euró;Európai Unió;uniós költségvetés;Angela Merkel;

2021-01-09 20:00:00

Forgács Imre: Az újrakezdés éve

Az Európai Unió újabb történelmi válaszúthoz érkezett.

A koronavírus-járvány a fejlett tagállamok kormányait is felkészületlenül érte. Lenullázta a gazdaságot, példátlan politikai válságot okozott Brüsszelben és felforgatta a mindennapi életet. A vakcina megjelenése ugyan visszaadta a reményt, de az integráció helyzete ettől nem lett könnyebb. Sőt! A járvány még inkább láthatóvá tette az évtizedes bajokat: kevés az uniós költségvetési pénz, a hazudozó populisták győzhetnek, és a fontos intézmények (Európai Tanács, Európai Parlament) egymással vetélkedve működnek.

A német kérdés várhatóan újra napirendre kerül. 1990 euforikus napjaira már kevesen emlékeznek, s az sem kizárt, hogy a CDU új elnöke Friedrich Merz lesz, akit sokan a német Trumpként emlegetnek. Angela Merkel felelős azért, hogy az „orbánizmus” az Európai Unióban egyáltalán politikai tényező lett. Ettől azonban még igaz, hogy a kancellár – mérsékelt centristaként – az integráció jövőjéért is meglehetősen sokat tett. Képes volt belátni például, hogy Németország, a valutaövezet legnagyobb haszonélvezője, katasztrófa idején nem hagyhatja magára a többieket. A 750 milliárd eurós helyreállítási alap év végi története talán uniós fordulatot jelez: a szolidaritásról nemcsak szónokolni kell, válsághelyzetben cselekedni is lehet.

Vitathatatlan, hogy a 2021-es év legfontosabb feladata a kontinensen is az emberéletek mentése, valamint a negatív rekordokat sorra döntő gazdasági válság kezelése. A brüsszeli döntéshozóknak azonban az uniós alapintézmények működésével is foglalkozniuk kellene. Az Európai Parlament december 10-én elfogadott állásfoglalása a költségvetési kérdések között erről is szólt. Az egyhangúságot például a pénzügyekben „legyőzendő akadályként” ajánlotta a jövőről tárgyalók (Conference on the Future of Europe) figyelmébe.

A német kérdés

Jürgen Habermas, az európai társadalomtudósok doyenje szerint a „német kérdés” a XIX. században keletkezett. II. Vilmos császársága óta ugyanis nem sikerült megtalálni Németország – mindenki számára elfogadható – „középhatalmi” szerepét Európában. A Birodalom a szomszédokkal való békés együttéléshez túlságosan nagynak bizonyult, ahhoz viszont túl kicsi volt, hogy igazi világhatalmi tényezővé váljon. Adolf Hitler lángba borította Európát és a politikai megbékélésre – a németek közös piaci tagsága mellett – egészen a hetvenes évekig várni kellett. Willy Brandt, akkori szociáldemokrata kancellár 1970-es, nevezetes térdhajtása, amellyel a varsói gettólázadás áldozataira emlékezett, egy másik szimbolikus gesztus kiváltója lett: Beethoven Örömódája 1972 óta Európa valamennyi polgárának a himnusza.

Németország 1990-es újraegyesítése valóban világraszóló siker volt, amit – Helmut Kohl és François Mitterrand történelmi kompromisszumaként – a közös valuta elhatározása is követett. Az euró pénzügyi tervezői persze tudták, hogy a monetáris unió hosszabb távon csak közös költségvetési és szociális politikával lehet működőképes. A szovjet birodalom látványos összeomlása miatt érzett öröm azonban rájuk is hatott: bíztak abban, hogy a költségvetési unió viszonylag gyorsan kiépülhet. Így remélték, hogy – esetleges válságok idején – már működni fognak a kevésbé fejlett „délieket” (görögöket, olaszokat) átmenetileg kisegítő pénzügyi transzferek. Ám az 1992-es Maastrichti Szerződés hiába vizionált közelgő európai egységet. A politikai megosztottság már akkor is erősebbnek bizonyult. A gazdasági unió ügye az euró tényleges bevezetését (1999) követő években láthatóan megrekedt.

A dogmatikus német gazdaságpolitika ebben komoly szerepet játszott. Kohl harminc éve is csak azzal a feltétellel volt hajlandó az erős márka feladására, ha a Maastrichti Szerződés „kőbe vési” a szigorú költségvetési és monetáris elveket. A GDP 3 százalékánál kisebb költségvetési hiány, vagy az államadósság leszorítása a GDP-arányos 60 százalékos szintre az uniós pénzügyminiszterek számára mindent megoldó csodaszer lett. Nem véletlen, hogy a 2008-as pénzügyi összeomlást követő viharos években főleg a görögök panaszkodtak arra, hogy ahol a pénzügyek rendbe jönnek, ott minden más tönkremegy.

