Előfizetés

Szávai Attila: Téli játszótér

Szávai Attila
Publikálás dátuma
2021.01.01. 13:26

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Kicsalják a játszótérre a kisgyerekes anyukákat az enyhe téli napok. A gyerekek most nem foglalkoznak a karácsonnyal, fontosabb ügyeket kell most intézniük a látható és láthatatlan barátaikkal. A játszótér egyik padján angyalok ülnek, unatkoznak, maradék faleveleket pöckölgetnek le a pad fölé lógó faágakról. Két gyerek látja csak a misztikus lényeket, de nem tulajdonítanak nekik nagy jelentőséget, láttak már ilyet sokszor, nem nagy ügy. A kerítéssel körülhatárolt területen kisfiú magyaráz, a mellette álló mosógépszerelőnek mutatja, hol vannak az összehúzott avar alatt az eldugott homokozólapátok. A mosógépszerelőnek imponál, hogy pár órára rábízták a kisfiút, másféle felelősség, mint a szerelés. Boldog és elégedett, akár egy centrifugázás közben remegő-vibráló automata mosógép. Hunyorogva, szakértő tekintettel vizsgálja a hideg levélhalmokat, majd az egyik fa tövéből hosszú botot emel fel. Miután megegyeztek a koordinátákban, a mosógépszerelő beletúr a kupacba. A gyerek kacagva futkároz körülötte az izgalomtól. Ha tehetné, egyszerre három irányba szaladna. Legszívesebben megölelné az avardombot a férfi, belehemperegne, mint már oly sokszor, mikor senki nem látta, de nem akarja összezavarni a gyereket. A téli fák mellett élelmiszerbolt látható, önműködő ajtaja embereket fal fel, majd köp ki a gépek monoton unalmával. Odakint az ajtó mellett pocakos biztonsági őr dohányzik, ismer minden anyukát a játszótéren, a legtöbb kisgyerekkel bizalmas kapcsolatban van. A kisfiúknak pacsit ad tréfásan, majd ujjaival pisztolyt imitálva lő le pajtáskodón egy-két ismerős gyereket, akik kacagva terülnek el az üzlet előtt, meghaltak, kész, de szép az élet. A kislányoknak huncut tekintettel kacsint, kissé meghajol, fél kézzel integet, csak az ujjai mozognak, a kézfej merev marad. Mintha az ormótlan, zömök ujjak szabadulni akarnának a biztonsági őr testétől. Másik kezét ilyenkor a háta mögé rejti, mint egy cirkusz­igazgató. Ezt a lila ruhás kislány anyukája szokta mondani kissé lenéző fölényeskedéssel. Sose látott még igazi cirkuszigazgatót. Valószínűleg régi olvasási élményekre alapozza feltevését, de nem akar utánajárni, neki sem lehet mindenre ideje. Általánosságban kritizál mindenkit a játszótéren, nem tehet róla, egy ilyen tökéletlen világot még, nem is érti. A kék sapkás kisfiú anyukája szánalommal vegyes undorral van a kritizáló nő irányába, felnéz, undorodik, majd vissza, fényképet oszt meg a közösségi oldalon. Mellette egy szelíd tekintetű anyuka, kezében szintén telefon, az imént készült fotót osztja meg éppen az édesanyjával, a kisfiú nagymamájával, az idős nő nagyon büszke az unokájára. A képen viszonylag távolról látszik a gyermek, aki épp egy hintán ül, és arra gondol, miért van ennyi telefonnyomkodó anyuka a játszótéren. Édesanyja int neki, de ő nem int vissza. Inkább lök egyet a mellette lógó mozdulatlan hintán, halk nyikorgással lódul meg a faülőke. Közben a kisfiú beszélni kezd a hintához; valójában a barátjához beszél, a láthatatlan, csak általa érzékelhető barátjához. Mérnök szülei nagyon elfoglaltak, muszáj volt kitalálni egy barátot magának. Egy