Hogy az éjszakai csengőszók nem jelentenek jót, a kisfiúnak egy késő őszi éjjelen kellett megtanulnia. Érdekes módon csak hat évtized múltán kezdett el erősebben emlékezni erre, amikor a haja már őszbe csavarodott, és a felesége meg a gyerekei is elpártoltak mellőle.
A kerek évfordulóhoz közel, döcögő tömegközlekedési eszközökön ülve – miközben másokhoz hasonlóan igyekezett a szájmaszk mögé rejteni köhintéseit – jutott eszébe újra meg újra az, hogy mekkorát is fordult akkor az élete. Túl kicsi volt még ahhoz, hogy azon melegében fölmérje, később viszont nem látta értelmét töprengeni rajta, hogy mi lett volna, ha… Sose hitt az alternatív valóságokban, valószínűleg ezért szakított egy idő után minden szeretőjével is, és tartott ki, amíg lehetett, a családja mellett, dacára annak, hogy ő is tisztán látta a széthullás jeleit.
Az óramutatók túlhaladtak az éjfélen, még nem kezdett derengeni, ám a percek már kifelé vánszorogtak az éjszakából. Hajdan ezt nevezték démonok és boszorkányok órájának, egyes felmérések szerint ilyenkor következik be a legtöbb úgynevezett természetes haláleset. Ez éppenséggel nem ekkor következett be, hanem még az éjszaka első felében, mint ahogy semmi természetes se volt benne, kezdve onnan, hogy a csengő megszólalt. Röviden, egyszer. Nem az a hosszú, erőszakos csengetés volt, amelyet frászként éltek meg az emberek, ám pont ez volt benne a legbaljósabb. A kisfiú anyja rögtön föl is ébredt rá. Fölkattintotta az éjjeliszekrényen a lámpát, a karórájára nézett, egy pillanatig arra gondolt, lefekvéskor netán elfelejtette fölhúzni, majd fölkelt, magára terítette a köntösét, és ideges, gyanakvó léptekkel ment ajtót nyitni. A kisfiú ebből nem látott semmit, ám hallotta, hogy nyikorog a parketta, a többit később hozzá tudta képzelni. Ő is fölébredt a csengőszóra. Világéletében rossz alvó volt.
Kulcscsörgés, ajtónyikorgás, férfihang. A papa lenne? De hát ő nemrég elutazott, még nem érkezhetett haza. A hang amúgy se ismerős. A férfi tompa hangon, röviden, lényegre törően beszélt. Aztán a mama sikolya zokogásba fulladt. A kisfiú eddig ült az ágyban, most a gyerekszoba ajtajához lopózott. Az résnyire mindig nyitva volt, bármi történne az éjszaka.
Hát most történt.
– Fogadja őszinte részvétünket a politikai bizottság nevében, és kérem, ne tessék elfelejteni, hogy a pártra mindig számíthat.
A kisfiú csak akkor merészkedett ki a szobájából, amikor a férfihang tulajdonosa már távozott, a mama pedig a bejárati ajtónak támaszkodva sírt. A kisfiú olyat még soha nem látott: nem is sírás volt az, hanem fuldoklás. Hat évtizeddel később hiába kutatott az emlékezetében, sehogy nem bírta fölidézni, hogy ő is sírt-e. Valószínűleg igen, akkor még inkább azért, mert a mama olyan rémisztően festett a szívet tépő zokogásával. Az se rémlett neki, hogy a mama mikor és hogyan bírta végül elmondani. Föltehetően két sírásroham között kellett a kisfiúnak megtudnia, hogy a papát baleset érte. Halálos baleset, külföldön, a távoli városban, ahova fontos megbízatásból utazott. A delegáció nem ért célba. Pedig a repülést a világ legbiztonságosabb közlekedési módjának szokás tekinteni. A statisztikák föltehetően nem is hazudnak, csak hát az életet nem számokban mérik.
Az előző délután, amikor a kisfiú hazajött a napköziből, a papa indulóban volt. Az előszobában még meg tudták beszélni, hogy mit hozzon neki az idegen országból. Azt is, hogy nem fogja rögtön a visszatérése után megkapni. Elvégre pár hét múlva karácsony. Nagyon hamar elrohan az az idő. Az ajándék majd ott lesz a fa alatt.