A német kormány a fantáziátlan megszorítások ügyében 2020 nyaráig hajthatatlan maradt. A közös európai kötvénykibocsátást például annak ellenére sem támogatta, hogy a görögök, olaszok, spanyolok államadóssága már a vírusválság előtt is elérte a kritikus szintet. A nagy áttörés talán akkor következett be, amikor 2020 februárjában – éppen a járvány robbanásakor – Merkelnek azzal kellett szembesülnie, hogy még Németország egysége is veszélybe kerülhet. A türingiai választásokon a szabaddemokrata Thomas Kemmerich az ultranacionalista (mondhatjuk: neonáci) AfD támogatásával lett tartományi miniszterelnök. A puccsszerű hatalomátvétel ugyan Kemmerich lemondása miatt elmaradt, de az „Ossik” politikai döntése 2021-re nézve is figyelmeztető jel. Az európai összefogásra a vírusválság sújtotta gazdag Németországnak is szüksége lehet. A keleti tartományok GDP-je – a harminc éve tartó felzárkóztatási politika ellenére – a nyugatiaknak még mindig csak a 70-75 százalékát éri el.

A nagy áttörés

Az euró gazdasági előnyei (nincs átváltási költség és árfolyamkockázat stb.) ma már közismertek. A közös árfolyam azonban az egyenlőtlenségeket is növeli Németország és a kevésbé fejlett uniós partnerei között. Ha ugyanis Berlin még mindig az egykori márkában kereskedne, akkor – gazdasága méretei és kiváló teljesítménye miatt – a nemzeti valuta a pénzpiacokon már régen felértékelődött volna. Ez pedig azzal járna, hogy a németek nyomasztó külkereskedelmi többlete a többiekkel szemben jóval lassabban növekedne. Ugyanaz az euró-árfolyam viszont egyáltalán nem kedvez például a görögöknek. Az ok viszonylag egyszerű: a közös valutát önállóan nem értékelhetik le, eltérően az egykori drachmától, amelynek folyamatos gyengítése volt a turizmus ösztönzésének első számú eszköze.

Ezért igazságtalan a populista vélekedés, miszerint a „lusta görögök” nem érdemesek a „takarékos németek” támogatására. Eddig sokan gondolták indokoltnak, hogy a déliektől az EU nem vállalta át a „rossz” gazdaságpolitika kockázatát. A valóságban azonban a közös valutának nyertesei és vesztesei egyaránt vannak. Amúgy Olaszországnak a járvány miatt esetleg bekövetkező csődje az euróövezet egészét is magával ránthatja, ami a német exportőrök számára is maga lenne a katasztrófa. Így a filozófia-váltás szükségességéről – a szolidaritás mellett – a hosszabb távú gazdasági érdekek is meggyőzhették Merkeléket. Ez 2020 nyarán be is következett, ami végül a közös hitelből finanszírozott, 750 milliárdos helyreállítási alap elfogadásához vezetett. Várható, hogy a kibocsátandó eurókötvényeket a pénzükért mostanában különösen aggódó befektetők szívesen fogadják majd, miután a visszafizetésre az EU27 együttes gazdasági ereje biztos garanciát jelent. A nagyobb biztonság alacsonyabb kamatokkal jár, így a tagállamok végül kevesebbet törlesztenek.

A 2021-es remények

A vírus legyőzése mellett, a gazdaság szanálása lehet az év eseménye. A Brexit-megállapodás talán legnagyobb sikere, hogy a britek távozása az Unióból jogilag rendezett módon mehet végbe. Nagy-Britannia azonban akkor szembesül a felelőtlen döntése következményeivel, amikor a koronavírus éppen átrendezi a világgazdaságot. A pénzügyek már a válság előtti évtizedekben digitalizálódtak, így várható, hogy a forrásokért újrainduló globális versenyben a méretgazdaságosság az eddigieknél is fontosabb szerepet játszhat. Az EU 450 milliós belső piacát az eurókötvény, a bankunió és a tőkepiacok egységes szabályozása teheti igazán vonzóvá a tőke számára. A helyreállítási alap elfogadása azért stratégiai lépés, mert erősíti a befektetők bizalmát és az Európai Unió – London várható leértékelődésével – pénzügyi nagyhatalommá válhat.

Ehhez képest szinte nevetséges az a színjáték, amelyet az állam- és kormányfők a lengyel-magyar zsaroló vétó ügyében előadtak. Ráadásul az elvtelen megállapodásról az uniós vezetők az aláírás után egyfajta győzelmi jelentésként nyilatkoztak. Nagy igyekezetükben azt sem vették észre, hogy az Európai Tanács (EiT) dokumentuma jogsértő, így semmi okuk nem volt az ünneplésre. Ismert, hogy az állásfoglalás szűkítette a jogállami rendelet alkalmazhatóságát, emellett a bizottsági eljárások megindítását is elnapolta. Márpedig az Európai Unióról szóló Szerződés egyértelműen fogalmaz: „az Európai Tanács nem lát el jogalkotási feladatokat.”

Ezt a durva jogsértést az Európai Parlament a december 10-én elfogadott állásfoglalásában maga is megállapította. A képviselők akár az Európai Unió Bíróságához is fordulhatnának, annak kimondását kérve, hogy az EiT-nek a jogállami rendelet „felvizezésére” nem volt joga. A szakértők közben több olyan jogi megoldást is javasoltak, amelyek alkalmasak lehetnek a zsarolók megkerülésére. Európa érdeke, hogy a jogállamisági vita ne a decemberi kompromisszummal érjen véget. Kár lenne ugyanis eltékozolni a vakcina által kínált újrakezdési lehetőséget.