen ötletekkel. Apámat hagyjuk ki az egészből! Vagy legalább most ne beszéljünk… – A szüleim kertjében én fogom továbbra is gondozni a virágokat. Amit a piacon kapok értük, a miénk lesz. Ha én viszem a tejet, a túrót a piacra, anyám annak is a felét nekem adja. – Dolgos lány vagy. A te pénzelésedet meg az én béremet félrerakjuk, és… – Az kevés. Csak a hízókért kapott pénzzel tudunk jövőre költözni. Tudom! Tudom már! – Mit? Mi van veled? – Mi is vállalunk az Ungváry uradalomban harmados tengeriföldet! Legalább öt holdat. És ha megírjuk a papirost, adnak terményt előlegbe is. – Adnak. De osztozkodáskor húsz percenttel többet vonnak majd le a részünkből. – Az a pénz bőven bejön a disznók eladásából. Hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe! – No és ki fogja művelni a tengeriföldet? Apámat nem kérhetem meg rá. – Én. Meg te. Én hajnaltól éjfélig fogok kapálni, te meg beállsz mellém, ha hazajöttél a gyárból. – Jól van, gyöngyöm… Jól van. Utánajárok a dolognak. És, ha lehetséges… – Így lesz! – mondja Terezka, s teste, megszabadulván a feszültségtől, elernyed. Egy nagy, felszabadítót ásítva a fal felé fordul a ­fiatal feleség. – Aludjunk, Jankó! Hosszú volt ez a nap. Jankó hallott már olyant, hogy egy öreg valóságot képzelt, és állította, hogy de igen, úgy volt, pedig dehogy. Ezen nevetnek. De ami most vele van, az megint nem lehet valóságos. Az ágyában, ahol már évek óta nők és női idomok utáni vágy miatt nem tud aludni hajnalig, most egy valóságos nő fekszik. Egy szép alakú. Testének kontúrja a takarón át is látszik. Megfoghatja. Viszont nem teheti magáévá. „Nem a fenét!” Jankó átkarolja Terezka derekát és maga felé fordítja. – Naaa, Jankó, mi van veled? Holnap sok tennivaló lesz. Rendrakás, kihordani a kóstolókat, morzsavendégség. A férj felhajtja asszonyán a réklit, lerántja róla a bugyogót és szétfeszíti a lábát. És akkor Terezkába belenyilall a felismerés. Hogy most az következik. Az az undorító dolog, amiről nem beszélhet anya a lányával, mert a szájat beszennyezné a megnevezése, amire legények szoktak virágnyelven célozgatni, de a lányok csak nevetnek rajta. És közben nem is tudja mindegyik, min nevet. „Az, hogy a férfi, a micsodáját, azt, odateszi, beteszi a…” Terezka nem gondolta, hogy az a dolog több viccnél, ugratásnál, szóbeszédnél. Hogy a gyermek tényleg ilyen undorító módon készül. És nem csak a rongyosok meg a cigányok csinálják így. Persze, most már érti, hogy amikor a násznagy kikérte őt a szüleitől, azok a tréfák arra vonatkoztak. És a fotográfus arcán lévő kaján mosoly is. – Engedd magad, he! – követeli a férj. – Nem! Soha! – és a feleség az ágyékához szorítja a kezét. – Az asszonyom vagy. Ezt meg kell tenned. – Hagyj békén! Te istentelen! – Én, én istentelen? – és Jankó egy hatalmas pofont kever le arájának. Akinek orrából azonnal spriccelni kezd a vér. – Mit tettél, te állat! – Megyek és megmondom, hogy vissza az esküvő. – Menjél! Amikor Jankó megjelenik a nótázó násznép előtt, elhallgatnak, szájuk is tátva marad. Aztán a férj véres kezét és alsógatyáját meglátva hahotában törnek ki. És ujjongatnak. Mert bár régen nem követelik már menyasszonyfektetés után a szüzességet bizonyító véres lepedő vagy más holmi közszemlére tételét, most mégis azt hiszik, ezt teszi Jankó. Akinek elmegy a kedve a bejelentéstől. Inkább visszamegy a