Előfizetés

Kívül tágasabb?

Elképesztő mértékű intézményes és morális válság alakult ki az év végére az Európai Unióban. Recsegnek-ropognak az unió intézményes tartóoszlopai, és ma már nem tartom kizártnak, hogy ez rövid- vagy középtávon az unió széteséséhez jelentheti. (…) Soros nótájára most pedig elkezd táncolni a Parlament is, és kilátásba helyezte, hogy a Tanács jogállamisági elvárásokkal kapcsolatos korlátozó záradékát egész egyszerűen jelentéktelennek és súlytalannak tekinti, és azt állítja, hogy a Bizottság január elejétől minden további nélkül elkezdheti a jogállamisági követelmények érvényesítését! (…) 2020 végére súlyos intézményes patthelyzet és válság alakult ki az unióban, ami e nemzetközi szerveződés erejét és hatékonyságát szinte lenullázza, így az unió közel került a széteséshez, és ez minket, magyarokat sorsdöntő választás elé állít – olvasható a Magyar Nemzet december 27-i vélemény rovatában. Az írás címe is sokat sejtető: „2021-ben szétszakadhat az Európai Unió”, jósolja a kormánypárti lapban Fricz Tamás politológus, Békemenet-szervező, CÖF szóvivő. Az EU-nak tehát „annyi”, közel került a széteséshez. Azt persze nem taglalja a szerző, hogy a „maradék” 25 tagállam integrációja erősödött, és az elfogadott költségvetés, illetve a helyreállítási alap kapcsán – Magyarországot és Lengyelországot leszámítva – szorosabb lett az együttműködés. A szorosabb integráció hívei egymásért garanciát vállalva kötelezték el magukat. Ennek a megállapodásnak a megkötését nehezítette, sőt csaknem meggátolta a magyar kormányfő. Nem sikerült neki, és most feltétel nélküli hívei kötelességtudóan jajonganak a – miniszterelnök szempontjából – vesztes csata miatt. Orbán ugyanis alulmaradt, de az országot szerencsére nem tudta a mélybe taszítani. A kormányfő deviáns magatartásának persze lesz következménye, hiszen a legnehezebb helyzetben lévő mediterrán országok nem felejtik el a vétóval fenyegetőzők kötözködését, és a pénzelosztási folyamat értelmetlen lassítását. A zsarolókat sehol nem kedvelik, egy nagycsaládban pedig csak kiközösítés lehet a sorsuk. Orbán – és elvbarátai – számára fájdalom, hogy a jogállamisági követelmények érvényesülése elvben már 2021. január első napján bekövetkezett, így az Európai Parlament felülírta – szigorította – az Európai Tanács korábban meghozott, záradékkal ellátott döntését. Ezzel senkinek nincs baja, csak annak a két országnak, amelyek nem felelnek meg a közösség elvárásainak. A magyar-lengyel tandem továbbra is ágál a kritérium előre hozott hatályosulása ellen, próbálja leértékelni annak jelentőségét, de ez már senkit nem érdekel. A mostani korszakos egyezség esküdt ellenfelei liberális értékdiktatúrát emlegetnek, holott a meghatározó EU-s többség csak arra akarja késztetni a magyar kormányt, hogy késedelem nélkül tartsa be a közösen elfogadott játékszabályokat. Miért is kellene ezt még két évig halasztani?  