nemtelen, kortalan lényt. A lila ruhás kislány közben a mosógépszerelő felé szalad, megirigyelte a kisfiút. Ne szaladj, elesel, kiált utána az anyja, aki próbál nőként nézni a mosógépszerelőre, de nem megy neki, nem tudja elképzelni a magas férfit, ahogy az ágyban épp rajta fekszik. Néhány méterrel mélyebbre ássa ezzel csalódottságát a férfiakat illetően, fintorogva veszi elő telefonját, nyomkodni kezdi. A kisfiú nem igazán örül a közeledő lila ruhás kislánynak, elfordul, majd válla fölött visszasandít a közeledő apró alakra. A szelíd tekintetű mérnök anyuka újabb fotót készít a hintázó gyerekről, ezúttal egy közelebbit, közben arra gondol, milyen jó, hogy ilyen férjet választott magának. A mérnök apuka elvileg otthon dolgozik, gyakorlatilag a szeretőjével csetel, imádom a melleid, írja otthon éppen. A szelíd tekintetű anyuka nagyon büszke a családjára. Az élelmiszerbolt bejáratánál álló biztonsági őr régi meggyőződése, hogy a játszótéri fiatal anyukák szemében az egyenruha látványa feljogosítja őt a közelebbi ismerkedésre. Különösen az új, számára ismeretlen anyukák keltik fel az érdeklődését, közeledtükre kihúzza magát, hasát csak akkor engedi ki, mikor a boltba lépő nők után lép. Az arcszeszt nagy túlzásokkal használja, a környéke vastagon illatozik, mint akinek virágba borult az aurája. Az ismerős anyukák főzési, táplálkozási szokásait jól ismeri, mosási és tisztálkodási termékek vásárlásával kapcsolatos trendeket tart számon, személyesen ismer minden flakon ablaktisztító folyadékot, csirke far-hátat és budipapírt. Mikor épp egy vásárló sincs a boltban, a polcokon található árukat igazgatja apró, precíz mozdulatokkal. Becsukott szemmel, hallás alapján meg tudja különböztetni a tésztás- és a csipszeszacskók csörgését, a takarítónővel zárás után többször fogadtak már ebben. Tíz esetből nyolcszor a férfinak volt igaza. Az ismeretlen nőket megkülönböztetett figyelemmel kíséri, ilyenkor néhány másodpercre elbújik a péksüteményes sarokban: löttyint pár cseppet a belsőzsebében tárolt arcszeszből. Halk arcpaskolgatás hangjait hallani ilyenkor a kiflik felől. A friss kapcsolatait nagy lendülettel ápolja, az új anyukák elnéző, kissé zavart mosollyal fogadják el a kínáló mozdulatát, amikor a péksüteményespolc egyik termékére mutatva bólogat a férfi. Tokája, mint egy kistermetű kövérkés állat, ilyenkor ritmikusan kibújik az álla alól, majd visszahúzódik. A nő ilyenkor még nem sejti, hogy a biztonsági őr ritka jó memóriájának köszönhetően, rögzítésre kerül minden fogkrémvásárlás, minden szelet felvágott, minden napi- és havilap, amit hazavisz, ne is folytassuk (tamponok, szájvizek, urambocsá: üveg borocskák). Miután az utolsó vásárló is kijön a boltból, akkor iszik meg egy kávét a férfi, az ajtó bezárása után hosszan néz a sötét, téli játszótér irányába. Szerinte kevés szomorúbb dolog van, mint egy üres téli játszótér. Sokáig bámulja az odakinti játékokat. Estére kiürül a játszótér, kihűlnek a mászókákon a gyerektapintások, lassan megáll az összes hinta, csak az egyik mozog még sokáig, jóval tovább, mint a többi. Az alászálló ködben lassan halkul el a halk, ritmikus nyikorgás. Valami felvillan a ködben, sárgás, balzsamos fényfolt, talán egy zseblámpa, talán egy biciklilámpa. Talán egy glória.

