Szemétség, amit az orvos mondott. Az nem igaz, hogy így, kövéren nem lehetek ügyvéd. Ha nagy leszek, akkor is ügyvéd leszek, mint Petrocelli az amerikai tévésorozatban, aki az igazságért harcol, kihozza az ügyfeleit a börtönből és a rendőrségről, mert mindig ártatlanok. És mellényes öltönyt vagy farmert hord, amit az apu soha. Az apunak nincs is farmerja. Petrocelli egy lakókocsiban lakik a sivatagban, a városon kívül, a szőke, hosszú hajú Maggie-vel, aki mindig a segítségére siet, ha bajba kerül. És azért lakik a városon kívül, mert a város büdös, ahogy a papi szokta mondani.
Petrocellinek göndör fekete haja van és nagy orra. Nem beszélnek róla, de lehet, hogy zsidó, bár azt mondja, hogy digó, ami azt jelenti, hogy olasz. Nem tudok erről beszélni senkivel, itthon meg nem akarok, nehogy azt mondják, hogy butaság. Akkor is gyanús a dolog. Digó, zsidó, majdnem ugyanúgy hangzik. Az ügyvédek között állítólag sok a zsidó, nyilván, mert a zsidók mindig védik az ártatlanokat, mert őket nem védte meg senki. Legfeljebb a szovjetek, mint az apuékat. De tőlük is kellett félni, a nagyinak azért mázolták be az arcát korommal, hogy öregebbnek látsszon, és ne erőszakolják meg.
Petrocellinek nincs sok barátja, csak egy, talán azért, mert olasz, és ezért is utál bemenni a városba a sivatagból, ahol saját házat épít, ahogy én se szeretek Balatonról hazajönni, meg a papi se. Jogász, mint apu, akinek még hátravannak az államvizsgái. Ha végez, remélem, ő is ügyvéd lesz, és nem rendőr, és több barátot szerez, mert tudom, milyen rossz, amikor az embernek nincs barátja. Petrocelli háza nagyon nehezen épül, mert csak ártatlanokat véd, igazi bűnözőket nem, ezért lakik lakókocsiban, ami szintén izgalmas, csak kell találni egy olyan lányt, aki elviseli a nehézségeket, és kitart mellette. Mert jobb saját házban élni, nem másokkal együtt, ahonnan egyszerűen kitehetik az embert.
Én is ki fogom szabadítani az ártatlanokat, akiket bezár a rendőrség vagy más. Csak azt nem tudom, hogy fogok lefogyni, mert így nemcsak ügyvéd nem lehetek, de feleséget is nehéz lesz találnom. Nem akarok kórházba kerülni! Akkor inkább lefogyok. Nem eszem kenyeret, mert meg akarom mutatni, hogy képes vagyok rá, nem vagyok bohóc, és a lányoknak is tetszeni fogok.
Állandóan éhes vagyok, és nem akarok együtt enni senkivel, mert rossz nézni, hogy mások mindenféle finomságot kapnak. Akkor inkább egyedül eszem. Nem akarok kórházba kerülni. Meg akarom mutatni ennek a szemét orvosnak, hogy nemcsak bohócnak vagyok alkalmas.
A lányok az osztályban észreveszik, hogy fogyok. Egyik-másik gratulál, de semmi változás. Szívesen beszélgetnek velem, elmondják, hogy kibe szerelmesek, vihetem a leveleiket a fiúknak, és elfogadják, ha megkínálom őket a szendvicsemből, de belém senki nem szerelmes, nem ír levelet, és nem is ad az uzsonnájából, csak én vagyok szerelmes, általában többe is.
Három hónap alatt hét kilót fogyok. Amikor kontrollra megyünk, az orvos elégedett velem. Gratulál anyunak, nincs semmi baj, nyugtatja, amit mondjuk én eddig is tudtam, elég lett volna, ha megkérdeznek. Megbeszélik, hogy egy év múlva kell jönnünk legközelebb. De a másik orvoshoz menjünk azért vissza, és a kórházi kivizsgálásról még beszélünk.
Most már tényleg megőrülök, nem elég neki, hogy lefogytam, kórházba is akar küldeni.
Az anyut viszont teljesen elbűvöli az orvos stílusa. Milyen úriember, mondja, mert kezet csókolt neki, és mert szép képek lógnak a rendelője falán. Legalábbis ezt mondja apunak. Nem tudom, ez miért fontos, de anyu el van ájulva tőle.
Lehet, hogy csak a pénzért csinálja, mert láttam, hogy az anyu egy borítékot adott neki. Az orvos abban különbözik a pincértől, hogy neki nem illik csak pénzt adni, boríték is kell, hogy ne látsszon a pénz.
A másik orvostól hetente egy injekciót kapok, mert még mindig kicsinek tartanak és kövérnek. Én meg hiába fogyókúrázom, attól nem növök. Viszont most már mindig rosszul alszom, de anyu megnyugtat, lehet, hogy az injekciótól, és olyankor kapok egy fél Sevenalettát, amitől el tudok aludni.
Csak azt nem értem, hogy anyu miért van évek óta mindig elfoglalva az én kövérségemmel meg a fütyimmel? És miért kell engem állandóan piszkálni, hogy kicsi vagyok? Van más is, aki ilyen, miért nem lehet elfogadni, hogy nem mindenki egyforma?
Szerintem anyu attól fél, hogy nem lesz unokája, mert nekik nincs apukájuk, se testvérük, és nekem sincs testvérem. Mert ő lehet, hogy nagy családot szeretett volna, nekünk meg kicsi van. Vagy azt, hogyha ők már nem lesznek, nekem mégis legyen valakim. De lehet, hogy csak azért foglalkozik velem, mert egyedül vagyok, és ha lenne testvérem, akkor eloszlana a figyelme, és akkor nem aggódna annyira, mert nem jutna rám ennyi ideje.
Azért az rossz, hogy nem nézi ki belőlem, hogy magamtól is képes vagyok felnőni, csak injekcióval. Meg lehet, hogy nem tetszem neki, ezért fogyaszt, mert szeretnék, hogy másoknak viszont tetsszem majd. De én már elég nagy vagyok, hogy az ilyesmivel ne ő foglalkozzon. Azt sem akarom, hogy az osztályban kiderüljön ez az egész.
Én elég fejlettnek érzem magam, meg normálisnak, érdekel a szex is, csak beszélgetni nem szeretek róla, pláne nem otthon. Lehet, hogy ez a bajuk. De nagyon szívesen olvasgatom a Káma-szútrát, ami kicsit bonyolult, és Dr. Fritz Kahn A szerelem iskolája című könyvét, amiben világosan benne van, mit csinál egymással egy férfi és egy nő. Olyankor olvasom, amikor apu és anyu nincsenek otthon, mert ez bizalmas dolog, magánügy, nincs köze hozzá senkinek. Se nekik, se az orvosnak, se senki másnak. Nem is tudom, hogy lehetne erről beszélni mással. Senki sem tudja, hogy egészséges vagyok, ezért vizsgálgatnak. Amikor azt a könyvet olvasom, mindig nagyon meleg érzés fog el, mintha belülről viszketne a bőröm meg a hasam is. Elszorul a torkom, és az ölemben is érzem a bizsergést, ez a legkellemesebb, az egész hasam beleremeg. Mondjuk, az rossz, hogy ezt a könyvet csak titokban merem olvasni. Ez felnőttkönyv, tudom, még nem nekem való, és nem akarnám, hogy kiderüljön, hogy érdekel. Amikor apu akar a szexről beszélgetni, azt sem szeretem. Mit mondhatnék neki? Hogy nagyon is érdekel, azért olvasom a könyvüket, amiből biztos ők is tanultak? Esténként várom, hogy újra színházba menjenek, odahúzhassam a karosszéket a könyvespolchoz és levehessem, hogy újra érezzem a bizsergést, a forróságot, amitől elszédülök, és le kell másznom, nehogy leessek. Félek, hogy nem tudom visszatenni a könyvet a helyére azelőtt, hogy hazaérnének, mert az szörnyű lenne, ha kiderülne, hogy ezt olvasom. És utólag mindig rossz érzés, hogy olvastam, de tudom, hogy ha legközelebb elmennek, akkor is olvasni fogom.
