Csabai László;

ünnep;vagyon;Házasság;párkapcsolat;Csabai László;

2021-01-01 11:15:00

Csabai László: Éjjel és reggel

Chudobnú si hechcen vziat’i,

Bo s-chudobnou bieda zit’i,

Chudobnej vzdi somre, dudre,

De fiemd nie v skrihi, v truhl’e

Szegény leányt el nem veszek,

Mert azzal csak nyűg az élet,

Csapkod, morog, kiabál,

Ha nincs pénz, szája be nem áll

– éneklik a legények Zatureczki Jankó meg Urbán Terezka lakodalmán. Jankó is fújja, esze ágában sincs szégyenkezni. Akkor kellene, ha ostoba mód a szíve és a szeme után választott volna. Bár végül is így történt, mert bár a nyolc hold volt a döntő, de ahogy elképzelte azt a mandabokori szántót, ami (majd vagy húsz év múlva, az öreggazda halálakor) az övé lesz, igazán beleszeretett a földhöz tartozó Terezkába is. – Megvan neki mindene, mellye, fara, hosszú barna haja. Kedvemre való – mondta Jankó az anyjának, aki elsírta magát erre a nagy szerelemre. És Terezka is meg van elégedve Jankó kinézetével. A bokortanyákon nem ritka, hogy – ajánlásra – a fiú úgy kéri meg a lányt, hogy előtte még sosem látták egymást. De Terezka ismerte Jankót. Egy (négy évfolyamot is kiszolgáló) osztályterembe jártak a salamonbokori elemiben. Jankó pofás. És komoly. Három évvel idősebb Terezkánál. Aki még csak (már) tizenhat éves.

A piros ruhás, kötényes menyecske (valójában már ifjúasszony) kézről kézre jár. Forog, tapsol, még a nem létező sarkantyúját is megveri a piros csizmáján. A násznagy kendővel letakart lábasában pedig gyűlnek a pengők. Amikor már nem gyűlnek, a két szvatka (az ikertestvér Bugáné és Mundráné) körbefogja Terezkát, és ők forgatják meg közösen. Terezka rákezdi: „Asszony, asszony, az akarok lenni / Nékem akkor nem parancsol senki…” A szvatkák kontráznak: „Jó az uram, jónak látszik, kivált mikor mélyen alszik / Reggel fölkel, jól összever, megvan nékem a jó reggel…” – és ők csak tudják, hisz régóta házasok már, de, bár ez már talán a századik nyoszolyóasszonyi fellépésük, figyelmeztető rigmusukon eddig még mindenki csak nevetett. Így tesz Terezka is. A szvatkák kézen ragadják és bevezetik a kisházba. (A kisebbik szobát hívják így.) Bugáné az ágy végébe készített játék babát végighúzza a dunyhán, majd bedugja az ágy alá. Mundráné imádkozik, s közben olyan ősi szavakat motyog, amit már maga is alig ért. (Tán még azelőttről származnak ezek, hogy a szalonikéi szentek a kárpát-medencei szlávoknak is elhozták a názáreti hitet.) Terezka mosolyog rajtuk. Azok pedig pillanatok alatt átöltöztetik hálóréklibe, befektetik az ágyba, ráterítik a takarót, csókot nyomnak a homlokára, és vihogva kiviharzanak.

Terezka jól érzi magát. Kinn hull az idei első, megkésett hó, itt benn pedig meleg van. Ami még jókedvre deríti, az a szoba berendezése. Része Jankó hozományának. „Tulipánosláda meg pingált komód? Ugyan már! Az kódismódi! Üvegszekrény, intarziás nagyszekrény meg politúros sifonér!” És amit Terezka hozott: singergép, csipkefirhang és asztal négy tonettszékkel. Lesz mivel bebútorozni a Petrikovics-tanyai házat.

Óvatosan nyit be Jankó.

– Százhúsz pengőt táncoltunk össze! – mondja, és megsimogatja farzsebét.

Mivel arája elégedett arcot vág, bátrabban közelít az ágyhoz. De ott megáll. Kinyitja a szekrényajtót, és annak takarásában öltözik le. Aztán elfújja a petrólámpát, és bebújik asszonya mellé az ágyba. Karolná át, de az eltolja kezét, és a hirtelen támadt ötlet izgalmával mondja:

– Jankó! Nem fogjuk mi takarékba vinni azt a pénzt! Kocát veszünk! Szüleimnél a kutrica fele üres. Ott tartjuk majd.

– Jó, majd megbeszéljük, virágszálam – duruzsolja a férj, és megcsókolja Terezka fülét, aki halkan sikkant a csiklandástól.

– Jaj, te! Jövő szombaton állatvásár a Tokaji úti piacon. Kimegyünk édesapád szekerével, és veszünk egy óóóriási vemhes kocát.

