Előfizetés

Dunafair-play

A kormány illetékesei rezzenéstelen arccal nézték a Dunaferr szakszervezeti vezetőinek kirúgását, pedig igencsak felelnek azért, hogy ez a helyzet előállhatott. A munka törvénykönyvében (Mt.) a szakszervezetek jogosítványaira és az érdekképviseleti vezetők védelmére vonatkozó előírásokat ugyanis alaposan átszabták 2011-ben, a következményeket pedig kézzel foghatóan mutatja a Dunaferr példája. Elsősorban persze nem a szakszervezeti tisztségviselők kirúgásán van a hangsúly, hanem a dolgozók védelmén, hiszen a törvényi garanciák hiánya még kiszolgáltatottabbá teszi a kétkezi munkást. A kormány tehát kétszeresen is felelős: a dolgozók jogait csorbító szabályozás született, és a kialakult helyzetben sem sietnek az érintettek segítségére. Az meg egyenesen gyenge érv, hogy egy magáncég belügyeibe nem kíván beleszólni az Orbán irányította rendszer. Ez azért is ellentmondás, mert az Mt. módosításával átalakították a rendezett munkaügyi kapcsolatok feltételrendszerét, és ennek következményeit a kormánynak kellene viselnie, ha már a jogszabály módosításának kezdeményezésével a felelősséget magára húzta. Természetesen egy cég csődjét, megszűnését a régi Mt. sem tudta volna megakadályozni, de a munkavállalókkal szembeni tisztességes bánásmódot legalább biztosította volna. A szigorú védettségi feltételek megszűnése pedig odavezetett, hogy a tisztségviselők nem láthatják el a feladataikat, s nem tehetnek eleget legfontosabb kötelességüknek, a munkavállalók védelmének. A korábbi szabályozás szerint a munkavállalók érdekképviselőit e tisztségük betöltésének idejére illette meg a védelem. Az ellentétes érdekek képviselete, a folyamatosan vállalt konfrontáció okán biztosította a törvény a szakszervezeti vezető számára azt is, hogy tisztségének megszűnése után is védett maradhatott egy évig, ezzel garantálva: a munkáltató ne akadályozhassa meg, hogy eredeti munkájához visszatérjen. A szakszervezeti védelemnek volt még egy igen fontos sajátossága. Az érdekérvényesítő munka garantált biztosítékok mellett működhetett, hiszen a munkajogi védelem minden választott tisztségviselőre vonatkozott. A munkáltató így nem állíthatta félre az útban levő érdekvédőt, hiszen egy jól felépített szakszervezeti testület nem volt kiszolgáltatva neki; ezért nem is állt érdekében, hogy eltávolítsa a munkavállalói érdekképviselet bármely vezetőjét, hiszen ezzel úgysem ért volna el semmit. Egy több tagból álló választott testületet minden emberét mégsem rúghatták ki. Az Orbán-kormánynak köszönhetően azonban ez is megváltozott, és a szakszervezeti tisztségviselők védelme erősen korlátozottá vált. Egy erős és jól szervezett érdekvédelmi tömörülés alulról építkezve alakítja ki hatékonyan működő szervezetét és választja meg képviselőit. Egy vállalati rendszerben sincs ez másképp, és egy jól működő cégnél is kialakítják a leghatékonyabban működő, egymásra épülő hierarchiát. Az új szabályozás okán azonban a több mint 4000 főt foglalkoztató cégeknél is maximum 5 tisztségviselőt jelölhet meg a szakszervezet védett vezetőként, miközben az egymással szemben álló felek sokkal több szinten konfrontálódnak. Ezért a szakszervezetek is többé-kevésbé a munkáltatói szervezetekhez, vezetői szintekhez illeszkedve alakítják ki – igaz, ma már csak elvileg – a saját struktúrájukat. Ám gondoljunk csak bele abba, mi történnék, ha például egy 10 ezer fős vállalkozásnál a törvény határozná meg a vezetői létszámot, a felelősségi szinteket. Ilyen jogszabály – egyébként helyesen – nem létezik. A szervezet igényei, a vállalati struktúra határozza meg, hogy mennyi felelős vezetőre van szükség, vagyis egy-egy irányítóra hány beosztott juthat. A szakszervezeteknek is ehhez kell(ene) igazítaniuk a felépítésüket, és ennek törvényi hátteréül szükség lenne a védettség intézményére. A magyarországi jogszabály azonban a négyezer fő feletti átlagos statisztikai munkavállalói létszámmal rendelkező munkáltatóknál is mindösszesen 5 szakszervezeti tisztségviselőnek nyújt védelmet. A Dunaferr példáját nézve pedig még nekik sem. Annak ellenére, hogy egykori szakszervezeti vezetőként nem emlékszem olyasmire, hogy az érdekképviseletek visszaéltek volna a tisztségviselői védettség 2011 előtti szabályaival.  Sajnos mára kiderült, hogy a védettség szabályainak gyengítésével végképp kiszolgáltatottá tették a dolgozókat. Az elsősorban a munkaadók érdekeit szolgáló új Mt. még annak a néhány főnek a védettségét is legfeljebb formálisan biztosítja, akiket az megilletne. A szakszervezeteket tehát megakadályozzák abban, hogy az érdekképviseletek vezetői úgy képviseljék a dolgozók érdekeit, hogy közben nem féltik a munkahelyüket. A kormánynak tényleg nem dolga, hogy egy cég belügyeibe beleszóljon, de a szakszervezetek számára újra vissza kellene állítani - sok más jogosítvány mellett - a munkahelyi védettség erős törvényi hátterét is. 