kisházba. Terezka hanyatt fekszik az ágyon. Anyaszült meztelenül. Elveszi kezét a szemérméről. Jankó rámászik, elhelyezkedik, és a behatolás előtt még kérdően Terezkára néz. Az bólint. Majd azt suttogja: – Ugye, megvesszük a vemhes kocát? Jankó reggel egyedül ébred. De kellemes illatra. Felöltözik, és kitámolyog a pitvarba, ahol Terezka kendősen, kötényesen sürög-forog. Jankó anyja dicséri: – Fiam, igazán remek asszonyszemélyt hoztál a házhoz. Pompásan megrakta a kemencét, és kóstold csak meg, milyen kenyérlángost sütött. Jankó tör a feléje nyújtott lepényből. – Jó. De minek? – Csak nem fogjuk megmeredt kolompérral feladni a birkapaprikást? Lángossal jobb. Jönnek a nászék morzsalakomára. Elfelejtetted? – Képzelje, édesanyám – Terezka az anyósát már így szólítja –, Jankóval elhatároztuk, hogy szombaton hasas kocát veszünk. A malacokat majd a szüleim óljában felhizlaljuk. Aztán, amikor jó ára lesz, eladjuk őket. – Igaz ez, fiam? – kérdi az idős asszony. Jankó leszegi fejét, és egy aprót bólint. Az ifjú feleség pedig megsimogatja férje feje búbját, mint ahogy egy falusi tanító simogatja értelmes tanítványát vagy a gazda a megfelelően fejlődő malacát. – Na, fiam, akkor majd vigadni fogtok. Habár, már most is elkezdhetitek, jövő héten vigília, aztán karácsony, István-nap, szilveszter, újév és farsang. Csupa ünnep lesz az életetek – mondja mosolyogva az örömanya.

Mindannyian idegenek vagyunk - Petőcz Andrással a közös nevezőkről

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.12.26. 11:34

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Harminc perccel a háború előttről indít, és harminc nappal a háború után ér véget Petőcz András Idegenek-trilógiája, melynek három külön íródott regényét nemrégiben egy kötetben jelentette meg a Napkút Kiadó. A szerzővel a közel 100 éven átívelő történetről, a főszereplő vörös hajáról, közös nevezőkről és Európáról beszélgettünk.
Miért pont 30 perccel a háború előtt a trilógia címét is adó első regény alcíme? Mi történt akkor?  Sokkal prózaibb oka van, mint gondolná. Amikor először kezdtem gondolkodni ezen a történeten, kint laktam családi okok miatt Franciaországban. Eljátszottam a gondolattal, hogy ha esetleg franciául (is) írnék valamit, az lenne a címe, hogy „Juste avant la guerre”, vagyis hogy „Épp a háború előtt”, ami franciául nagyon szépen hangzik ugyan, de magyarul nem éreztem túl erősnek. Muszáj volt konkretizálni, így jött a 30 perc. Az Európa metaforája című emblematikus versében anno 1989-ben gyönyörű nőnek láttatta Európát. „…mosolyog rád, félrehajtja / a fejét, a haja kicsit az arcába hullik, igaz / és valószerűtlen, hihetetlen és gyönyörű…” A regénytrilógiában, bár kimondva nincs konkrét helyszín, sejthető, hogy Európa van totális terror alatt. Milyennek látja most azt a rendszerváltás kori kacér nőt?  Ma is nagyon szép. Nem betegedett meg annyira, hogy menthetetlen legyen, csak távolabb került a valóságtól az idea. Vagyis egy olyan Európa képe, amelyben benne van a tolerancia, a szabadság, a másik elfogadása. Ha ez így tudna létezni, az gyönyörű lenne, csak sajnos idea maradt. Mert mit jelent az, hogy Európa? Mozartot, Beethovent, Michelangelót, a Sixtus-kápolna mennyezeti freskóját. Ezek mind mi vagyunk. Nagyon nehezen állt össze. Ha belegondolunk a történelembe, Európa mindig is a háborúk fészke volt, hosszú évszázadok alatt kellett a békét kikínlódnia ennek a kontinensnek. Victor Hugo egy esszéjében már 1876-ban megfogalmazta az Európai Egyesült Államok gondolatát, hogy sokkal jobb lenne, ha az európai népek egymással gazdasági, kereskedelmi kapcsolatokat hoznának létre, mint hogy örökké háborúzzanak egymással. Lehetne ehhez a gondolathoz tartani magunkat. 