Cserna-Szabó András: Rossz vér

Cserna-Szabó András
Publikálás dátuma
2021.01.01. 13:00

Fotó: Népszava
Egészen biztosan az apám miatt van minden. Hogy negyvenhat éves koromra nem tudtam lehorgonyozni egy nő, egyetlen család mellett sem. Hogy folyamatosan továbbállok mindenhonnan. Mintha kergetnének. Miért? – kérdezte Cili is kisírt szemmel. Ez a Cili egyébként gyönyörű nő, huszonhét éves. Szőke, édes, bemondónőként dolgozik a kerületi tévénél. A nagyszülei cipszerek, szepességi szászok voltak, ő már Pesten született. A teljes kérdés, csak hogy ti is értsétek, úgy hangzott volna, miért kellett lefeküdnöm a fodrászával, aki a járvány idején házhoz jön hozzá? Nem tudtam pontos választ adni. Csak hebegtem, habogtam, végül az apámnál kötöttem ki. A Borháló futárja reggel hozott egy kisebb szállítmányt. Csupa remek tétel. Végül felpukkantottam egy vörös Recașt, pedig még csak dél­előtt volt. Nem akartam én inni, csak, gondoltam, megkóstolom. Egy pohár. Aztán átöntöm, és hagyom a bort kicsit szellőzni. Dekantálom, na. Csodás bánáti Cabernet Sauvignon. A címkére ragasztott matrica tanúsága szerint, ha nem lenne Covid, most New Yorkban inná valaki. Jött a koronavírus, nem mennek a repülők, a bor itt maradt nekem. Ettől jó kedvem kerekedett. Mintha New Yorkba utaztam volna. Ittam még egy pohárral. Közben megnéztem a Wikipe­dián: ez a Recaș valaha Rékas, Temesrékás vagy Temesrékas volt, németek, szerbek, magyarok és románok lakták. Valószínűleg Rékasi Károly távoli ősei is. Még az is lehet, hogy Réka birtoka volt egykor, Attila, a hun király kedvenc feleségéé. A múlton tűnődtem tehát, mikor becsöngetett Bori, Cili fodrásza. Sötét királynő. Hosszú virgácsok, őrületes kannák. Lehet vagy negyven. Mondtam neki, hogy Cili a Lidlbe ment vásárolni, fogalmam sincs, mikor jön. De hát dél­előtt tízre beszélték meg. Hajfestés. Azt hittem, a Cili természetes szőke, csodálkoztam. Senki nem természetes, azok az idők elmúltak, válaszolta széles, kihívó mosollyal. Felhívtam Cilit. Ki volt kapcsolva. Lemerült a telefonja. Persze, miután a Lidlben végzett, eszébe jutott, hogy bemegy még a Rossmannba is. Onnan továbbment valami újonnan nyílt fűszereshez, ahol kovászos kenyereket, házi lekvárokat, biomézet és organic mustárokat lehet kapni. Eltelt az idő. Közben Bori várta Cilit, megkínáltam hát borral. Kiderült, hogy Bori Fehértemplomon született, a Vajdaságban. Vagyis Bela ­Crkvában, Jugoszláviában. Most Szerbia. De 1920-ig Fehértemplom és Rékas ugyanahhoz a Temes vármegyéhez tartozott. Mire ezt megbeszéltük, már az ágyban voltunk. Az alkalmi szexhez sokszor nem kell más, csak alkalom, gerjedelem és közös pont. A bátyád is jégkorongozott? A te anyukád is nyaralt már Lloret de Marban? Te is jobban szereted a Pepsit, mint a Cocát? És zsupsz, már indul is a nemi gőzgép. Amikor elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad, ez szólt a rádióban. Cili nem kapott rajta minket, mert a fűszeres után még elment kapszulás kávét venni. Mire hazaért, Borinak már csak a hűlt helye és a parfümillata (Dolce&Gabbana L’Impératrice) maradt a lakásban. Mondtam Cilinek, hogy itt volt Bori, egy ideig várta, aztán elment, mert dolga volt, tizenegyre egy másik címen kellett