– Kockázatos. Miért adná el a gazdája, ha már hasas a jószág? A kismalacban jó pénz van. Lehet valami rejtett betegsége az anyaállatnak, ha…

– Vegyünk inkább februárban kocát malacokkal?

– Annyi pénzt csak két esküvőn táncolhattunk volna össze. De most inkább…

– Akkor veszünk szombaton egy előhasú kocát. Nem lesz annak semmi baja. Miért lenne?

– Lehet pedig! Egy jószág bármikor elpusztulhat. Akár az ember.

– Úúú! Ilyet ne mondj! Nem hoz szerencsét.

– Csillagom, az hozna szerencsét, ha engednéd…

– Február végén megellik a kocánk, a tizenkét malacot jövő decemberre felhizlaljuk…

– Tizenkét malacot? Honnan veszed, hogy annyit fialna? Néha csak hatot…

– A vágásra érett disznócskák árából két hét alatt megcsináltatjuk a Petrikovics-tanyai házat, és a jövő karácsonyt már ott üljük meg.

Jankó keze megáll a simogatásban. Hányszor végiggondolta ő már, mit fog majd kezdeni az esküvői szerzeménnyel, de most mással akar foglalkozni. Harag gyűlik benne. Mert igazán joga van már úgy Terezkához. Hisz a felesége. Asszonya. Akit az Isten azért teremtett, hogy ő örömét lelje benne.

– Jankó, én… én egy évnél tovább nem tudok a szüleid házában élni. Ez… nem az én otthonom. A tizenkét hízó árán…

– Hagyjad már azokat az átkozott hízókat! És különben is, mivel etetnénk őket?

– Tengerivel. Mi mással?

– Honnan vegyek tengerit?

– Édesapádtól.

Na, ettől pokolibb dolog nincs: az öreg Zatureczkitől kérni valamit. Az valójában koldulás. Azért is hónapokig kellett könyörögni, hogy megengedje Jankóéknak a Petrikovics-tanyára kiköltözést, pedig Jankó lesz (az egyik) törvényes örökös, és vállalta, hogy megműveli a belső kertet.

– Apámnak is kell. Két malacot fog venni tavasszal.

– Kell neki. De nem az összes. Tele van a hombárja a harmados föld után kapott tengerivel. Igazán adhat nekünk valamennyit. Nem ingyen. Hitelbe. Én is kérek az enyémtől. Hitelbe.

– És mikor fogjuk megadni?

– Jövő télen. Kifizetjük nekik. Mintha piacon adták volna el.

– És honnan lesz erre pengőnk?

– A tizenkét hízó árából. Ami a Petrikovics-tanyai ház felújítása után marad.

– Ha marad! El nem tudod képzelni, mennyibe kerül majd az a renoválás. Újra be kell pucolni kívül és belül, északon meg kell bontani a vizesedő, repedező falat, és terméskövet kell rakni utólag rendes alapnak, a roskatag kemencét el kell bontani, kályhát kell építtetni a nagyszobába. De ne félj, idővel, szép sorban… Az én bérem a dohánygyárban… Évente ötszázat félre tudunk rakni. És idővel…

– Egy évet vagyok hajlandó apádéknál élni, nem többet! Ezt vedd tudomásul!

Jankó keze ökölbe szorul. Aztán kiengedi öklét.

– Jankó! Az a ház felerészben Palkóé lesz! Az öcséd is jussolni fog.

– Remélem, minél később. De miért hozod most ezt elő?

– Az öcsédet még apád tartja el, ha a kisebbik fia is fog örökölni a házból, a felújítás költségének a felét állja csak az apád! Beszélj vele!

– Nagyon… nagyon… – és Jankó mély lélegzetet vesz – szépen megkérlek, ne gyere ilyen ötletekkel. Apámat hagyjuk ki az egészből! Vagy legalább most ne beszéljünk…

– A szüleim kertjében én fogom továbbra is gondozni a virágokat. Amit a piacon kapok értük, a miénk lesz. Ha én viszem a tejet, a túrót a piacra, anyám annak is a felét nekem adja.

– Dolgos lány vagy. A te pénzelésedet meg az én béremet félrerakjuk, és…

– Az kevés. Csak a hízókért kapott pénzzel tudunk jövőre költözni. Tudom! Tudom már!

– Mit? Mi van veled?

– Mi is vállalunk az Ungváry uradalomban harmados tengeriföldet! Legalább öt holdat. És ha megírjuk a papirost, adnak terményt előlegbe is.

– Adnak. De osztozkodáskor húsz percenttel többet vonnak majd le a részünkből.

– Az a pénz bőven bejön a disznók eladásából. Hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe!

– No és ki fogja művelni a tengeriföldet? Apámat nem kérhetem meg rá.

– Én. Meg te. Én hajnaltól éjfélig fogok kapálni, te meg beállsz mellém, ha hazajöttél a gyárból.