1989-ben nekem az a „nő” a szabadság metaforája volt. Aki közelít, eljön végre. Ma ugyanúgy hív, ugyanúgy volnának ígéretei, csak kissé megfáradt. Nem tudtunk elég közel menni hozzá. Amikor 2007-ben megjelent a trilógia első regénye, még színtiszta disztópiának mondhattuk, ma azonban már egyre több ponton kísértetie­sen hasonlít a valóságra… Pedig semmi mást nem tettem, mint hogy próbáltam egy történetet nagyon logikusan végiggondolni. Azt, hogy miből mi következik. Hogy mindaz, ami 2007-ben még disztópiá­nak tűnt, mára kezd megvalósulni, arra utal, hogy ha a logika mentén húzunk egy vonalat múlt, jelen és jövő közé, akkor az megmutatja a lehetséges valóságot. Mégis azt gondolom, hogy ennek nem így kéne működnie. Megértem, hogy borzasztóan föl van kavarodva a világ, hogy az Afrikában vagy a Közel-Keleten létrejövő fiatal társadalmakban az átlagéletkor nagyon alacsony, szemben Európával, ahol nagyon magas, ide vágynak. Mégis úgy gondolom, keretek között kellene tartani ezt a vándorlást. Nem tagadom, hogy amikor írtam ezt a regényt, benne volt ez az Európát féltő gondolat, de alapvetően mégiscsak inkább egy logikus történet akart lenni egy kislányról, aki ki van téve mindenféle rossznak, és nem érti, mi és miért történik vele. Nehezen tud létezni ebben a világban, fél, szorong – nekem az volt a legfontosabb, hogy erről írjak, és hogy elvigyem őt abba a katasztrófába, ami végül egy valóságos eseményben, a beszláni túszdrámában csúcsosodik ki. Azt gondolom, hogy az egyik legsúlyosabb terrorcselekmény, amiről valamiért keveset beszélünk, az épp Beszlánban volt. Ha gyerekek halnak meg, akik semmit nem értenek ebből az egészből, az durvább mindennél. Anna, a kislány szorongása, félelme, a kontrollálatlan migráció kimondott-kimondatlan hatásai az idegenségnek nagyon sokféle rétegét sorakoztatják. Nem is mindig egyértelmű a regényben, ki vagy kik az idegenek. Kik azok?  Mindannyian idegenek vagyunk. Az idegenség alapélmény, ami nekem irodalmilag Camus Közöny című regényéhez kapcsolódik, mert ő fogalmazta meg először, hogy idegenek vagyunk a világban. Azt hiszem, ezt az idegenségélményt én sem tudtam igazán jól megfejteni, de talán az otthontalanságérzéshez van leginkább köze. Illetve, ha a regénybeli kislány, majd később nő történetét nézem, akkor a kiszolgáltatottsághoz. Idegenséget szül, ha nincs menedék, ahová az ember visszahúzódjon. Rengeteg helyzet adódik az életben, amelyben, ha csak pillanatokra is, de idegenül érezzük magunkat. Itt van például a halál gondolata. Édesanyám nemrég ment el, a koronavírus-járvány ellenére beengedtek hozzá elbúcsúzni, ott álltam mellette, és nem tudtam a helyzettel mit kezdeni. Aludt, láthatólag álmodott is, kérdezte a nővér, felébressze-e, de mondtam, hogy ne, hátha valami jobbat álmodik a valóságnál. Ő egyedül a kórházi ágyban, az álmában, én egyedül mellette: ez maga az idegenség. Mint ahogy a főszereplőm is, ahogy folyamatosan küzd a túlélésért, az idegenséget testesíti meg.