lennie. Basszus, teljesen kiment a fejemből, mondta mérgesen Cili, és felhívta Borit, hogy bocsánatot kérjen. Pár nap múlva én is felhívtam Borit. Mindent ledumáltunk. Ha Cili elment dolgozni vagy vásárolni, Bori azonnal megjelent, és a homokbézs kanapén csináltuk. Előtte és közben Mátyás András felvidéki Pinot Noirját ittuk. Cili mindig és megbízhatóan későn jött, mert meló után bement még egy helyre vásárolni, aztán még egy helyre, aztán még egy helyre… Aztán egy nap futott haza, hogy meleg még az áfonyás-gesztenyés bejgli. Végül hárman ettük meg. Mikor Bori elment, Cili könnyes szemmel kérdezte, miközben a bőröndömet pakolta: Miért? Egészen biztosan az apám miatt van minden, magyaráztam. Rossz gének. Nem tehetek ellene semmit. Mikor hatéves voltam, eltűnt. Egy szót se szólt, csak lement sörért, és nem jött vissza. Néha persze láttam. A lakótelep kicsi, nem lehetett teljesen elbújni. Például a buszmegállóban olykor összetalálkoztunk. Meg a közértben. Akkor megcirógatta a fejem, a zsebébe nyúlt, adott egy kis pénzt csokira vagy fagyira. Aztán megint eltűnt, mint a kámfor. Az anyám Odüsszeusz­nak hívta. Tudta, hogy vissza fog jönni. És tényleg: háborúban ugyan nem járt, de egy évig fetrengett valami kertvárosi Kirké ágyában, aztán hét évre átköltözött Kalüpszóhoz. Közben még megdugott néhány szirént és királylányt, aztán egyszer csak hazajött. Éppen olyan váratlanul, ahogy elment. Volt kulcsa, és anyám nem cseréltette le a zárat. Este hét volt, túl voltunk a vacsorán. Én a szobámban írtam a leckét, anyám mosogatott. Apám levette a kabátját az előszobában, és felakasztotta a fogasra. Lehúzta a cipőjét. Bement a konyhába, köszönt. Hozott narancsot, kipakolta egy tálba. Leült a hokedlire. Régen is mindig ott ült, a konyhaasztalra kiterítette az újságot. Elolvasta az első betűtől az utolsóig, aztán még ceruzával megfejtette a keresztrejtvényt. Néha a cerka másik végével kiradírozott egy rossz betűt. Szóval apám leült a hokedlire, onnan pont elérte a hűtőt. Kivett a zörgő Lehelből egy üveg sört. Onnan tudta, hogy anyám még mindig szereti, hogy volt a hűtőben hideg sör. Ráadásul Radeberger, a kedvence. Az NDK aranya. Hét éve lejárt a szavatossága, de ez apámat nem zavarta. És akkor apám, mintha mi sem történt volna, elkezdte mondani anyámnak. Újra szólt a forradalmi rádió. Hogy a ruszkik már Afganisztánból is spuriznak, lassan nálunk is kimegy a divatból a „komenizmus”. Anyám meg csak hallgatta, mint régen. Mosogatott, törölgetett, elpakolta a tányérokat, poharakat némán. Apám itta a Radebergert, egyiket a másik után. Közben teljes bel- és külpolitikai körképet adott, középpontban Gorbacsov és Reagan moszkvai találkozója állt. Aztán fogat mostak, és elmentek aludni. Azóta apám és anyám újra együtt él, arról a nyolc évről soha nem beszélnek. Apám megjavult. Nem kísérti többé a lakótelepi nimfákat és istennőket. Hazament Pénelopéhoz, és boldogan élnek a két és fél szobás panelithakában. Akkor te mi a szarért nem tudsz lenyugodni, a kurva életbe? Már öt gyereked van három nőtől! Mit akarsz még? – üvölti Cili önkívületben, és most elkezdi szétdobálni a ruháimat, amiket eddig akkurátusan összehajtogatva a gurulós bőröndömbe pakolt. Repülnek a fecskék, a zoknik, a kinyúlt