Előfizetés

Szigeti veszedelem, 1968

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2021.01.03. 15:46

A Rottenbiller utca 93/A alkotmányos köztársaságról többen hallottak mifelénk, mint a független Rózsa-szigetről. Egy új film változtathat ezen, de a két törpeállam között alapvető különbség, hogy az első Moldova György képzeletének szülötte, a másik viszont valóban létezett.
Tisztázzuk az elején, nem a Ráckevei-Duna-ág horgászparadicsomáról írunk, az tudomásunk szerint nem szakadt el Magyarországtól. A szóban forgó Rózsa-sziget mesterséges és rövid életű volt az Adriai-tengeren, hihetetlen történetét decemberben mutatta be a Netflix (L’incredibile storia dell’Isola delle Rose). A játékfilm megtörtént esetet dolgoz fel: Giorgio Rosa (1925–2017) olasz mérnök az olajfúró tornyokéhoz hasonló platformot ­épített Rimininél. A csupán 400 négyzetméteres építmény 12 kilométerre állt a parttól, az akkori szabályok szerint az olasz fennhatóságon túl, nemzetközi vizeken. Rosa és Róma vitája elmérgesedett, 1968 nyarán a mérnök kikiáltotta saját parányi köztársaságát.

Csipetnyi őrület

„Olyan mese ez, amit nagyszülők adnak tovább gyerekeiknek, unokáiknak Riminiben. Nagyon híres történet, de csak ott. Úgy éreztük, hihetetlen a sztori, és nagyon furcsa, hogy még nem is hallottunk róla”, mondta Matteo Rovere producer a premier előtt a BBC-nek. A film készítői röviddel halála előtt keresték fel a már 90 fölött járó, bolognai születésű gépészmérnököt, aki némi unszolásra áldását adta a forgatásra. A feldolgozás arról szól, hogyan valósította meg képtelen ötletét, hogyan teremtett saját mikronemzetet, és igaza tudatában hogyan szegült szembe az ellenséges olasz hatóságokkal a tehetséges különc. A konstrukció önmagában is rászolgált a „hihetetlen” jelzőre. Rosa mindent egymaga tervezett. Minimális költségvetéssel, négy barátjával – plusz alkalmanként maroknyi segédmunkással – fél év alatt kivitelezte a bonyolult munkálatokat. Acéloszlopok tartották a platformot, 26 méterrel a tengerfenék fölött. Saját újítása volt a technológia is, öreg korában erről beszélt a legbüszkébben a filmeseknek. Hajnali 4-kor kelt, napkeltekor már építkezett. Gyakran elkísérte hétéves fia, Lorenzo is, aki máig szép emlékeket őriz azokról a lázas hónapokról. Úgy fogalmaz, apja rendkívül alapos ember volt, precíz és jó szervező, egy csipetnyi őrülettel. „Szerettem ott lenni apámmal. Igazi kiváltságnak számított, mert nagyon keményen dolgozott mérnökként. Saját zsebből építette a szigetet, pedig nem volt gazdag. Keményen megdolgozott a pénzéért, és amit másutt megkeresett, azt költötte a sziget építésére”, mondja. Megbecsült, tapasztalt szakember volt, túl a negyvenen (vagyis a valóságban nem friss diplomás pályakezdő, ahogyan a film­változatban ábrázolják). Ám azzal, hogy az olasz felségvizeken kívül létrehozta a maga világát, Itália Rózsa Gyurija népi hős lett a fiatalok szemében, „az anarchisták hercege”. Ne feledjük, mire a szabadságot jelképező nagy mű, a platform elkészült, 1968-at írtak.