Camus mellett Kertész Imre hatása is tetten érhető. Utóbbi egy mondata konkrétan be is van idézve a regényben – a kislány Annából már idős asszonnyá lett Aysa mondja: „A fogolytáborok boldogságáról kellene beszélnem legközelebb, ha kérdi tőlem ezt valaki.” Miért épp ezt idézi? Ez egy nagyon fontos mondat. Kertésznél Köves Gyuri mondja, már itthon. Valami olyasmit jelent, hogy az élet sokmilyenségében kell tudni a lehetőségekhez mérten jól létezni. Rajtuk kívül egyébként még Semprun hatását emelném ki. Az Aysa-rész legelején A nagy utazást idézi a tehervagon, melyben alig van levegő, s ahogy a főhős a rácsos ablak mellé sodródik. Ha nem is szó szerint, de hangulatában felvillant egy korábbi verse is a regény olvasása közben: a Zárójelvers op. 91-ben írja, hogy „Lehetne ima, ahogy megállok egy oltár előtt szinte titokban, takard le jól, mit elkövettél”. Ennek az utolsó félmondatnak az eredetije Pilinszky Egy titok margójára című versében olvasható – sorokról sorokra hullámzik a magyar és világirodalom a műveiben? Le vagyok leplezve. Alapvetően nem szeretek másoktól szöveget átemelni, de az igaz, hogy egy-egy olyan mondatot, amit valamiért nagyon erősnek érzek, ami valamiért nagyon bennem van, azt szeretem becitálni. A „takard le jól, mit elkövettél…” mondat az egész életemet végigszövi. Hiába takargatjuk, amit elkövettünk, úgyis megél. És Márquez? Nem a mágikus rea­lizmus van abban, ahogy a lány hajából egy életen át pereg a föld? Elismerem, nekem is ő jutott eszembe. Azon gondolkodtam, hogy tudnám megmutatni, milyen állapotban van a kislány, amikor átmegy az alagúton, kvázi kiássák, és túléli a beszláni tragédiát. Azt éreztem, úgy tudom ebből a helyzetből kihozni, ha ez az állapot valamiképpen újra és újra megjelenik. Ez a szürreális kis játék pedig adta magát. Jó volt hozzá később is visszatérni. Amikor a harmadik részben, a fogolytáborban zuhanyozik a nő, magától értetődött, hogy fekete föld csurog a hajából. És az a legjobb benne, hogy nem kell magyarázni. Hogy áll az innen-onnan fölcsípett valóságelemekkel? Használom őket. Nemes Nagy Ágnes mondta egyszer, az a szörnyű, hogy neki nincs fantáziája. Amit leír, az úgy van. Ez velem is sokszor megesik. Amikor befejeztem a regényt, anyukám éppen 86 éves volt, gondoltam, akkor hát legyen a hősöm is 86 a végére. De a gyerekkoromtól kezdve egy csomó minden más dolog is benne van a regényben. Például az a külvárosi környezet, ahol fölnőttem Óbuda peremén. Sokfélék, sokszí­nűek voltunk arrafelé, de épp ettől éreztük otthonosnak az egészet. Amikor 8 évesen megkérdezték, mi leszel, ha nagy leszel, az egyikünk azt válaszolta, hogy autószerelő, a másikunk, hogy kazánkovács, én meg azt, hogy író. És ez a világ lehető legtermészetesebb dolga volt. Azért került a történetben a laktanya az iskola mellé, mert a gyerekkoromban az én általános iskolám mellett is volt egy szovjet katonai laktanya. Nagyon izgalmas hely volt, fiúként csodálatos dolgokat lehetett látni a kerítésen benézve. Például ZIL teherautót. Az azért nem volt semmi. A kislány vörös haja az egész regényen végigfutó allegória. Mit jel­képez? Ezzel próbálom jelezni, hogy ő más, mint a többi, és hogy amit ő képvisel, az Európa. A vörös szín Európa hajszíne. Ez a kislány mi vagyunk. A végén van egy motívum, amikor megjelennek a felszabadító csapatok, az egyik katona leveszi a sisakját, és lám, neki is ugyanolyan vörös haja van, mint az akkor már idős asszonynak. Azt mondta egy kérdéssel feljebb, hogy a sokszínűség az, ami otthonos… Abban az esetben, ha egymás elfogadása és a tolerancia valóban kölcsönösen tud működni. Azt hiszem, ez a mondat így érvényes tud lenni: toleráns vagyok, kivéve az intoleranciával szemben. Egyszer azt mondtam valahol, hogy olyan nagy baj azért nincsen, mert vannak dolgok, amikben politikai oldaltól függetlenül egyet tudunk érteni: például, hogy Ady Endre nagy költő volt. Hogy Petőfi Sándor nagy költő volt. Az a vicc, hogy ma már ez is megdőlni látszik. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy amíg vannak közös nevezők, addig a sokszínűség nagyszerű dolog. Mi ma a közös nevező? Meglepően sok van. Ha elmegyünk megnézni Michelangelo Dávidját, ha meghallgatjuk Mozart zenéjét, azt mindannyian megcsodáljuk. Balassi Bálint is közös nevező. De ha ki kell emeljek egyet, akkor legyen az – és maradjon is meg minden körülmények között –, amit József Attila írt a Viszem a földem című költeményében: „Magyar vagyok, de európai.” Próbáljuk meg ezt!