pólók. Közben csöngetnek. A Borhálótól vagyok. Cseremisz Géza úr? Az vagyok. A futár a karácsonyi szállítmányt hozta. Csupa remek darab. Mind vörös, mert a vöröset szeretem. Apám szerint a fehérhez meg kell érni. Teljesen világos, hogy nem lesz közös karácsony, de azt azért túlzásnak érzem, hogy Cili falhoz vagdossa az üvegeket. Még ki sem fizettem biztonságos bankkártyás érintéssel, de ő már dobálja a falhoz a borokat. Elsőként az Arad melletti Balla Géza Ménesi Fekete leánykáját, aztán Bott Frigyes Kékfrankosát Muzsláról, majd a vajdasági DiBonis pincészet kései szüretelésű Néróját. Folyik Trianon vörös vére a magyar konyha fehér falán, Cili feje zöld a méregtől. Miért? Üvölti Cili még mindig önkívületben. A szomszédok partvisnyéllel kopogtatnak a falon. Nem tudok mást mondani, szólok halkan, az apám, meg az apám apja, meg az apám apjának az apja. Ők a hibásak. Mi, Cseremiszek mindig is ilyenek voltunk. Rossz vér. Sose tudtunk a seggünkön maradni. Azzal becsapom az ajtót magam mögött. Cilit valószínűleg nem látom többé. Elindulok a közeli plázába, hogy fecskéket, zoknikat, pólókat és bőröndöt vegyek. Közben felhívom apámat. Azt kérdezem tőle, lakhatok-e náluk pár napig. Csak amíg összeszedem magam. Arra gondolok, talán az ünnepek után Bori befogad. Most még nem merem zavarni. Tudom, hogy van neki egy pókja, nem élnek együtt, de a karácsonyt rendszerint kettesben töltik. Apám érces hangján annyit válaszol, gyere haza, Télemakhosz, van itthon Radeberger!

Csabai László: Éjjel és reggel

Csabai László
Publikálás dátuma
2021.01.01. 11:15

Fotó: Tóth Luca Réka / Fortepan
Chudobnú si hechcen vziat’i, Bo s-chudobnou bieda zit’i, Chudobnej vzdi somre, dudre, De fiemd nie v skrihi, v truhl’e Szegény leányt el nem veszek, Mert azzal csak nyűg az élet, Csapkod, morog, kiabál, Ha nincs pénz, szája be nem áll – éneklik a legények Zatureczki Jankó meg Urbán Terezka lakodalmán. Jankó is fújja, esze ágában sincs szégyenkezni. Akkor kellene, ha ostoba mód a szíve és a szeme után választott volna. Bár végül is így történt, mert bár a nyolc hold volt a döntő, de ahogy elképzelte azt a mandabokori szántót, ami (majd vagy húsz év múlva, az öreggazda halálakor) az övé lesz, igazán beleszeretett a földhöz tartozó Terezkába is. – Megvan neki mindene, mellye, fara, hosszú barna haja. Kedvemre való – mondta Jankó az anyjának, aki elsírta magát erre a nagy szerelemre. És Terezka is meg van elégedve Jankó kinézetével. A bokortanyákon nem ritka, hogy – ajánlásra – a fiú úgy kéri meg a lányt, hogy előtte még sosem látták egymást. De Terezka ismerte Jankót. Egy (négy évfolyamot is kiszolgáló) osztályterembe jártak a salamonbokori elemiben. Jankó pofás. És komoly. Három évvel idősebb Terezkánál. Aki még csak (már) tizenhat éves. A piros ruhás, kötényes menyecske (valójában már ifjúasszony) kézről kézre jár. Forog, tapsol, még a nem létező sarkantyúját is megveri a piros csizmáján. A násznagy kendővel letakart lábasában pedig gyűlnek a pengők. Amikor már nem gyűlnek, a két szvatka (az ikertestvér Bugáné és Mundráné) körbefogja Terezkát, és ők forgatják meg közösen. Terezka rákezdi: „Asszony, asszony, az akarok lenni / Nékem akkor nem parancsol senki…” A szvatkák kontráznak: „Jó