Akár tankokkal is jöhetnének. A lánctalpak lassan átgördülnének a Városliget megmaradt zöldjén, majd ütemes döndüléssel végigmennének az Andrássy úton. Az Oktogonnál talán megállnának, hogy elengedjék az útjukat keresztező Combinót. Egy leheletnyit lassítanának az Operánál, mielőtt ráfordulnának a kiskörútra, hogy azután a Madách házak előtt éles jobb kanyarral áttörjék a Városháza hátsó udvarát takaró palánkot. Ott már csak a lövegeket kellene komótosan ráirányítani a kopott falú épületre. Lőni sem kellene. Csak állni ott fémhidegen. A kiürült bulinegyed hátrahagyottjai csak néznének üveges tekintettel. A házfalak oldalában felfejlődő katonákra már ügyet se vetnének, elvégre veszélyhelyzet idején is ők védtek minket a vírustól. Most majd magunktól védenek. Talán ezt mondják majd. De valójában mindegy is. Nincs már jelentősége annak, mit mondanak. Csak annak, amit tesznek.
Orbán Viktor az önkormányzati választások éjszakáján azt mondta: tudomásul veszik a fővárosiak döntését és készek az együttműködésre. Azután elindult a gépezet. Először a baráti sajtó lendült támadásba, majd a főváros értésére adták, hogy nem adnak több pénzt sem a Biodómra, sem a Lánchíd felújítására. Mert nehéz időket élünk, mert ez a főváros dolga, mert itt a járvány, mert nyakunkon a válság, mert dolgozni kell, nem panaszkodni, és mert csak. Az Orbán-stáb mantrája egész éven át kitartott. Közben azért akadt némi dugipénz az Atlétikai Stadionra, a Trianon emlékműre, a NER-tagok egymást követő ügyleteire, meg ezer másra. A fővárosi buszvásárlásra ígért pénz kifizetésére viszont nem futotta. Ám az állami Volánbusz járműbeszerzése zöld utat kapott, ahogy az immáron állami HÉV járműtendere is.
Már a tavalyi fővárosi költségvetés is úgy készült, hogy „pisztoly a fejnél, ujj a ravaszon”. De a városvezetés akkor még hitt abban, hogy van asztal, ahol tárgyalni lehet. A kormány pedig a fehér terítős asztal mellett tudatta, hogy mit akarnak. Elsőnek a Galvani hidat. Soha nem jöhetett volna jobbkor járvány a Fidesznek. Ez lett minden sarc eredője és magyarázata. Az ingyenes parkolás elrendelése, a gépjármű és az idegenforgalmi adó elvonása, a szolidaritási, a közműadó megemelése mind erre fűződött fel. Közben bepróbálkoztak a Hajógyári-szigettel, de nem sikerült megkaparintani, így bejelentették az igényüket a gellérthegyi siklóra, a Duna-partokra, a Biodómra és másra. Mély cinizmussal azt üzenték: a kormány kisegíti a bajba jutott fővárost. Arról mélyen hallgattak, hogy azt sem engedik meg Karácsonyéknak, hogy kölcsönt vegyenek fel a projektekre, miközben a kormány 2,5 milliárd euróhitelt (900 milliárd forint) nyalt fel. Végül megtiltották az önkormányzati adóemelést és „megfelezték” az iparűzési adót, a települések legfőbb bevételét. S még itt sem bírták abbahagyni: az idei évtől 1,5 milliárddal többet kérnek Budapesttől a Tarlóstól kizsarolt agglomerációs járatok üzemeltetéséért.
Mi jöhet még? Ne legyünk kishitűek. Biztosan vannak még ötleteik. Az ostrom folytatódik. S mindaddig tart, amíg Budapest el nem esik.