Lackfi János: A lefagyasztott természet zsoltára

Lackfi János
Publikálás dátuma
2020.12.26. 10:45

Uram, nem is értem, minek építünk mi neked templomokat, nem is tudom, nem magunknak építünk-e inkább templomokat, hogy bezárkózzunk, hogy kizárjuk magunkat teremtésed templomából? Mert hiszen te alkottál kék kupolát végtelenített vattamintával, fatörzstapintású tapéta körös-körül, a padlóburkolatok a legváltozatosabbak, morzsálló, nedves barna rögbevonattól a bozontos, vadvirággal tarkított élénkzöld bársonyszőnyegig, rengeteg kiegészítővel, mohos kövek és kidőlt törzsek, kisebb-nagyobb bozótosok piros bogyókkal kipitykézve, virágkelyhek minden mennyiségben, állítható fények depresszív borútól átható derűig. És akkor még nem is említettem az évszakokkal járó újabb és újabb színkollekciókat, a tél dominánsan csipkefehér, szikrázó üvegkreációit, az ősz a vérző narancsokat és az elegáns barnákat hozza megunhatatlanul, a nyár pedig bedurrantja nagyágyúit vadító napraforgókkal, zsizsegő gabonával, eperfölddel, vakító repcetáblákkal, csak úgy kapkodjuk a fejünket, mennyi újdonsággal áll elő a cég. És minden elem mozgatható, mi több, meg is mozdul, szél birizgálja, vihar ráncigálja, eső táncoltatja, rovarok másznak a levelek szélére, majd felröppennek. Hangyák, gyíkok, hörcsögök bújnak elő minden lehető és lehetetlen résből, él és gyarapodik minden, folyamatosan burjánzik a jelenlét, az öröklét. És akkor belépünk a te hajlékodba, Uram, ahol a rózsa fagyos aranyból van, az indázó növényeket kővé dermesztette valami varázspálca, festett virágok, faragott virágok, kovácsoltvas virágok mindenfelé. Nyújtogatják csápjaikat, szirmaikat, leveleiket, de semmi légmozgás nem lebbenti a növényi létezőket, egy-két légy vagy poloska szabadul be legfeljebb, ődöngnek, zizegnek, kijáratot keresnek, táplálékot keresnek s nem találnak, felfordulnak a padlón, ablakpárkányokon, a takarítónők őszinte bosszúságára. Miért is bűvöljük mozdulatlanná a te templomodat, Uram? Nehogy megázzál, nehogy fagyos szél borzolja őszöreg szakálladat? Téged féltünk az általad alkotott villámoktól, ezért biggyesztünk villámhárítót a tornyok hegyébe? Vagy magunkat féltjük, hogy a veled való találkozásra jövet meg ne ázzunk, meg ne fázzunk? Ne kelljen azt gondolnunk, hogy hatalmasabb vagy s nem szoba-Isten? Nehogy kiderüljön, vulkánokat, vízeséseket, gleccsereket alkottál, szilaj vagy és fékezhetetlen? Megszelídítettünk magunknak téged, leutánoztuk és kisimítgattuk természetedet, behúzódunk a másolat alá, és várjuk, vajon idetalálsz-e. És elég alázatos Isten vagy, hogy betérj, ha várunk, hétrét görnyedsz, hogy beférj valahogy a kapun, fejed lehajtod, be ne verd a boltozatba, elismerően hümmögsz, milyen ügyes, aranyos babaházat rittyentettünk neked, mi pedig elégedetten hunyjuk imára szemünket, és halljuk, ahogy a falakon belül zizegő növényzet megtelik sóhajtásokkal, susogással, élettel, Teveled.