Szex, drog, kaszinó

Rosát a műszaki megoldások érdekelték, lekötötte a mindennapos kreatív munka. Nem törte a fejét, hogy mihez kezd az építményével, ha elkészül; megelégedett a tudattal, hogy a maga ura lesz, nem vonatkoznak rá a „rendes” szabályok. Magyarán azt csinál, amit akar. Mindenféle tervezgetés nélkül alakult ki a bulisziget, étteremmel, bárral, később szuvenírbolttal és külön kis postahivatallal. Híre futótűzként terjedt az olasz, majd a külföldi sajtóban is, persze csak a kis színesek között: a címlapot rendszerint a vietnami háború, a diáklázadások, sztrájkok és a Prágai Tavasz hírei uralták abban a mozgalmas esztendőben. Akaratlanul is a hatóságok csapták a legnagyobb reklámot. Azzal riogatták a jámbor polgárokat, hogy Rózsa-szigeten törvénybe ütköző és erkölcstelen dolgokat művelnek, minden csupa szex, drog és hangos rockzene, továbbá a szárazföldön tiltott szerencsejáték. A fertőt elítélte a római katolikus egyház is. Ettől aztán tódultak a kíváncsivá tett látogatók, csónakba szálltak, hogy belekóstoljanak a tiltott gyümölcs mámorító ízébe. Az olasz kormánynak jogilag nem volt beleszólása abba, ami a nemzetközi felségvizeken zajlott, ezért eleinte csábító ígéretekkel próbálták leszerelni Giorgiót. Hiába: a hajthatatlan férfi ragaszkodott a szigethez, nem kellett neki helyette pénz, se tengerparti étterem, sőt visszautasította a kincset érő kaszinókoncessziót is. A maga radikális módján akarta megoldani a vitát. Függetlenségi nyilatkozatot szerkesztett, és június 24-én kikiáltotta a Rózsa-szigeti Köztársaságot. Zászlót, címert is rajzolt, három vörös rózsával. Mesterséges szigetnek mesterséges nyelv dukált – választása az eszperantóra esett, így a miniállamot hivatalosan Respubliko de la Insulo de la Rozoj névre keresztelte. Himnusza a híres Matrózkórus lett Richard Wagner A bolygó hollandi című operájának harmadik felvonásából (Steuermann! Lass die Wacht!). Noha függetlenségét egyetlen állam sem ismerte el a földkerekségen, hamar elfogyott Róma türelme. Két hónapig sem tartott az idill, amíg hadihajót küldtek a Rózsa-sziget ellen.

Elsüllyedt álom

Az olasz kormány végső, megfellebbezhetetlen érve az volt, hogy a platform veszélyezteti Itália biztonságát, mert ellenséges szovjet tengeralattjárók titkos bázisként használhatják. Ez annyira képtelen ostobaság, hogy azok sem gondolhatták komolyan, akik megpróbálták beadni a népnek – ebből látszik, már fél évszázaddal ezelőtt is voltak politikusok, akik nem erőltették meg magukat, hogy legalább hihetőt hazudjanak. A hidegháború abszurd, paranoiás viszonyai között tökéletesen elég volt a tengerből előbukkanó kommunisták rémképe, hogy szentesítse akaratukat: a mesterséges szigetnek pusztulnia kell. A nyers fenyegetéssel kiürített fémszerkezetet végül 1969. január 11-én robbantották fel. Utoljára még dacolt a tűzszerészekkel, csak harmadik kísérletre sikerült összerogyasztaniuk. Maradványait pár nappal később egy vihar tüntette el végképp a felszínről, a roncsok máig a tengerfenéken nyugszanak. Búvárok később felhoztak néhány darabot, és az egyiket tiszteletük jeléül átadták Giorgio Rosának, szépen ráírva: „Az álom egy töredéke az álmodozónak.” A bosszúra éhes hatóságok viszont még a bontási költségeket is kiszámlázták, a mérnöknek 11 millió lírát kellett fizetnie. Fia szerint Rosa élete végéig szenvedett attól, ahogy nagy vállalkozását tönkretették, nem is szívesen beszélt róla senkinek. Ennyi maradt a Rózsa-szigetből: roncsok a mélyben, néhány emlék a szemtanúk, mára hetven-nyolcvan éves emberek fejében, és most ez a dramedy (szomorkás filmvígjáték) a világhálón, a korszak legendás zenéivel feldobva. A lázadás kudarcra ítéltetett, hiszen egy parányi, magányos közösség, szövetségesek és hadsereg híján, védtelen a fegyveres agresszió­val szemben. Farkastörvény ez, az elszigetelt álmodozóknak talán még Moldova felejthetetlen hősei, doktor Káró Medárd nyugdíjas jogász, a Rottenbiller utca 93/A lakóbizottságának elnöke, és az államfőnek választott, örökké fontoskodó Snévejsz bácsi sem segíthettek volna.