Fóliasisak

A Forbes magazin decemberi száma szerint 2020 legdivatosabb ruhadarabja a fóliasapka volt. Viselése előnyös, jól mutat politikuson és az átlagpolgáron egyaránt, textúrája különösen háttérhálózati szakemberek, gyíkemberhívők, megátalkodott maszktagadók és professzionális vakcinarettegők megjelenését dobja fel Azonban nincsen árny fény nélkül, e csillogó kiegészítő viselése nem teljesen veszélytelen. Tökfödője miatt zuhant le például gőzhajtású rakétájával az amerikai Mike A. Hughes, aki a magasból kívánt megbizonyosodni arról, hogy a Föld valóban lapos, de visszafelé nem nyílt ki abroszokból barkácsolt ejtőernyője. Szerencsésebb véget ért az olasz Vaniti házaspár, akik kocsijukat eladva inkább csónakot vásároltak, mert ki akartak evezni a földtányér szélére. Lampedusa szigete felé vették az irányt, de iránytűjük használati utasítása sajnos elázott, és eltévedtek. Életüket egy Bansky nevű utcai festő rózsaszín migránsmentő hajójának köszönhetik. Ustica szigetén két hétre karanténba is kerültek, bár a táborban nyüzsgő gaboni lakosokkal várakozáson felül jól jöttek ki: rituális törzsi maszkokat készítettek, valamint megismerkedtek a hastífusz főbb ismertetőjeleivel is. A matt fejvédő újabban a magyarság körében is népszerű, ami nem csoda, rólunk egy laibachi krónika már ezer éve följegyezte, hogy kerecsenszárnyas íjainknál és vízibivaly tülkeinknél csak csavaros észjárásunk félelmesebb. Márpedig az egészséges gondolkodás járványok idején tudvalevőleg fölértékelődik: egy német, amerikai, esetleg angol vakcinától idegenkedni pusztán azért, mert a logisztikát bonyolító bagázs fő kommunikációs eszköze a furkósbot (plusz 10 év titkosítás), tökéletesen észszerű. Legföljebb némelyekben támad keserű szájíz, mert oltás ellen hergeltek már híveket erős influenza idején a Kárpátok ölén; igaz, akkoriban a vakcina a minősített pancserkormányzás miatt még hiánycikké sem válhatott, mert nagy mennyiségben gyártották idehaza. Tapasztalt asztrálterapeuták szerint a bizalmatlanság az ellenzéki szavazóbázis soraiban mindig erősebb, ők az asztrálfényre érzékenyebbek, így a magas spirituális erők könnyebben rájuk találnak. A kormánypárt hívei többnyire hegyes vidéken lakozván (Zöldmál, Sashegy, Rózsadomb) ugyan optimistábbak, őket az univerzum magasba törő energiaszintje mégsem támogatja kellőképp, így főleg maszkviselésben kénytelenek opponálni. Az esékenyebb völgyi fóliások már egyszerű fizikai okokból is igen hajlamosak, mivel az alacsonyabb energiák (ld. elektromos pókhálók) megrekednek az alacsonyabb övezetekben, főleg a padlón és sarkokban. Noha a fóliasisak elegáns viselet, az evolúció könyörtelen törvényei szerint a vakcinatagadók tartós ragály esetén lassan kiszelektálódnak. Ez csöppet sem szimpatikus, de ez van. Rüdiger von Hausschuhe, neves bajor virológus odáig ment egy véleménycikkében a Thüringer Allgemeine hasábjain, hogy az oltakozás magyarság általi elutasítása lényegében a herderi jóslat szimbolikus beteljesülése; egyúttal e jelenség által a bajorság (melynek 80 százaléka ismeretlen okokból hajlik az oltakozásra) végre méltó revanst vehet a pozsonyi csata miatt.  