Sokan elmélkednek azon, hogy érdemes-e még a Fidesznek az Európai Néppárt frakciócsoportjában maradni, különösen azok után, hogy Deutsch Tamás delegációvezetőt – határidő nélkül – gyakorlatilag teljes hallgatásra ítélték, ráadásul ezt a jelenlévők döntő többsége megszavazta. Ha eddig nem is, de most már tökéletesen mindegy, hogy melyik politikai családnál talál menedéket a Fidesz, és az sem releváns, hogy Deutsch hol húzza meg magát havi több millió forintért. A Fidesz és Deutsch ugyanis nemcsak a frakcióban, hanem parlamenti szinten is hatalmasat bukott, ezért a képviselőház egyik szegletében sem lelhetnek otthonra. Őket kitaszították, de bennünket, magyarokat, nem. A Magyar Nemzet szerzője szerint Ursula von der Leyen irányítása alatt sem változott érdemben az Európai Bizottság karaktere. A politológus úgy véli, olyan emberek tevékenységére lenne ott szükség, mint Várhelyi Olivér, aki fajsúlyos biztosi mandátum esetén nem engedné, hogy az EU-szekere a Soros-világhálózathoz kapcsolódjon. A Fidesz-klán hangadói szerint Vera Jourová, Frans Timmermans, Didier Reynders stb. csupa alkalmatlan sorosista ügynök, nem úgy, mint a szinte ismeretlen és befolyás nélküli magyar biztos. Egyre többen emlegetik az EU szétesésének lehetőségét. Az az érzésem, hogy az EU-s kötelékek lazításán elszántan dolgozó ún. szuverenisták (Kövér, Bayer, Varga Judit, stb.) egyenesen a szövetség szétverésén munkálkodnak, és ennek bekövetkezéséért lelkesen szurkolnak. A magyarok szempontjából sorsdöntő választást emlegetnek, mintha reális alternatíva lenne a közösségből való távozás. A renitens és folyton berzenkedő Orbán most „nyalhatja fel” a nagy pénzt, amire a gazdasági és egészségügyi válságba hanyatló Magyarországnak (és a kormányfő kitartottjainak) rendkívül nagy szüksége van. Ebben a költségvetési ciklusban (2021-2027) már csak üzleti megfontolásból sem érdemes eltávolodni a kontinentális közösségtől, hiszen az évtized végig hazánk az EU források egyik legnagyobb haszonélvezője. Nem véletlen, hogy a Fidesz által segített ultraradikális Mi Hazánk Mozgalom is csak 2030-ban akar szavazást a kiválásról, de addig ők sem vetik meg az EU-s pénzügyi adományokat. A miniszterelnök figyelmébe (is) ajánlom Manfred Weber, Európai Néppárt parlamenti frakcióvezető karácsonykor adott interjújának egy mondatát, miszerint az EU nem támogatásokat biztosító „fejőstehén”, hanem „sors-, és értékközösség”, amelyben az emberi méltóság a legfőbb érték. Nem lesz további forrásbiztosítás, ha Orbánék nem garantálják az igazságszolgáltatás függetlenségét, a sajtó szabadságát, a vallásszabadságot, illetve a nők és a férfiak közötti egyenlőséget. Az engedetlen Orbán igazán beláthatná, hogy az európai klubban nem illik sem a földre, sem pedig a másik arcába köpni. A közeli múltban megkötött kompromisszumos megállapodás történelmi jelentőségű, mivel a két német politikus asszony ebben a nehéz helyzetben sem engedte szétszéledni a családot. Aki persze nagyon menni akar, az mehet, de a bajkeverő Magyarország és a távozó Egyesült Királyság adottságait (és esélyeit) nem érdemes összevetni. És végül a legfontosabb: milyen perspektívát kínál Magyarországnak az EU-n kívüli lét? Erre várom az ún. szuverenisták megnyugtató válaszát. A szerző közgazdász, a Demokratikus Koalíció szakértője 

Waterloo még messze van