 A Rózsa-sziget esete korántsem olyan egyedi, mint hinnénk. Az angol nyelvű Wikipédia csaknem száz úgynevezett „mikronemzetet” sorol fel. E senki által el nem ismert, önhatalmúlag kikiáltott államok a lexikon szerint „elméleti kísérletezgetés, politikai tiltakozás, művészi kifejezés és személyes szórakozás” megnyilvánulásai. Szerencsésebb helyeken és korokban békénhagyják a bennük működő közösségeket, amíg lakói nem bántják a külvilágot, se egymást. Léteztek, léteznek ilyen kvázi szuverén területek mindenfelé, Kanadától Uruguayon át Izraelig, a jelek szerint különösen népszerűek a hatalmas területű, ritkán lakott Ausztráliában. Alapítottak mikronemzetet komoly szándékkal és viccből; szigeten, erdőben, farmon, magánlakásban és romos raktárépületben is. Csak néhány példa, ízelítőül. Sealendet egy brit kalózrádiós találta ki, miután elfoglalt egy második világháborúból megmaradt, elhagyatott mesterséges szigetet a part mentén (1967). Freetown Christianiát dán hippik hozták létre Koppenhága elhagyatott házaiban (1971). Wendland nyugatnémet atomenergia-ellenes tüntetők rövid életű köztársasága volt, amíg a rendőrök szét nem zavarták (1980). Zágrábban egy ismert horvát komikus létesített minidiktatúrát, nem titkolt parodisztikus szándékkal (1990-es évek). A csehországi Másik Világ Királyságban (1996–2008) az volt a törvény, hogy a nők korlátlanul uralkodnak a férfiak fölött, a dominaszex kedvelőinek örömére. Külső-Baldónia (1950–73) ezzel szemben tiltotta a nők belépését: a kanadai szigeten gyülekező férfiak állítólag csak horgászni akartak zavartalanul. Snake Hillt kétségbeesésében alapította egy ausztrál család, mert nem bírt egyszerre adót és törlesztőrészletet fizetni (2003). Egy alternatív cseh politikus a Duna mentén csapott le egy kis földdarabra, ami a szerb–horvát határvitákban valahogy gazdátlan maradt, és Liberlandnak nevezte el (2015). Legutóbb egy orosz vállalkozó a fejébe vette, hogy maszek szputnyikot küld a világűrbe, az lesz az önálló kis birodalma.

Drámai változások a temetkezésben

Kuslits Szonja
Publikálás dátuma
2021.01.03. 15:20

Fotó: Huszár Dávid / Népszava
Több száz éves kulturális és vallási hagyományokról kényszerülnek lemondani gyászolók milliói a világban, a koronavírus miatt ugyanis változtatni kellett a gyászszertartások rendjén és a temetkezések gyakorlatán. New Yorkban tömegsírokban nyugszanak a vírus áldozatai, Srí Lankán – bár a vallásukkal ellentétes – sokakat elhamvasztottak, Peruban pedig korábban elképzelhetetlen módon alakultak át a halállal kapcsolatos rítusok.
„Csak nálunk minimum kétszer annyi temetés van, mint amennyi korábban volt. Nem tudni, miért, de a tapasztalatok szerint Győrben jóval gyakrabban kérik a családok az egyébként drágább koporsós szertartást az urnás helyett” – szolgált egy meglepő ténnyel lapunknak dr. Ladocsy Géza. Ám miközben gyakoribbak a koporsós temetések, a győri „Jószív” Temetkezési és Szolgáltató Kft. ügyvezető igazgatója szerint a hamvasztóüzemük jelenlegi kapacitása még így is több mint kétszerese a járvány előttinek. (A krematórium most hétfőtől vasárnapig lényegében éjjel-nappal működik, míg korábban nem ilyen feszes munkarendben végezte hétvégén is szomorú feladatát.) Ladocsy Géza szerint az ő példájuk nem egyedülálló, mindenhol terhelt a rendszer. A temetkezési vállalatok esetében a biztonsági előírások is plusz munkát eredményeznek: az elhunytért menő temetkezési dolgozóknak most védőfelszerelést kell ölteniük és a halottszállító kocsit is fertőtleníteni kell. Az igazgató beszélt arról is: a temetéseket esetenként nem azért tudják a vártnál később megtartani, mert a hozzátartozók nem tudnak jelen lenni, hanem a véges temetői kapacitások miatt – ezek nem növelhetőek egyik pillanatról a másikra. Ha egy nap alatt 5 temetés fér bele az időbe, nem lehet 10-et tartani. A temetési gyakorlat változásával kapcsolatban a Népszava jó néhány temetkezési vállalatot megkeresett, de a legtöbb helyen azt a tájékoztatást kaptuk, hogy nagyon leterheltek, nincs energiájuk nyilatkozni. (A helyzet valóban morbid voltát jól mutatja az a mentegetőzés, miszerint koronavírus-fertőzésben elhunyt a temetkezési vállalat feje is, és ez tovább nehezíti a működésüket.) Temetésen Magyarországon jelenleg legfeljebb 50 fő vehet részt, december elején botrány is kerekedett abból, amikor egy nógrádi pap nem búcsúztatta el a halottat, hanem sarkon fordult, és magukra hagyta a gyászolókat, mondván: többen vannak az engedélyezett létszámnál. Végül a kántor vezetésével/segédletével helyezték végső nyugalomra az elhunytat. (A község önkormányzata jelentette is az esetet a Váci Egyházmegyénél, mivel úgy vélte: a sietve távozó plébános kegyeletsértést követett el.)

