Az ellopott otthon

Most már mindenütt ott vannak, hová lehetne menekülni előlük? Nem beléd botlanak, hanem utánad mennek és eltaposnak, letaposnak, kitaposnak, megtaposnak. Ott vannak a művészeti életben, az irodalomban, az egyházban, a színházban, a hálószobádban, ott vannak mindenütt, ahol keresnivalójuk nincsen. Aki nincs velük, az ne is legyen. Ha nem az ő emberük vagy, akkor nem vagy ember. Akkor veled mindent meg lehet csinálni. A munkahelyedet fel lehet számolni, az állásodból ki lehet túrni, hová mehetnél előlük, hiszen mindenütt ők rúgnak beléd, a művészeti életben, az irodalomban, az egyházban, a színházban, a hálószobádban, mindenütt ott vannak. Hová mehetnél? Ki a pusztába, remetének?

Évtizedekkel ezelőtt létezett egy kifejezés, nagyon lehetett szeretni: „kultúrotthon”. Nem magát az intézményt lehetett szeretni, mert az olykor nem volt több egy kockaháznál, hol egy lelkesedését lassan elvesztő „népművelő” igyekezett nem belebolondulni az álmaiba. Hanem ezt a kifejezést nagyon lehetett szeretni, hogy „kultúrotthon”. Kimondta az ember és tényleg el is hitte, hogy létezik és fontos az ilyesmi: magyar kultúrában otthon lenni. Pontosabban szólva otthon lenni ott, hol a magyar kultúra lakik. El is képzelte az ember, hogy otthon a magyar kultúra reggel fölkel, nagyot ásít, és egy jó kávéval megkezdi a napot. Aztán hozzálát a magyar kultúra a napi munkához. Enni ad, inni ad, levegőt ad, életet ad. Ez az ő dolga. Több napra előre megfőz, és a teát cukrosan, jó sok vízzel felhígítva, citrompótlóval issza. Ha fázol, a magyar kultúra betakar, és nem jut eszébe, hogy kidobjon a házból. Éppen ellenkezőleg, abban a kultúrotthonban, ahol a magyar kultúra lakik, annál több lesz a hely, minél többen férnek be. Minél többen esznek, annál több marad neked. Estére persze a magyar kultúra is elfárad, olyankor ledől, a tévét otthon bekapcsolja, és közben szégyelli magát, hogy már megint nem egy új magyar könyvet vett a kezébe – de majd holnap, így biztatja magát, és elalszik.

Nincsenek ilyen otthonok többé. Megjelentek a házban azok, akik magukon kívül senki mást soha sehol el nem tűrnek. Ellopták rólad a takaródat, amit a magyar kultúra terített rád, aztán vele együtt kidobtak otthonról. Sokan vannak, ezért a kultúrában, a művészeti életben, az irodalomban, az egyházban, a színházban mindent felfalnak, másnak nem hagynak egy morzsát sem, alig férnek el saját maguktól – csodálkoznak is nagyon, hogy ami az előbb kívülről még oly tágasnak tűnt, hogyan vált egyszerre ennyire szűkké? Emiatt az előző lakókat okolják, azt harsogják, hogy azok vittek el mindent, akiket ők tapostak el. Milyen igazuk van. Az eltaposottak, a letaposottak, a megtaposottak, a kitaposottak, a megalázottak és az elnyomottak elvitték magukkal egyetlen javukat, ami megmaradt: a szabad levegőt. Ez az oka annak, hogy a hatalom idővel fulladozni szokott, ingerülten csapkod, hörög, levegőért kapkod: a hatalom a tőled ellopott otthonban soha nem érzi otthon magát.