Martin Józsefnek a magyar-lengyel jogállami vétóval foglalkozó tárgyilagos elemzéséhez két lényeges kiegészítést szeretnék tenni (Európa lehet Orbán Waterlooja, december 25). A vétóvitának a Európai Tanács (ET) négyoldalas jogállamisági állásfoglalásában („következtetések”) tükröződő, december 21-i kompromisszuma közös érdekeket szolgált. Ezt a 27 állam csúcsvezetőinek egyhangú elfogadása mindennél jobban alátámasztja. A magyar és a lengyel miniszterelnöknek lehetővé tette, hogy túlzott politikai arcvesztés nélkül kitáncoljon a 25 országgal szembeni kilátástalan vétózsarolásból. A két „renitens” ország taktikailag ügyes kezelésével Merkel kancellárnak a 24. órában sikerült elkerülnie a legrosszabbat, hogy sikertelenül, nyílt szakadással záruljon a féléves, uniós német elnökség. S ami a legfontosabb: a kompromisszum révén megnyílhatnak az EU-s pénzcsapok a Covid-járványtól legjobban szenvedő kelet- és dél-európai tagországok pénzügyi támogatása számára. Rendkívüli helyzetek rendkívüli, s nem feltétlenül elvileg tiszta megoldásokat követelnek. Eddig közel négyszázezer EU-s polgár esett a Covid-19 áldozatává, és a halottak száma háromezer fölött van naponta. Ráadásul a járványhelyzet több országban is rohamosan tovább romlik. A pénzügyi tét is rendkívüli volt az EU-s csúcs állam- és kormányfői számára: becslésem szerint a tárgyalóasztalon fekvő EU-s költségvetési és helyreállítási alapok együttes összege az éves magyar GDP tizenhétszeresére (!) rúgott – Marshall-segély léptékű erőforrás. Szólni kell továbbá arról is, hogy a vétódisputa merkeli megoldásával a jogállamisági játszma korántsem ért véget. A vétóvita és az ET kompromisszumos „következtetései” (azaz az Európai Bizottságnak címzett jogállamisági irányelvei) máris súlyos hatásköri vitákhoz és konfliktusokhoz vezettek, amelyeknek – jó esetben – „tisztító” hatásuk lehet majd a közösségi jövőbeli jogrendjére. Az Európai Parlament (EP) meglehetősen durván elutasította az ET jogerővel nem bíró „következtetéseit” mint „fölöslegeseket”, amelyek – Budapest és Varsó igényeinek eleget téve – tartalmilag szűkítik az EP széleskörű, rendszerszintű jogállamisági rendeletét. Figyelmeztetés hangzott el, hogy a „következtetések” nem kötelezik az EB-t mint végrehajtó szervet, mivel az unióban csak az Európai Bíróság rendelkezik jogértelmezési hatáskörrel. Ursula von der Leyen azonban írásos garanciát vállalt az európai tanácsi irányelvek betartására. Ezáltal az EB német elnöke két tűz közé szorította magát: az ET és az őt kinevező (és leváltható) EP közé. Emiatt korántsem meggyőző magyarázkodásra kényszerült a parlamentben. Ez a hatásköri, jogi zűrzavar egy irányba mutat: a jogállamiság és az EU-s pénzforrások közötti kapcsolati mechanizmusra vonatkozó EP-rendelet dolgában az Európai Bíróság lesz a végső döntnök. Meddig kell várni, hogy a Bíróság kimondja ítéletét a rendeletről? Ezt ma senki nem tudja megmondani. Néhány hónapig vagy egy-két évig? De azt sem lehet tudni, hogy az uniós alapszerződés módosítása és a jogállamisági kritériumok, valamint az eljárási szabályok kellő mélységű konkretizálása nélkül a Bíróság jóváhagyja-e az EP december 16-i rendeletét az uniós pénzforrásoknak a rendszerszintű jogsértésekkel való összekapcsolásáról. Vagy hogy elegendőnek tartja-e a jogsértés és a negatív pénzügyi következmények közötti elégséges közvetlen ok-okozati összefüggés megállapítását, ahogy ez az ET „következtetéseiben” szerepel. Lehet, hogy az ET-nak nincs jogértelmezési hatásköre, de az egyáltalán nem lehet mellékes szempont a Bíróság számára, hogy az Európai Tanács az unió legfontosabb politikai testülete, az egyetlen hely az unióban, ahol a tagállamoknak közvetlen képviselete van, mégpedig a legmagasabb kormányzati szinten. Minden szem tehát az Európai Bíróságon! Korai még az Európai Unióról mint Orbán Viktor Waterloojáról jósolgatni. A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza 