Tömegsírokra volt szükség

„A koronavírus 2020-at a legmagányosabb évvé változtatta” – erről az amerikai Lynn Bartels mesélt lapunknak. Ugyan az utóbbi hónapokban ő is sokat küszködött az elzártság és az egyre romló munkavállalási esélyek miatt, mégis a szerencsések közé tartozik: családjában eddig aki elkapta a kórt, az fel is épült belőle. Ez azonban sokaknak nem sikerült. Az Egyesült Államokban eddig 336 ezer, a koronavírushoz köthető halálesetet tartanak számon, és 19,4 millió ember kapta el a fertőzést. Nem véletlen, hogy a temetés sok esetben gondot okoz. Az első hullám alatt New Yorkban tömegsír lett azok végső nyughelye, akiknek nem maradt élő hozzátartozójuk, vagy akiknek a családja nem tudta állni a temetés költségeit. (Ráadásul az első hullám alatt több kórháznak és temetkezési vállalkozásnak is hűtőkamionokat kellett beállítania, hogy tárolni tudja a holttesteket.) A tömegesség a szertartásrendet is átírta: egyre gyakoribb az online, élőben streamelt temetés. És nem csak a „búcsú csatornája” változott: az Országos Temetkezési Igazgatók Szövetségének felmérése azt mutatja, hogy az Egyesült Államokban – szemben a győri példával – éppen a hamvasztás lett egyre népszerűbb. Illetve sokan elhalasztották a járvány miatt a szertartást, hogy később tartsanak megemlékezést (amely a vírus visszavonulása után újra impozáns-tömeges lehet).