az uram, jónak látszik, kivált mikor mélyen alszik / Reggel fölkel, jól összever, megvan nékem a jó reggel…” – és ők csak tudják, hisz régóta házasok már, de, bár ez már talán a századik nyoszolyóasszonyi fellépésük, figyelmeztető rigmusukon eddig még mindenki csak nevetett. Így tesz Terezka is. A szvatkák kézen ragadják és bevezetik a kisházba. (A kisebbik szobát hívják így.) Bugáné az ágy végébe készített játék babát végighúzza a dunyhán, majd bedugja az ágy alá. Mundráné imádkozik, s közben olyan ősi szavakat motyog, amit már maga is alig ért. (Tán még azelőttről származnak ezek, hogy a szalonikéi szentek a kárpát-medencei szlávoknak is elhozták a názáreti hitet.) Terezka mosolyog rajtuk. Azok pedig pillanatok alatt átöltöztetik hálóréklibe, befektetik az ágyba, ráterítik a takarót, csókot nyomnak a homlokára, és vihogva kiviharzanak. Terezka jól érzi magát. Kinn hull az idei első, megkésett hó, itt benn pedig meleg van. Ami még jókedvre deríti, az a szoba berendezése. Része Jankó hozományának. „Tulipánosláda meg pingált komód? Ugyan már! Az kódismódi! Üvegszekrény, intarziás nagyszekrény meg politúros sifonér!” És amit Terezka hozott: singergép, csipkefirhang és asztal négy tonettszékkel. Lesz mivel bebútorozni a Petrikovics-tanyai házat. Óvatosan nyit be Jankó. – Százhúsz pengőt táncoltunk össze! – mondja, és megsimogatja farzsebét. Mivel arája elégedett arcot vág, bátrabban közelít az ágyhoz. De ott megáll. Kinyitja a szekrényajtót, és annak takarásában öltözik le. Aztán elfújja a petrólámpát, és bebújik asszonya mellé az ágyba. Karolná át, de az eltolja kezét, és a hirtelen támadt ötlet izgalmával mondja: – Jankó! Nem fogjuk mi takarékba vinni azt a pénzt! Kocát veszünk! Szüleimnél a kutrica fele üres. Ott tartjuk majd. – Jó, majd megbeszéljük, virágszálam – duruzsolja a férj, és megcsókolja Terezka fülét, aki halkan sikkant a csiklandástól. – Jaj, te! Jövő szombaton állatvásár a Tokaji úti piacon. Kimegyünk édesapád szekerével, és veszünk egy óóóriási vemhes kocát. – Kockázatos. Miért adná el a gazdája, ha már hasas a jószág? A kismalacban jó pénz van. Lehet valami rejtett betegsége az anyaállatnak, ha… – Vegyünk inkább februárban kocát malacokkal? – Annyi pénzt csak két esküvőn táncolhattunk volna össze. De most inkább… – Akkor veszünk szombaton egy előhasú kocát. Nem lesz annak semmi baja. Miért lenne? – Lehet pedig! Egy jószág bármikor elpusztulhat. Akár az ember. – Úúú! Ilyet ne mondj! Nem hoz szerencsét. – Csillagom, az hozna szerencsét, ha engednéd… – Február végén megellik a kocánk, a tizenkét malacot jövő decemberre felhizlaljuk… – Tizenkét malacot? Honnan veszed, hogy annyit fialna? Néha csak hatot… – A vágásra érett disznócskák árából két hét alatt megcsináltatjuk a Petrikovics-tanyai házat, és a jövő karácsonyt már ott üljük meg. Jankó keze megáll a simogatásban. Hányszor végiggondolta ő már, mit fog majd kezdeni az esküvői szerzeménnyel, de most mással akar foglalkozni. Harag gyűlik benne. Mert igazán joga van már úgy Terezkához. Hisz a felesége. Asszonya. Akit az Isten azért teremtett, hogy ő örömét lelje benne. – Jankó, én… én egy évnél tovább nem tudok a szüleid házában élni. Ez… nem az én otthonom. A tizenkét hízó árán… – Hagyjad