A harmincas éveiben járó Angelika egy szeptemberi születésnapi házibuli után szembesült azzal: ő is megfertőződött. A nyilvánvaló testi tünetek – hidegrázás, végtagfájdalom, az ízérzékelés és szaglás elvesztése – mellett leginkább az életkedv hiánya viselte meg: „mintha valami köd ült volna rám, közönyösen csoszogtam a lakásban a szintén beteg párommal együtt, semmi sem érdekelt, csak aludni akartam” – mesélte.
Ennél is rosszabb tapasztalat volt számára a házibulin résztvevők hozzáállása – legalább felük megfertőződött, és mivel Angelikánál jelentkeztek legkorábban a tünetek, néhányan őt hibáztatták a vírus terjedéséért. „A félelem hatására az egyik barátunk valóssággal kifordult magából – döbbenetes volt látni a reakciókat, pedig bárki lehetett közülünk a fertőzés forrása”.
Megbélyegzésként élte meg a fertőzést a tanárként dolgozó Ágnes is, aki két hónapon keresztül küzdött a hol visszahúzódó, hol újra fellángoló betegséggel. „Munkám közben hetente legalább ezer diákkal érintkeztem, elkerülhetetlen volt, hogy elkapjam a koronavírust. Átéltem a tipikus tüneteket, de a karanténnal járó bezártság miatt szenvedtem leginkább”- mondta lapunknak.
A tanárnőnek egyedül kellett megküzdenie a fertőzéssel. „Ami borzasztó az egészben, hogy az ember magára marad. Én egyedül vagyok, most nincs társam, ha lenne is és nem élne velem, akkor nem találkozhattunk volna. Az elején hívogattak a családtagok, a barátok, aggódtak, hogy vagyok, aztán ez elmaradt és nem hívott, nem érdeklődött senki. Az emberek megszokják, hogy beteg vagy, hogy rosszul vagy, vagy egyszerűen azt is gondolják, hogy már biztosan meggyógyultál” - idézte fel a történteket. A magát „örökmozgó, pörgős, túrázós nőként” jellemző Ágnes már valóban gyógyultnak számít, de a betegség későbbi szövődményeitől is tart, nem tudja, visszakaphatja-e még régi életét.
A járvánnyal még az informatikus Tamás járt a „legjobban” a megszólalók közül, bár ő és családja is megszenvedte a betegséget. Őt pár napra, feleségét viszont hetekre döntötte ágynak a vírus, néha olyan rosszul volt, hogy már az életéért aggódtak; két gyerekükkel emellett el kellett fogadtatni, hogy a járvány miatt csak ritkábban, maszkban láthatják a nagyszülőket. Korábban problémás házasságuk viszont rendeződött a korlátozások és a karantén hónapjai alatt – a kényszerű összezártság pedig jót tett speciális nevelési igényű kisfiuknak, aki sokat fejlődött ebben az időszakban.
- A járvány nehezen gyógyuló lelki sebeket okoz – erről beszéltek a Népszavának nyilatkozó pszichológusok, akik az első hullám idején, a Pszi Pont program keretében ingyenesen segítettek a hozzájuk fordulóknak. „Egyfajta lebegő szorongás határozza meg mindennapjainkat, dolgozni járunk, és izgulunk, hogy elkapjuk-e a fertőzést, észleljük-e a tüneteket. Az állandó lelki teher idővel fizikai formában is megnyilvánulhat” – mondta Mendi Rózsa pszichológus. A terapeutát főként fiatalok keresték, akik testi tünetek egész tárházáról számoltak be: szédülésről, pánikrohamokról meséltek, a fertőzéstől való félelem fogékonnyá tette őket a hipochondriára.
A betegség súlyosabb formáin átesőknél akár PTSD-betegség (poszttraumás stressz szindróma) is kialakulhatott: alig vagy egyáltalán nem tudnak kilépni a sokkhatás kiváltotta napi szintű rettegésből, akaratlanul is újra és újra átélik a traumát. „Nekik, és a szeretteiket elvesztőknek profi mentálhigiénés segítségnyújtásra lenne szükségük. Fel kell dolgozni a veszteségeket, elkezdeni a gyászmunkát, a helyzet kezelése pedig sürgető, hiszen tízezrek szenvednek ilyen tünetektől - tette hozzá Mendi.