Oda az inka hagyományok

A pandémia persze nemcsak a földrész északi felének temetkezési szokásait zilálta össze. Az APnews.com arról számolt be: a koporsós temetés egyaránt fontos tradíció a perui őshonos inka kultúrában, és az országot gyarmatosító spanyolok számára. Évente tömegek látogatják szeretteik sírját legalább egyszer (de inkább jóval gyakrabban), hogy tisztelegjenek előttük. A világjárvány beköszöntével azonban a több száz éves hagyományok átalakultak. A fertőzés megelőzése és a helytakarékosság érdekében a főváros túlterhelt temetőiben az emberek elkezdték hamvasztani a halottakat, alapvetően megváltoztatva a temetkezés rítusait, hagyományait. Christo­pher Heaney történelemprofesszor és az inkai temetési szertartások szakértője a Penn State Universityn elmondta, mindez addig példátlan változás. Legalább 4686 koronavírus-áldozatot hamvasztottak el Peruban március és augusztus közepe között az egészségügyi minisztérium illetékesei szerint. Ez az országban a 25 000 megerősített koronavírusos haláleset közel 20 százaléka. A Peru fővárosában élő Melissa Alvarez arról mesélt lapunknak, hogy kezdetben azokat, akik a járvány miatt haltak meg, elhamvasztották, és a temetésen egyetlen személy vehetett részt. Mára enyhült a szigor, tartanak hagyományos szertartásokat, de csak kisebb búcsúztatói létszám engedélyezett. A hamvasztással kapcsolatban az APnewsnak Joselyn García és sokan mások is arról panaszkodtak: gyakran a kórházak ragaszkodnak hozzá. Amikor például Joselyn édesanyja, María Cochachín elhunyt, a lány szerint a kórház illetékesei arról tájékoztatták: a hamvasztás kötelező – a fertőzés további terjedését akadályozandó. Anyja hamvait végül csak több héttel később szállították le. A lány meg van győződve arról, hogy valójában joga lett volna eltemetni anyját úgy, ahogy ő szerette volna, egy fehér koporsóban. Hónapokkal később is rendszeresen álmodik arról, hogy anyja sír a hamvasztása miatt. „Azt hiszem, a vírus miatt másképp tekintünk a halálra, fókuszba került, hogy mennyire közel is van hozzánk, része az életünknek. Nem tesz különbséget szegények és gazdagok között, de az nyilvánvaló, hogy a szegényeknek sokkal nehezebb a sorsuk, ha megbetegszenek” – mondja Melissa. Peruban komoly nehézséget okozott a vírus elleni küzdelemben az egészségügy helyzete. „Nem túl jó a lakosság egészségügyi ellátása, úgy tapasztaltam, egyszerűen nem tudtunk kezelni egy ilyen helyzetet, aminek következtében jelentősen emelkedik a halálozások száma” – részletezi Melissa. A nyáron Limában tüntettek is orvosok, akik azért küzdöttek, hogy megfelelő védőfelszerelést, maszkokat, valamint oxigént és lélegeztetőgépeket kaphassanak. A gyógyítók önvédelmi reflexe nem véletlenül élesedett: nyár végéig legalább 153 perui orvossal végzett a Covid–19.

A vallás nem szempont?

A vírus a világ más részein is eddig nélkülözhetetlennek gondolt temetési tradíciót lehetetlenített el. A Council on Foreign Relations (CFR) példaként említi Egyiptomot, ahol a családok a vírus miatt képtelenek voltak eleget tenni annak az iszlám szokásnak, miszerint a temetést megelőzően a testet megfürdetik. Indiában pedig nem lehetett halotti máglyát gyújtani a Gangesz folyón – holott ez a rítus évszázadok óta része az ország temetkezési kultúrájának. A Daily Maverick pedig arról ír, hogy bár az iszlámmal ellentétes a testek elhamvasztása, Srí Lankán 15 muszlimot, köztük egy 20 napos csecsemőt hamvasztottak el – a család tiltakozása ellenére.

Túl a percpolitikán – Ami túlmutat az adott szituáción

P. Szabó Dénes
Publikálás dátuma
2021.01.03. 13:30

A politológus a munkája során a napi eseményeket veszi górcső alá, és noha a jövőt is számításba veszi, mégis az adott helyzetre fókuszál. De mi történik akkor, ha a jelen történéseit a távoli múlt vagy a fantáziával kitöltött jövő perspektívájából szemléli? És mi a helyzet a popkultúrával?
A napi politika elemzését a legészszerűbb a pillanatnyi haszon felől közelíteni, elvégre a közélet szereplői is a pillanat túléléséért, megnyeréséért vívják harcaikat. De mi történik, ha a politológus nem korlátozza magát adott témára és percre, esetleg az előző korok politikai, történelmi szövegei, dramaturgiája alapján közelíti az aktuálpolitikai helyzetet – levonhat-e bármilyen következtetést, ami túlmutat az adott szituáción? Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója szerint egy politológusnak – hogy lássa a teljes a képet – érdemes ismernie a magyar politika tágabb történetét és nemzetközi környezetét. Ő azokat a szerzőket kedveli, akik mindkét szempontból inspirálják, ilyen volt a két háború közötti időszakból például Makkai János, aki egy ma is eleven politikai pszichológiát írt, valamint Joó Tibor, aki összehasonlította a nyugati és a magyar nacionalizmus természetét. De Csizmadia azt szereti különösen, ha kibillentik a világképéből: egyes külföldi szerzők például a liberális demokrácia két torzulásáról is írnak: nemcsak az itthon ismeretes illiberális demokráciáról, de annak ellentettjéről, az antidemokratikus liberalizmusról is. A történészként és politológusként is végzett Filippov Gábor, az Egyensúly Intézet kutatási igazgatója hasonlóan látja a helyzetet, szerinte éppen ezért sajnálatos, hogy a magyar közoktatási rendszer a történelmi múltat embertelen erővel igyekszik idegenné és élettelenné tenni, valamint eltávolítani tőlünk, miközben az lenne a legfontosabb feladata, hogy közelebb hozza a fiatalokhoz. – Az ELTE történelemszakán kiváló oktatóink voltak, akik megtanítottak bennünket arra, hogyan bánjunk az idegenség és hasonlóság dialektikájával, vagyis hogy a miénktől nagyon eltérő korokban és gondolkodási struktúrákban is felismerjük az élő és lélegző embereket – mondja Filippov, aki szerint egy elemzésnél kivált fontos, hogy a múlt emberét is a maga céljaival, korlátaival és a politikai innováció felcsillanásaival lássuk.