már azokat az átkozott hízókat! És különben is, mivel etetnénk őket? – Tengerivel. Mi mással? – Honnan vegyek tengerit? – Édesapádtól. Na, ettől pokolibb dolog nincs: az öreg Zatureczkitől kérni valamit. Az valójában koldulás. Azért is hónapokig kellett könyörögni, hogy megengedje Jankóéknak a Petrikovics-tanyára kiköltözést, pedig Jankó lesz (az egyik) törvényes örökös, és vállalta, hogy megműveli a belső kertet. – Apámnak is kell. Két malacot fog venni tavasszal. – Kell neki. De nem az összes. Tele van a hombárja a harmados föld után kapott tengerivel. Igazán adhat nekünk valamennyit. Nem ingyen. Hitelbe. Én is kérek az enyémtől. Hitelbe. – És mikor fogjuk megadni? – Jövő télen. Kifizetjük nekik. Mintha piacon adták volna el. – És honnan lesz erre pengőnk? – A tizenkét hízó árából. Ami a Petrikovics-tanyai ház felújítása után marad. – Ha marad! El nem tudod képzelni, mennyibe kerül majd az a renoválás. Újra be kell pucolni kívül és belül, északon meg kell bontani a vizesedő, repedező falat, és terméskövet kell rakni utólag rendes alapnak, a roskatag kemencét el kell bontani, kályhát kell építtetni a nagyszobába. De ne félj, idővel, szép sorban… Az én bérem a dohánygyárban… Évente ötszázat félre tudunk rakni. És idővel… – Egy évet vagyok hajlandó apádéknál élni, nem többet! Ezt vedd tudomásul! Jankó keze ökölbe szorul. Aztán kiengedi öklét. – Jankó! Az a ház felerészben Palkóé lesz! Az öcséd is jussolni fog. – Remélem, minél később. De miért hozod most ezt elő? – Az öcsédet még apád tartja el, ha a kisebbik fia is fog örökölni a házból, a felújítás költségének a felét állja csak az apád! Beszélj vele! – Nagyon… nagyon… – és Jankó mély lélegzetet vesz – szépen megkérlek, ne gyere ilyen ötletekkel. Apámat hagyjuk ki az egészből! Vagy legalább most ne beszéljünk… – A szüleim kertjében én fogom továbbra is gondozni a virágokat. Amit a piacon kapok értük, a miénk lesz. Ha én viszem a tejet, a túrót a piacra, anyám annak is a felét nekem adja. – Dolgos lány vagy. A te pénzelésedet meg az én béremet félrerakjuk, és… – Az kevés. Csak a hízókért kapott pénzzel tudunk jövőre költözni. Tudom! Tudom már! – Mit? Mi van veled? – Mi is vállalunk az Ungváry uradalomban harmados tengeriföldet! Legalább öt holdat. És ha megírjuk a papirost, adnak terményt előlegbe is. – Adnak. De osztozkodáskor húsz percenttel többet vonnak majd le a részünkből. – Az a pénz bőven bejön a disznók eladásából. Hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe! – No és ki fogja művelni a tengeriföldet? Apámat nem kérhetem meg rá. – Én. Meg te. Én hajnaltól éjfélig fogok kapálni, te meg beállsz mellém, ha hazajöttél a gyárból. – Jól van, gyöngyöm… Jól van. Utánajárok a dolognak. És, ha lehetséges… – Így lesz! – mondja Terezka, s teste, megszabadulván a feszültségtől, elernyed. Egy nagy, felszabadítót ásítva a fal felé fordul a ­fiatal feleség. – Aludjunk, Jankó! Hosszú volt ez a nap. Jankó hallott már olyant, hogy egy öreg valóságot képzelt, és állította, hogy de igen, úgy volt, pedig dehogy. Ezen nevetnek. De ami most vele van, az megint nem lehet valóságos. Az ágyában, ahol már évek óta nők és női idomok utáni vágy miatt nem tud aludni hajnalig, most egy valóságos nő