Az író és a hóhér

Őze Lajos hátborzongató volt Möbius szerepében. Annyira lenyűgözött, hogy a színházból hazaérve egyből, még az este nekiálltam keresgélni a könyvespolcon, hátha akad valami a Fizikusok szerzőjétől. Szüleim ízlése akkor sem okozott csalódást. A drámák után krimik kerültek elő, mint kiderült, szokatlanok és letehetetlenek. A három bűnügyi kisregényt rejtő, puhafedeles könyvecske hátsó borítójáról az író rémisztő portréja néz, édesanyám találó megjegyzése szerint akár Albertke is lehetne, Az ígéret debil sorozatgyilkosa. Friedrich Dürrenmatt (1921–90) arról jut eszembe, hogy tegnap lett volna százéves. A svájci református lelkész egyetlen fia a semleges alpesi ország kényelméből és biztonságából figyelte a második világháborút. Békés, polgári élete később sem tartogatott izgalmakat, fordulatos kalandokat. A legviccesebb, amit elmondhatunk róla, hogy emmentali volt, mint a sajt. Azonkívül tehetségesen rajzolt, diákévei alatt kipingálta berni manzárdszobáját. Filozófiát, germanisztikát és természettudományokat hallgatott, ám tanulmányait félbehagyta. Csak egyet akart: írni. A színdarabok, krimik mellett kritikát, rádiójátékot, filmforgatókönyvet, esszét, Shakespeare-feldolgozást; munka után pedig, nyilván felüdülésképpen, naplót. Grafomán volt, lételeme az írás. Gyakran elővette, átdolgozta kész szövegeit is. Világhírt hozó darabját, a Mr. Mississippi házasságát 1952-ben fejezte be először, azután 1980-ig még négyszer. Szokásává vált, hogy az aktuális kiadás előtt mindig igazít valamicskét a régi kéziratokon. Összegyűjtött életműve 37 kötetet tölt meg. Színpadra jellemzően tragikomédiát írt, mert úgy tartotta, a huszadik században ez maradt „az egyetlen lehetséges drámai forma kimondani a tragikusat”. A klasszikus tragédia többé nem működik, mert annak elengedhetetlen kellékei a bűn és a felelősség. Ám a modern világban a bűnt elmaszatolják, a felelősséget áthárítják – ezért nincs más, csak a groteszk. Ez az okfejtés egy 1955-ös drámaelméleti munkájából való, bölcsessége azóta még meggyőzőbb. Ízig-vérig tragikomédia legismertebb színműve, Az öreg hölgy látogatása (1956) is, amely szintén sikert aratott magyar színpadon. E keserves tanmese – a szintén zseniális német irodalmár, Marcel Reich-Ranicki szavaival – „az ember megvásárolhatóságáról és a jólét korrumpáló hatásáról” szól. A svájci mester vastag, szarukeretes szemüvegével brutálisan élesen látta, merre tartunk. Kivételesen jó megfigyelő volt, nemhiába írt elbeszélést A megfigyelők megfigyelőjének megfigyeléséről. Tudott olyat mondani erről az állítólag áttekinthetetlen és gyorsan változó világról, ami hat-hét évtized múltán is megállja a helyét. Sőt. Lapozzunk bele találomra, és egyenest a szívünkbe talál. A nagy Romulus című darabban például ezt olvassuk: „A haza, az más, attól elválhatsz. Ha zsiványbarlanggá és hóhértanyává változott, töröld le lábadról a porát, mert szereteteddel semmire sem mégy.” Lám, nem is kellene a centenárium, hogy megint elővegyük Dürrenmattot. Elég baj ez nekünk.