Elhagyni nem lehet

Végül is ahány politológus, annyi szokás és olvasási stratégia – vallja Csizmadia Ervin. A kutató szerint vannak ugyanis politológusok, akik csupán egy szűk részterületre specializálódnak és az ahhoz szorosan kapcsolódó műveket olvassák, míg mások nemcsak egy adott témára fókuszálnak, így az olvasmánylistájuk is gazdagabb. Az elemző szerint abban sincs általános recept, hogy csak kortárs műveket kell-e olvasni, vagy érdemes elkalandozni a régebbi időkbe is. A politológusok egy része úgy véli, hogy a politikatudomány nemcsak a demokrácia tudománya, hanem a jelené is, ezért ők kifejezetten a jelen kérdéseire akarnak választ találni, míg mások – köztük Csizmadia is – úgy látják, hogy a politika történeti tevékenység. Filippov a kérdést még sarkosabban értelmezi, neki mindig gyanúsak azok a szakbarbárok, akik kizárólag a szűken vett szakmájuk legfrissebb irodalmát hajlandók olvasni. – Számomra ez a kíváncsiság hiányáról tanúskodik, ami a gondolkodás szűkösségének a jele – hangsúlyozza a kutató. Szerinte ugyanis aki nem érdeklődik a múlt tapasztalatai, szemléletmódja és tévútjai iránt, az olyan, mint egy kisváros polgármestere, aki soha életében nem hagyja el a saját települése határát, és bár lehet, hogy istenadta politikai tehetség, érthetetlen módon egy világ tudásáról mond le önként, ami a teljesítményére is rányomja a bélyegét.

Kétszer ugyanabba a folyóba?

A múlt és a jelen összevetésénél persze óhatatlanul vonhatjuk le azt a következtetést, hogy a történelem és a politika ismétli önmagát. Utóbbi megállapítás azonban azzal fenyeget, hogy a kutató is idővel önismétlővé válik. Csizmadia szerint, ha a történelem iránt érdeklődő politológus csak eddig a következtetésig jut el, akkor azzal pusztán megerősít egy közhelyet, semmi több. – Jobb pillanataimban azért hinni szeretném, hogy magam sem csupán ezt teszem – mondja az elemző, aki szerint a kormánypártok és az ellenzék viszonyát történeti dimenzióban vizsgálva például elsőre úgy tűnhet, hogy a mai párt- és kormányrendszer nem kivételes a hazai viszonylatban, viszont az 1867 és 1918, valamint az 1919 és 1944 közötti időszak nagyon más volt számos tekintetben, mint a mai. A hasonlóság abban áll, hogy régebben is mindig egy nagy kormánypárt létezett (a magyar politikatörténet tele van kétharmadosokkal vagy még erősebbekkel), és vele szemben sok kis – sajnálatos módon nem kormányképes – ellenzéki párt. Csizmadia szerint 1990 után úgy tetszett, ez a tendencia nem folytatódik, a 2010 utáni eseményeket figyelve viszont ismét a régi hagyomány tért vissza, amely úgy tűnik, elég masszívan tartja magát. – Az ellenzék 2022-ben tehát nem pusztán a Fidesszel, hanem ezzel a masszív hagyománnyal is szembesül – erősíti meg az elemző. – Mark Twainnek tulajdonítják a mondást, hogy a történelem nem ismétli magát, hanem rímel önmagára – idézi Filippov, aki szerint nem lehet levonni azt a következtetést, hogy a múltra való hivatkozás önismétlővé válik. Elismeri persze, hogy az egyenletben vannak állandók, hiszen az emberek alapvető motiváció, reakciói, vágyai és félelmei megteremtik a hasonlóságot az adott történelmi szituációk között, de nincs nagyobb félreértés, mint ha az újra és újra felbukkanó mintázatokat a történelem mechanikus ismétlődésével azonosítjuk. Filippov Wekerle Sándort hozza fel példaként, akinek sok szempontból nagyon hasonló kihívásokkal kellett szembenéznie, mint amilyenek ma állnak Magyarország előtt, annyi „apró” különbséggel, hogy neki soha nem kellett kormányfőjelöltként választásokat nyernie. – A modernizációs kényszer hasonlósága ellenére Wekerle jó eséllyel ma a hatalom közelébe sem tudna eljutni, egyszerűen azért, mert a politika ma egészen más jellegű erényeket és gyarlóságokat jutalmaz – vallja az elemző.