fekszik. Egy szép alakú. Testének kontúrja a takarón át is látszik. Megfoghatja. Viszont nem teheti magáévá. „Nem a fenét!” Jankó átkarolja Terezka derekát és maga felé fordítja. – Naaa, Jankó, mi van veled? Holnap sok tennivaló lesz. Rendrakás, kihordani a kóstolókat, morzsavendégség. A férj felhajtja asszonyán a réklit, lerántja róla a bugyogót és szétfeszíti a lábát. És akkor Terezkába belenyilall a felismerés. Hogy most az következik. Az az undorító dolog, amiről nem beszélhet anya a lányával, mert a szájat beszennyezné a megnevezése, amire legények szoktak virágnyelven célozgatni, de a lányok csak nevetnek rajta. És közben nem is tudja mindegyik, min nevet. „Az, hogy a férfi, a micsodáját, azt, odateszi, beteszi a…” Terezka nem gondolta, hogy az a dolog több viccnél, ugratásnál, szóbeszédnél. Hogy a gyermek tényleg ilyen undorító módon készül. És nem csak a rongyosok meg a cigányok csinálják így. Persze, most már érti, hogy amikor a násznagy kikérte őt a szüleitől, azok a tréfák arra vonatkoztak. És a fotográfus arcán lévő kaján mosoly is. – Engedd magad, he! – követeli a férj. – Nem! Soha! – és a feleség az ágyékához szorítja a kezét. – Az asszonyom vagy. Ezt meg kell tenned. – Hagyj békén! Te istentelen! – Én, én istentelen? – és Jankó egy hatalmas pofont kever le arájának. Akinek orrából azonnal spriccelni kezd a vér. – Mit tettél, te állat! – Megyek és megmondom, hogy vissza az esküvő. – Menjél! Amikor Jankó megjelenik a nótázó násznép előtt, elhallgatnak, szájuk is tátva marad. Aztán a férj véres kezét és alsógatyáját meglátva hahotában törnek ki. És ujjongatnak. Mert bár régen nem követelik már menyasszonyfektetés után a szüzességet bizonyító véres lepedő vagy más holmi közszemlére tételét, most mégis azt hiszik, ezt teszi Jankó. Akinek elmegy a kedve a bejelentéstől. Inkább visszamegy a kisházba. Terezka hanyatt fekszik az ágyon. Anyaszült meztelenül. Elveszi kezét a szemérméről. Jankó rámászik, elhelyezkedik, és a behatolás előtt még kérdően Terezkára néz. Az bólint. Majd azt suttogja: – Ugye, megvesszük a vemhes kocát? Jankó reggel egyedül ébred. De kellemes illatra. Felöltözik, és kitámolyog a pitvarba, ahol Terezka kendősen, kötényesen sürög-forog. Jankó anyja dicséri: – Fiam, igazán remek asszonyszemélyt hoztál a házhoz. Pompásan megrakta a kemencét, és kóstold csak meg, milyen kenyérlángost sütött. Jankó tör a feléje nyújtott lepényből. – Jó. De minek? – Csak nem fogjuk megmeredt kolompérral feladni a birkapaprikást? Lángossal jobb. Jönnek a nászék morzsalakomára. Elfelejtetted? – Képzelje, édesanyám – Terezka az anyósát már így szólítja –, Jankóval elhatároztuk, hogy szombaton hasas kocát veszünk. A malacokat majd a szüleim óljában felhizlaljuk. Aztán, amikor jó ára lesz, eladjuk őket. – Igaz ez, fiam? – kérdi az idős asszony. Jankó leszegi fejét, és egy aprót bólint. Az ifjú feleség pedig megsimogatja férje feje búbját, mint ahogy egy falusi tanító simogatja értelmes tanítványát vagy a gazda a megfelelően fejlődő malacát. – Na, fiam, akkor majd vigadni fogtok. Habár, már most is elkezdhetitek, jövő héten vigília, aztán karácsony, István-nap, szilveszter, újév és farsang. Csupa ünnep lesz az életetek – mondja mosolyogva az örömanya.