– Jól van, gyöngyöm… Jól van. Utánajárok a dolognak. És, ha lehetséges…

– Így lesz! – mondja Terezka, s teste, megszabadulván a feszültségtől, elernyed. Egy nagy, felszabadítót ásítva a fal felé fordul a ­fiatal feleség. – Aludjunk, Jankó! Hosszú volt ez a nap.

Jankó hallott már olyant, hogy egy öreg valóságot képzelt, és állította, hogy de igen, úgy volt, pedig dehogy. Ezen nevetnek. De ami most vele van, az megint nem lehet valóságos. Az ágyában, ahol már évek óta nők és női idomok utáni vágy miatt nem tud aludni hajnalig, most egy valóságos nő fekszik. Egy szép alakú. Testének kontúrja a takarón át is látszik. Megfoghatja. Viszont nem teheti magáévá. „Nem a fenét!” Jankó átkarolja Terezka derekát és maga felé fordítja.

– Naaa, Jankó, mi van veled? Holnap sok tennivaló lesz. Rendrakás, kihordani a kóstolókat, morzsavendégség.

A férj felhajtja asszonyán a réklit, lerántja róla a bugyogót és szétfeszíti a lábát.

És akkor Terezkába belenyilall a felismerés. Hogy most az következik. Az az undorító dolog, amiről nem beszélhet anya a lányával, mert a szájat beszennyezné a megnevezése, amire legények szoktak virágnyelven célozgatni, de a lányok csak nevetnek rajta. És közben nem is tudja mindegyik, min nevet. „Az, hogy a férfi, a micsodáját, azt, odateszi, beteszi a…” Terezka nem gondolta, hogy az a dolog több viccnél, ugratásnál, szóbeszédnél. Hogy a gyermek tényleg ilyen undorító módon készül. És nem csak a rongyosok meg a cigányok csinálják így. Persze, most már érti, hogy amikor a násznagy kikérte őt a szüleitől, azok a tréfák arra vonatkoztak. És a fotográfus arcán lévő kaján mosoly is.

– Engedd magad, he! – követeli a férj.

– Nem! Soha! – és a feleség az ágyékához szorítja a kezét.

– Az asszonyom vagy. Ezt meg kell tenned.

– Hagyj békén! Te istentelen!

– Én, én istentelen? – és Jankó egy hatalmas pofont kever le arájának. Akinek orrából azonnal spriccelni kezd a vér.

– Mit tettél, te állat!

– Megyek és megmondom, hogy vissza az esküvő.

– Menjél!

Amikor Jankó megjelenik a nótázó násznép előtt, elhallgatnak, szájuk is tátva marad. Aztán a férj véres kezét és alsógatyáját meglátva hahotában törnek ki. És ujjongatnak. Mert bár régen nem követelik már menyasszonyfektetés után a szüzességet bizonyító véres lepedő vagy más holmi közszemlére tételét, most mégis azt hiszik, ezt teszi Jankó. Akinek elmegy a kedve a bejelentéstől.

Inkább visszamegy a kisházba. Terezka hanyatt fekszik az ágyon. Anyaszült meztelenül. Elveszi kezét a szemérméről. Jankó rámászik, elhelyezkedik, és a behatolás előtt még kérdően Terezkára néz. Az bólint. Majd azt suttogja:

– Ugye, megvesszük a vemhes kocát?

Jankó reggel egyedül ébred. De kellemes illatra. Felöltözik, és kitámolyog a pitvarba, ahol Terezka kendősen, kötényesen sürög-forog. Jankó anyja dicséri:

– Fiam, igazán remek asszonyszemélyt hoztál a házhoz. Pompásan megrakta a kemencét, és kóstold csak meg, milyen kenyérlángost sütött.

Jankó tör a feléje nyújtott lepényből.

– Jó. De minek?

– Csak nem fogjuk megmeredt kolompérral feladni a birkapaprikást? Lángossal jobb. Jönnek a nászék morzsalakomára. Elfelejtetted?

– Képzelje, édesanyám – Terezka az anyósát már így szólítja –, Jankóval elhatároztuk, hogy szombaton hasas kocát veszünk. A malacokat majd a szüleim óljában felhizlaljuk. Aztán, amikor jó ára lesz, eladjuk őket.

– Igaz ez, fiam? – kérdi az idős asszony.

Jankó leszegi fejét, és egy aprót bólint. Az ifjú feleség pedig megsimogatja férje feje búbját, mint ahogy egy falusi tanító simogatja értelmes tanítványát vagy a gazda a megfelelően fejlődő malacát.

– Na, fiam, akkor majd vigadni fogtok. Habár, már most is elkezdhetitek, jövő héten vigília, aztán karácsony, István-nap, szilveszter, újév és farsang. Csupa ünnep lesz az életetek – mondja mosolyogva az örömanya.