Miért nem tanulunk a hibákból?

Ha azonban egyes fordulatok mégiscsak ismétlődnek, a politikai szereplői miért nem tanulnak a folyamatokból? Csizmadia szerint a válasz első blikkre az a közhely lenne, miszerint „a történelem arra tanít, hogy nem tanulunk belőle”, de a valóság ennél jóval bonyolultabb, sőt vannak látványos tanulási eredmények is. Ilyen például az első és a második világháború utáni békekötések kérdése, hiszen míg az első világháborút egy igazságtalan békemű zárta le, addig a második világháború után egy egészen más békerendszer jött létre, amely nem született volna meg a politikai elit és a mögötte álló szakértői értelmiség szemléletváltozása nélkül. Utóbbi kapcsán Csizmadia úgy látja, hogy amikor a politikus szerepét vizsgáljuk, mindig nézzük meg azt is, hogy az adott korszakban éppen milyen eszmék és ideológiák voltak érvényben. Filippov szerint a politika szereplői másfelől sokfélék, így nem lehet rájuk vonatkozóan sommás ítéleteket hozni, nem beszélve arról, hogy a politika alakítása el­enyésző mértékben múlik az egyén tudásán vagy személyes vágyain. – A politikus mozgástere is korlátozott: az eszmék megvalósításához hatalom kell, a hatalom eléréséhez pedig hosszú út vezet, és akkor még nem beszéltünk a megtartásáról – mondja Filippov, aki szerint a választópolgár ritkán látja ennek a folyamatnak az összetettségét, ezért hajlamos messzemenő következtetéseket levonni egy-egy politikusi megnyilvánulásból vagy döntésből. Egy politikus erkölcsi romlása vagy katasztrófapolitizálása mögött azonban nagyon sokszor éppen a választók állnak, akik a szavazataik révén előszeretettel büntetik a hosszú távú gondolkodást és jutalmazzák a jövő felélését vagy a terméketlen látszatcselekvést. A valódi politikusi bölcsesség éppen az, ha valaki a hatalompolitikai hatékonyságot képes összeegyeztetni a közjó valóban távlatos szolgálatával – Filippov szerint ez egyúttal a legritkább erény is.

Inspiráció a művészetből

A politológus az emlékiratok mellett a művészet területéről is gyűjthet inspirációt, Csizmadia Ervin szerint a jó elemző lényegében egy reneszánsz ember, akit a tudományán kívül számos más terület is érdekel. – Számomra például a zene a meghatározó, mivel fiatalkoromban dobolni is tanultam, és gitározni is tűrhetően tudok – vallja a szakértő, akit az írás során leginkább a klasszikusok, úgymint Henry Purcell és Gustav Mahler szerzeményei inspirálnak. A jó zene szerinte ugyanis nyitottá tesz a világra, és arra „ösztönzi” az embert, hogy a valóságot a maga sokoldalúságában elemezze. Másfelől a zene ritmusra is tanít, így segítve a szerzőt, hogy jól komponált mondatokat írjon. – A muzikalitás tehát fontos, a politikatudománynak ugyanis van egy meglehetősen ezoterikus nyelvezete, és néha bizony elég szörnyű mondatokat vagyunk képesek leírni – mondja Csizmadia. Filippov szerint a politika jobb megértéséhez szinte minden területről érdemes olvasni, így a filozófia, a teológia, a nyelvészet, a szépirodalom és az irodalomtudomány is bőven szélesítheti a képet. – Koestler Sötétség délben című regényét, Huxley Szép új világát vagy Nádastól a Párhuzamos történeteket például minden társadalomtudósnak kötelezővé tenném – mondja az elemző, a három mű ugyanis olyan alapvető dilemmákat és alapértékeket világít meg a politika és az ember működéséről, amelyek megalapozzák azt, hogyan értsük a politika és a társadalom alapvető folyamatait.