Ostrom

Akár tankokkal is jöhetnének. A lánctalpak lassan átgördülnének a Városliget megmaradt zöldjén, majd ütemes döndüléssel végigmennének az Andrássy úton. Az Oktogonnál talán megállnának, hogy elengedjék az útjukat keresztező Combinót. Egy leheletnyit lassítanának az Operánál, mielőtt ráfordulnának a kiskörútra, hogy azután a Madách házak előtt éles jobb kanyarral áttörjék a Városháza hátsó udvarát takaró palánkot. Ott már csak a lövegeket kellene komótosan ráirányítani a kopott falú épületre. Lőni sem kellene. Csak állni ott fémhidegen. A kiürült bulinegyed hátrahagyottjai csak néznének üveges tekintettel. A házfalak oldalában felfejlődő katonákra már ügyet se vetnének, elvégre veszélyhelyzet idején is ők védtek minket a vírustól. Most majd magunktól védenek. Talán ezt mondják majd. De valójában mindegy is. Nincs már jelentősége annak, mit mondanak. Csak annak, amit tesznek. Orbán Viktor az önkormányzati választások éjszakáján azt mondta: tudomásul veszik a fővárosiak döntését és készek az együttműködésre. Azután elindult a gépezet. Először a baráti sajtó lendült támadásba, majd a főváros értésére adták, hogy nem adnak több pénzt sem a Biodómra, sem a Lánchíd felújítására. Mert nehéz időket élünk, mert ez a főváros dolga, mert itt a járvány, mert nyakunkon a válság, mert dolgozni kell, nem panaszkodni, és mert csak. Az Orbán-stáb mantrája egész éven át kitartott. Közben azért akadt némi dugipénz az Atlétikai Stadionra, a Trianon emlékműre, a NER-tagok egymást követő ügyleteire, meg ezer másra. A fővárosi buszvásárlásra ígért pénz kifizetésére viszont nem futotta. Ám az állami Volánbusz járműbeszerzése zöld utat kapott, ahogy az immáron állami HÉV járműtendere is.  Már a tavalyi fővárosi költségvetés is úgy készült, hogy „pisztoly a fejnél, ujj a ravaszon”. De a városvezetés akkor még hitt abban, hogy van asztal, ahol tárgyalni lehet. A kormány pedig a fehér terítős asztal mellett tudatta, hogy mit akarnak. Elsőnek a Galvani hidat. Soha nem jöhetett volna jobbkor járvány a Fidesznek. Ez lett minden sarc eredője és magyarázata. Az ingyenes parkolás elrendelése, a gépjármű és az idegenforgalmi adó elvonása, a szolidaritási, a közműadó megemelése mind erre fűződött fel. Közben bepróbálkoztak a Hajógyári-szigettel, de nem sikerült megkaparintani, így bejelentették az igényüket a gellérthegyi siklóra, a Duna-partokra, a Biodómra és másra. Mély cinizmussal azt üzenték: a kormány kisegíti a bajba jutott fővárost. Arról mélyen hallgattak, hogy azt sem engedik meg Karácsonyéknak, hogy kölcsönt vegyenek fel a projektekre, miközben a kormány 2,5 milliárd euróhitelt (900 milliárd forint) nyalt fel. Végül megtiltották az önkormányzati adóemelést és „megfelezték” az iparűzési adót, a települések legfőbb bevételét. S még itt sem bírták abbahagyni: az idei évtől 1,5 milliárddal többet kérnek Budapesttől a Tarlóstól kizsarolt agglomerációs járatok üzemeltetéséért. Mi jöhet még? Ne legyünk kishitűek. Biztosan vannak még ötleteik. Az ostrom folytatódik. S mindaddig tart, amíg Budapest el nem esik.