A kisfiú repülőgépet kért. Olyat, amivel a papa a másik országba utazik, abba, ahova nem juthat el mindenki, úgyhogy – magyarázta utolsó nyugodt estéjükön a mama – ez az út kitüntetésnek számít. A kisfiú azt kérte, hogy a játék repülő legyen minél nagyobb, villogjon, és adjon ki olyan hangot, amilyet a házuk fölött elszálló gépek szoktak a reptér felé menet vagy onnét jövet. A kisfiú mindig megbámulta őket, hol a kertből, hol az ablakból, és most nagyon irigykedett a papára, egyszersmind büszke volt rá, hogy ő repülhet egy ilyennel.
A nő nem járt utána annak, hogyan találhatták ki a kisfiú kívánságát. Megtehette volna, nem is kellett volna sokat kérdezősködnie. A férje útban a repülőtérre elmondhatta a többieknek a szolgálati autóban, hogy mit kell hoznia a kisfiának, a beszélgetést pedig hallotta a szolgálati sofőr. Így történhetett, hogy a szenteste előtti délutánon – amit akkor még nem hívtak így, simán december 24-ét, munkanapot mutatott a naptár – csöngettek a bejárati ajtón. Ezúttal hosszabban, mint legutóbb, és a párt mindent szem előtt tartó figyelme arra is kiterjedt, hogy a csomagot ne az hozza, aki pár héttel korábban a rettenetes hírt. A mama betette a fa alá a dobozt, a kisfiú pedig, bár rettenetesen izgatta, kibírta, hogy csak vacsora után bontsa ki.
A nő egész nap jól tartotta magát. Lefoglalta a készülődés, ami most teljes egészében reá maradt. A fát is ő szerezte be. Nem akarta, hogy elmaradjon az ünnep (akkortájt bizonyos körökben fenyőünnepként volt ildomos emlegetni a karácsonyt), tudta, hogy az a gyerek számára tovább növelné a tragédia amúgy is kibírhatatlan súlyát. Főzött, takarított, fát díszítettek. A nőnek vacsora előtt eszébe jutott, hogy pont azt megelőzően kezdett gondolni arra, hogy ideje lenne beszerezni az ajándékokat. El is határozta, hogy amint hazajön a kiküldetésből, megbeszéli a férjével, mit vegyenek a gyereknek. És persze azt is ki kell találnia, hogy a férfinak mit ajándékozzon. Most meg az lesz, hogy holnap kimennek a temetőbe és gyertyát gyújtanak. Némi enyhet jelentett a sorscsapásban, hogy az áldozatok földi maradványait viszonylag gyorsan haza tudták hozni. A temetést mindenestül a párt vállalta magára.
A kisfiú előbb a mamától kapott csomagot bontotta ki: könyv, bélelt nadrág és egy igazi bőrlabda. Igaz, utóbbit egyelőre nem tudja használni, de hát ki fog tavaszodni, és onnantól ő lesz az udvaron a Bozsik Cucu (ha már a Puskás rég külföldre távozott). Megköszönte illedelmesen, ugyanakkor minden gesztusán érződött, hogy azt várja már, mikor nyithatja ki a legnagyobb dobozt.
Játék repülő volt benne. Nem nyugati, hanem szovjet gyártmány, ám hatalmas volt, és ha megnyomtak rajta egy gombot, villogott és süvítő hangot adott ki.
A nő hosszú pillanatokon keresztül levegő után kapkodott. Aztán kirohant a konyhába. Ott sírt, zokogott keservesen. Hogy meddig, arra később a fia nem tudott visszaemlékezni. Igaz, ő meg azzal volt elfoglalva, hogy visszacsomagolja a repülőt a dobozba, amit utána kivonszolt az előszobába. A mamának nem kellett cipekednie, amikor eljöttek megint a párt emberei.
Onnantól fogva többé nem csöngettek be. A hajdani kisfiú, már őszbe csavarodott fejjel, a villamoson ülve időnként el szokott azon merengeni, vajon az anyja üzent-e annak idején az illetékeseknek valamit. Valószínűleg nem volt rá szükség.
A kapcsolat köztük és a politikai bizottság között enélkül is végérvényesen megszakadt.