Popkultúra és hatalom

A magas művészet mellett persze a szórakoztató műfajok is sokat taníthatnak, így azokat Filippov szerint bárgyú sznobizmus lenne lebecsülni. Szemben ugyanis azzal, amit a középiskolai tananyag sugall, a történelmet nem nagy filozófusok vagy szintetizáló regényírók alakítják. A Bastille-t megrohamozó párizsi kisiparosok, borkereskedők és inasok sem Rousseau-n és Kanton nevelkedtek, hanem a kor pornográf és erőszakos ponyvairodalmán, filléres szatírákon és gúnyverseken. Így akár tetszik, akár nem, egy átlagválasztó ma is bensőségesebben tud kapcsolódni a Star Wars Galaktikus Birodalmának történetéhez vagy a Harry Potter fiktív varázslótársadalmához, mint az angol polgári forradalomhoz vagy Hobbeshoz. Ebből a tapasztalatból táplálkozik az az ismeretterjesztő műfaj is, amely a popkultúra és a tudomány házasításával próbál hasznos tudást átadni – ennek itthon Filippov szerint kollégája, Tóth Csaba az úttörője, az Athenaeum Kiadó idén már az ötödik ilyen tanulmánykötetet adta ki neves tudósok részvételével. Filippov szerint a közismert Alien-sorozat például (amelyből az egyik ilyen kötetbe tanulmányt is írt) a szörnyek aprításától eltekintve tökéletesen alkalmas a korunk közéleti kulcsproblémáinak bemutatására. Ebben a fiktív világban egy technológiai óriás ugyanis olyan innovációs, információs és tőkeelőnyre tesz szert a közhatalmi szervekhez képest, hogy a hatalma fokozatosan mindenfajta választott állami intézményt maga alá gyűr. Az Alien szörnyét az emberiségre szabadító Weyland-Yutani társaság elbizakodottságában és a demokratikus kontroll hiányában végül az egész emberi faj létét fenyegeti – ez a demokratikus nyilvánosság és a jól működő politikai intézmények fontosságára hívja fel a figyelmet egy olyan korban, amelyben a technológia fejlődése fényévekkel halad a szabályozás előtt. – Ezek a sci-fi világok gyakran idegen vagy kockázatos terepnek tűnnek az akadémiai szféra számára, de aki ezekről a kollektív tudásrétegekről lemond, az utána ne panaszkodjon amiatt, hogy nem tud hatni a társadalomra – vallja a kutató. Csizmadia szerint emellett nagyon inspirálók manapság a kortárs politika és a hatalom természetét vizsgáló filmek. Ezek közül ő a 2010 és 2013 között futó Borgen című dán sorozatot emeli ki, amely bepillantást enged egy női politikus felemelkedésébe, majd zuhanásába, és ismét felemelkedésébe, mindezt úgy, hogy közben rálátást kapunk a dán társadalomra és médiára is – abszolút napjainkban. A Netflixen sugárzott A nagy pénzrablás című látványos spanyol sorozat pedig már egyenesen arra figyelmezteti az elemzőt, hogy talán nincs is hagyományos értelemben vett politika, a szériában ráadásul egészen elképesztő módon másodlagos figurákként jelennek meg a politikusok. – Utóbbi azonban nem intézhető el annyival, hogy a film csak a rablókra koncentrál. Ez bizony nagyon vastagon a mai spanyol politikáról szól – mondja Csizmadia, aki szerint legyen az adott politikai film akár dán, spanyol vagy amerikai, a közös jellemzőjük, hogy egyáltalán létrejöhettek, és valaki pénzzel támogatta azokat. Kérdéses persze, hogy hasonló magyar sorozatok miért nem látnak napvilágot? Vajon a magyar politikában – a múltban és a jelenben – nincsen megörökítendő téma? Csizmadia szerint lenne bőven, a filmek és a szériák ráadásul kincsesbányát jelentenek a politológusoknak, akik egyre több könyvet és tanulmányt írnak a témáról.