Waterloo még messze van

Martin Józsefnek a magyar-lengyel jogállami vétóval foglalkozó tárgyilagos elemzéséhez két lényeges kiegészítést szeretnék tenni (Európa lehet Orbán Waterlooja, december 25). A vétóvitának a Európai Tanács (ET) négyoldalas jogállamisági állásfoglalásában („következtetések”) tükröződő, december 21-i kompromisszuma közös érdekeket szolgált. Ezt a 27 állam csúcsvezetőinek egyhangú elfogadása mindennél jobban alátámasztja. A magyar és a lengyel miniszterelnöknek lehetővé tette, hogy túlzott politikai arcvesztés nélkül kitáncoljon a 25 országgal szembeni kilátástalan vétózsarolásból. A két „renitens” ország taktikailag ügyes kezelésével Merkel kancellárnak a 24. órában sikerült elkerülnie a legrosszabbat, hogy sikertelenül, nyílt szakadással záruljon a féléves, uniós német elnökség. S ami a legfontosabb: a kompromisszum révén megnyílhatnak az EU-s pénzcsapok a Covid-járványtól legjobban szenvedő kelet- és dél-európai tagországok pénzügyi támogatása számára.

Rendkívüli helyzetek rendkívüli, s nem feltétlenül elvileg tiszta megoldásokat követelnek. Eddig közel négyszázezer EU-s polgár esett a Covid-19 áldozatává, és a halottak száma háromezer fölött van naponta. Ráadásul a járványhelyzet több országban is rohamosan tovább romlik. A pénzügyi tét is rendkívüli volt az EU-s csúcs állam- és kormányfői számára: becslésem szerint a tárgyalóasztalon fekvő EU-s költségvetési és helyreállítási alapok együttes összege az éves magyar GDP tizenhétszeresére (!) rúgott – Marshall-segély léptékű erőforrás.

Szólni kell továbbá arról is, hogy a vétódisputa merkeli megoldásával a jogállamisági játszma korántsem ért véget. A vétóvita és az ET kompromisszumos „következtetései” (azaz az Európai Bizottságnak címzett jogállamisági irányelvei) máris súlyos hatásköri vitákhoz és konfliktusokhoz vezettek, amelyeknek – jó esetben – „tisztító” hatásuk lehet majd a közösségi jövőbeli jogrendjére.

Az Európai Parlament (EP) meglehetősen durván elutasította az ET jogerővel nem bíró „következtetéseit” mint „fölöslegeseket”, amelyek – Budapest és Varsó igényeinek eleget téve – tartalmilag szűkítik az EP széleskörű, rendszerszintű jogállamisági rendeletét. Figyelmeztetés hangzott el, hogy a „következtetések” nem kötelezik az EB-t mint végrehajtó szervet, mivel az unióban csak az Európai Bíróság rendelkezik jogértelmezési hatáskörrel. Ursula von der Leyen azonban írásos garanciát vállalt az európai tanácsi irányelvek betartására. Ezáltal az EB német elnöke két tűz közé szorította magát: az ET és az őt kinevező (és leváltható) EP közé. Emiatt korántsem meggyőző magyarázkodásra kényszerült a parlamentben.

Ez a hatásköri, jogi zűrzavar egy irányba mutat: a jogállamiság és az EU-s pénzforrások közötti kapcsolati mechanizmusra vonatkozó EP-rendelet dolgában az Európai Bíróság lesz a végső döntnök. Meddig kell várni, hogy a Bíróság kimondja ítéletét a rendeletről? Ezt ma senki nem tudja megmondani. Néhány hónapig vagy egy-két évig? De azt sem lehet tudni, hogy az uniós alapszerződés módosítása és a jogállamisági kritériumok, valamint az eljárási szabályok kellő mélységű konkretizálása nélkül a Bíróság jóváhagyja-e az EP december 16-i rendeletét az uniós pénzforrásoknak a rendszerszintű jogsértésekkel való összekapcsolásáról. Vagy hogy elegendőnek tartja-e a jogsértés és a negatív pénzügyi következmények közötti elégséges közvetlen ok-okozati összefüggés megállapítását, ahogy ez az ET „következtetéseiben” szerepel. Lehet, hogy az ET-nak nincs jogértelmezési hatásköre, de az egyáltalán nem lehet mellékes szempont a Bíróság számára, hogy az Európai Tanács az unió legfontosabb politikai testülete, az egyetlen hely az unióban, ahol a tagállamoknak közvetlen képviselete van, mégpedig a legmagasabb kormányzati szinten.

Minden szem tehát az Európai Bíróságon! Korai még az Európai Unióról mint Orbán Viktor Waterloojáról jósolgatni.

A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza