- Grecsó Krisztián: Ráfekszik szívemre a sorsod

Hátravetett fejjel bámulok az ég felé, alig néhány másodperce csinálom, mégis gyülekezik, és alattomosan el is indul a gerincem felől a zsibbadás, legszívesebben lefeküdnék a gyámhivatal melletti zsebkendőnyi fűbe, eleven kincse még a nyárnak, működni kezd bennem a kamaszkorban odaköltözött költő, látom, hogy az ég ádázan tépi magáról az inget, cibálja az felhők vékony szőttesét, tudok így beszélni magamban, mintha Nagy László duruzsolna a fejemben, most jöttem ki az ügyintézőtől, végtelen gyárudvaron kellett keresztül­baktatni, biztosan csinos kerámiákat vagy mérlegeket építettek ott egykoron, talán gyógyszert kevertek, vétkek s rossz jelek rohamozva, vöröslő téglafalak meleg bástyái, most reklámcégek meg kereskedelmi káefték, esetleg kábelszolgáltatók üzemelnek a felparcellázott irodákban, és a világon semmi hasznosat nem csinálnak, ami persze ebben a formában nem igaz, csak annyit hallottam efféléket apámtól, hogy amit én csinálok, haszontalan, hogy az írás nem munka, hogy már magam is elhiszem, édes húsomra idejárnak, és ha végigmegy az ember az L alakú gyárlabirintuson, a betű talpánál végre ott a földhivatal meg a gyám-, utóbbi az emeleten, oda sántikálnak föl a cigányasszonyok a rémült tekintetű gyerekekkel, akik elvileg semmit sem tudnak, gyakorlatilag meg mindent értenek, hogy ők most itt árvává lesznek pecsételve mindjárt, tele volt a váró, régóta várhattak ott a gyerekekkel, engem mégis azonnal behívtak, elöntötte a szégyen az arcomat, de nem mondhattam, hogy „másik osztály”, én kapok, nem elvesznek, bár valószínűleg tudták, gyerek nélkül érkező, negyvenes, úgynevezett jól szituált férfi mi a fészkes fenét akarhatna ott, mi mást, mint reményt, a földet bámulva bementem, és az első mondatig gusztustalan kivételezettnek, isten kegyeltjének éreztem magam, de akkor megéreztem az indulatot az ügyintéző hangjában, a fegyelmezett, féken tartott gyűlöletet, amivel az aktánkat lapozgatta, majd elszédültem a fáradtságtól, napok óta alig aludtam, és még nem tudtam, hogy ez ezentúl így lesz, hogy megszűntek az életemben az átmenetek, nincsenek levegővételek, se eget bámulás hátravetett fejjel, hogy az, amit majd akkor csinálok, amikor kimegyek innen, nagyjából az utolsó lesz, de persze ekkor még eltiporva ülök ott, és legszívesebben azt mondanám a magától is undorodó nőnek, hogy el sem tudja képzelni az életemet, az önsajnálatomról meg megint eszembe jut az apám, hogy innen nézve az egész élete átmenet volt, mindig valami után volt és előtte, benne soha, az ügyintéző ekkor valamiért megkér, hogy menjek át a másik szobába, és a háta mögött nyíló apró ajtóra mutat, iroda az irodából, várjak ott, igazán s végleg téged várlak, zavartan átsomfordálok, viharvert asztal és néhány iskolai szék, öreg hűtő berreg, alig nézek körbe, benyit egy negyvenes, érzéki nő az ebédjével, szoláriumbarna bőr, kicsit sok alapozó, a púder egy része megült a szemráncaiban, ebédje otthoni csomagolás, fokhagymáskáposzta-szag, be akarja tenni az ételtárolót a mikróba, de én a sütő előtt állok, mert ki lettem küldve ide, mindketten zavarba jövünk, érdes tüllben gyere lassúdan; kietlen évek teltek el némán, aztán meg másfél óránk volt beérni a kórházba, a világon semmink se volt, de az isten szerelmére, nem rendezhettük be a tulajdonosa nélkül a szobát, gyerek nélkül szobát a horrorfilmekben rendeznek be, „elnézést”, mondom, és félrelépek, látom a nőn, hogy legszívesebben kimenne az étkezdéből, de ő van otthon, nem futamodhat meg, és nem is kérdezheti meg, mit keresek a hivatali ebédlőben, mert ez rideg, közepes mocskos tanulószoba, nyilván az lehet, egyre édesebb, köményes a káposzta szaga, nem reggeliztem, megkordul a gyomrom, a nő nem bírja tovább, elneveti magát, „engem ide kiküldtek”, nyögöm ki, nem felel, bólint, „jó étvágyat”, teszem hozzá, és talán még mondtam volna valamit, hiszen ekkor lett volna igazán érdekes, talán egy falatnyit perverz is, hogy mit csináltunk volna, hogy ő vajon elkezdett volna enni, én meg nézem, ahogy rág, vagy annyira nem nézem, hogy az igazából még izgatóbb, két idegen egy apró, rideg lyukban, de ekkor visszahívtak a nagy szobába, „ne haragudj, Ildike”, kiáltotta át az ügyintéző, úgy, hogy meg sem nézte, tényleg Ildike ikeás, pattinthatós szellőztetővel ellátott ételhordója forog-e maga körül a mikróban, „késett az ügyfél”, én meg széttártam a karomat, mert nem késtem, és különben sem tudom, hogyha késtem volna, akkor miért kellett büntetésből a menzaszobában várakoznom, horzsolj végig, s hagyj itt örökre, hosszú, kínos vallatás kezdődik, rengeteg papír, és mindegyik borzasztóan fontos, igazolások, leletek, ajánlások, engedélyek, egy élet múlik rajta, nekem ágyat kellene szerelnem meg kipakolnom, egy párhuzamos dimenzióban pedig a kórházba menni, Judit betelefonált a kiadóba, hogy gyesre kéne mennie, „mikortól”, kérdezte nevetve Anna, az igazgató, mire Judit azt bírta mondani, negyedórán belül, és akkor már egy két kiló hetven dekás, égkék szemű lány bújt hozzá, és csak akkor nem zokogott, ha fogta, és ő napokra dór oszlop lett, kosár, használati tárgy, szívverés, minden nővér bejött a szobába, és azt parancsolta, „anyuka, tegye le”, én letettem volna a helyében, mint az apám, mert ahogy ő, én is mindig másoknak akartam megfelelni, mindig azt akartam, hogy ne okozzak a teremtésnek gondot, hogy miközben gyűlölöm magamban a saját fajtámat, jó paraszt legyek, de Judit nem tette le a gyereket, úgy csinált, mint aki nem hallja, izzó kikericskoszorúban két zsúfolásig tömött bevásárolókocsit toltunk a gyerekboltban, „kéne valami játék is”, aggódott Judit, egy ugrással bent termettem a plüssök hajójában, és egy magabiztosnak látszó mozdulattal megragadtam egy csacsit, ami valójában tehén volt, de mi akkor csacsinak néztük, fehér vagyok, mint a jég verése, apám katona korában csinált nekem egy hatalmas Leó-nyomatot, a jégkrém oroszlánjáról mintáztam, élete első apai ajándéka volt, soha semmi mást nem kaptam tőle, mint aki csontra vett fel inget, állok az óbudai teremtett ég alatt, nézem a felhőket, muszáj volt megállnom, az ügyintéző, aki mintha magától is tartott volna, akárha félt volna a saját haragjától, igyekezett kedves lenni velem, ettől még félelmetesebb lett, „hétvége előtt már nem megy”, ismételgette, én meg néztem rá, mint aki nem hallja, és vártam, hogy elintézze végre a papírt, amivel hétvége előtt megy, „lefagyott a rendszer”, csapott a billentyűkre ingerülten, így jobb volt, ehhez szoktam, ebben nőttem föl, hogy velem mindenki úgy beszél, ahogy akar, ezt már végre ismertem, a lesúlyozott indulatot nem értettem, azt a nyelvet nem beszélem, és ekkor értettem meg, hogy mi történik, hogy mi a jóisten zajlik velem éppen, hogy már nyílnak, szakadnak fölfelé a tudatalattim tárnái, a gyerekkorom elfeledettnek hitt éveiből rebbennek elő az emlékek, és úgy ülnek a vállamra, mint egy városi galamb, könnyedek, kicsik, mégis megrémülök tőlük, ott van szememben a számomra hatalmas Leó-nyomat sárgája, és nem értem, hogy kerültek az emlékek ide, pedig morog, vacog, fészkelődik a szívemben az apaság, és az apaság olyan, mint egy tükörben tükröződő tükör, ezer más apa van ott, mégis te látszol minden arcban, ráfekszik szívemre a sorsod, teljesen egynemű kék lesz az ég, egy percet sem álltam ott, máris elmerevedett a meszes, sugárkezelt nyakam, a táskámban ott lapul a papír, amivel megy, amivel most beülök a kocsiba, és elhozom a kórházból őket, és persze ott alszik a papírok mellett a csacsi, amiért életünk első és egyetlen közös gyerekholmi-vásárlásán csak úgy beléptem, és mégis, kaphat a lányunk bármennyi angyalt, mackót, méhet, babát, rókát és más puha vadállatot, ez az örök biztonság, ez a plüsskalapács, amit akkor választottam, amikor még csak egyszer öleltük meg egymást, árva vagy, itt maradtam árván, és ekkor véget ér ez a hosszú pillanat, lehajtom a fejem, és elindulok a szabálytalanul leparkolt kocsi felé, dörögnek a lépteim, vonulok, mint vérivás után a költő, mint pirkadatban őrült álom, hogy hazavigyem a kórházból a családomat.