A pár- és családterapeutaként dolgozó Pakai-Szűcs Réka a járvány családokra gyakorolt lelki hatásával szembesült. Mint mondta, a kijárási korlátozással járó változások az első hullámban óriási terhekkel jártak. „A diákok online oktatása és a home office nagyon megviselte a szülőket, akiknek egyszerre kellett a gyerekekkel foglalkozniuk, kialakítaniuk az otthoni munkavégzés kereteit” – sorolta a váratlanul fellépő nehézségeket. Az összezártság során az is hangsúlyosabbá vált, ha az egyik szülő jóval kisebb arányban veszi ki részét a közös feladatokból. Ha pedig valamelyik fél elvesztette munkáját, az újabb szorongató kérdéseket vetett fel: alkalmas szülő és partner vagyok-e még? Mennyire bízhatom magam a páromra?
A „karanténidőszak” épp ezért katalizátora volt a kapcsolatok romlásának. A többnyire évek alatt jelentkező problémák most néhány hónap után a felszínre robbantak. Megnőtt a párkapcsolati erőszak mértéke is, Pakai-Szűcs praxisában harmadával több ilyen eset fordult elő, mint évekkel korábban. Talán furcsa, de a szakértő szerint azok a családok vészelték át jobban az izolációt, ahol az egyik fél eljárt dolgozni: az otthon maradóra így jóval több feladat hárult, ám ez kevésbé ment a kapcsolat rovására.
A pandémia társadalmi szinten is sokat rontott mentális állapotunkon. Az elzárkózás együtt járt a szociális kapcsolatok felbomlásával, és bár a közösségi oldalak az összetartozás fontosságát hirdették, egyre többen érezték elszigeteltnek magukat. Megjelent a „virtuális lincselés”, a különböző csoportok stigmatizációja is: a korlátozások idején munkába járókról sokan úgy kommenteltek, mint felelőtlen gyilkosokról, a nyugdíjasok ellen pedig a vásárlási időkorlát és a 13. havi nyugdíj kormányzati ígérete után fordult a közhangulat. „Aki megélte a II. világháborút vagy az '56-os forradalmat, annak egészen máshol van az ingerküszöbe, mint egy mai harmincas felnőttnek” – mutatott rá a pszichológus – „az pedig arculcsapással érhet fel nekik, hogy a világégések után tapasztalt szolidaritás helyett most gyanakvással, ellenséges érzésekkel szembesültek.”
Gyászterápia
A gyász feldolgozása különösen nehéz azoknak, akik a járvány miatt veszítették el hozzátartozójukat, barátjukat, mert a legtöbbször nincs mód arra, hogy elbúcsúzzanak egymástól – fogalmazott lapunknak a gyászterápiával foglalkozó Napfogyatkozás Egyesület elnöke. Kánya Kinga elmondása szerint eddig is az adott kórház vezetésén múlt, hogy beengedték-e az intézménybe a gyászkísérőnek nevezett segítőket a haldoklóhoz, de most még nagyobb a szigor. Az országos tiszti főorvos engedélye ellenére a legtöbb kórházba a családtagok sem jutnak be, nem tudják gondozni szeretteiket, nem tudják fogni a kezüket, amikor már csak az érintést érzékeli a távozó, s ez hatalmas hiányérzetet hagy az itt maradókban – jellemezte a helyzetet.
A kiszolgáltatottság miatt hatalmas az érdeklődés online gyászterápiás csoportjaik iránt, ahol tíz héten át sorstársaikkal beszélgetve, egymást is támogatva kap mindenki teret a gyászra. Az egyedül maradó idős embereknek különösen fontos a szakember szerint, hogy legyen valaki, aki csak velük foglalkozik a legnehezebb időszakban, enélkül könnyen talajt vesztenek, mert azt érzik, hogy a családtagok érzelmi reakciói eltérnek az ő veszteség-érzésüktől. Kánya Kinga azt látja, a gyászolók állapotán sokat ront a kórházak titkolózása, a valós helyzet és az adatok eltitkolása, ezért korábban nem látott tömegben fordulnak hozzájuk segítségért vidékről, kis falvakból is, ami a járvány előtt nem volt jellemző. GULYÁS ERIKA
