Előfizetés

Forgács Imre: Az újrakezdés éve

Forgács Imre
Publikálás dátuma
2021.01.09. 20:00

Az Európai Unió újabb történelmi válaszúthoz érkezett.
A koronavírus-járvány a fejlett tagállamok kormányait is felkészületlenül érte. Lenullázta a gazdaságot, példátlan politikai válságot okozott Brüsszelben és felforgatta a mindennapi életet. A vakcina megjelenése ugyan visszaadta a reményt, de az integráció helyzete ettől nem lett könnyebb. Sőt! A járvány még inkább láthatóvá tette az évtizedes bajokat: kevés az uniós költségvetési pénz, a hazudozó populisták győzhetnek, és a fontos intézmények (Európai Tanács, Európai Parlament) egymással vetélkedve működnek. A német kérdés várhatóan újra napirendre kerül. 1990 euforikus napjaira már kevesen emlékeznek, s az sem kizárt, hogy a CDU új elnöke Friedrich Merz lesz, akit sokan a német Trumpként emlegetnek. Angela Merkel felelős azért, hogy az „orbánizmus” az Európai Unióban egyáltalán politikai tényező lett. Ettől azonban még igaz, hogy a kancellár – mérsékelt centristaként – az integráció jövőjéért is meglehetősen sokat tett. Képes volt belátni például, hogy Németország, a valutaövezet legnagyobb haszonélvezője, katasztrófa idején nem hagyhatja magára a többieket. A 750 milliárd eurós helyreállítási alap év végi története talán uniós fordulatot jelez: a szolidaritásról nemcsak szónokolni kell, válsághelyzetben cselekedni is lehet. Vitathatatlan, hogy a 2021-es év legfontosabb feladata a kontinensen is az emberéletek mentése, valamint a negatív rekordokat sorra döntő gazdasági válság kezelése. A brüsszeli döntéshozóknak azonban az uniós alapintézmények működésével is foglalkozniuk kellene. Az Európai Parlament december 10-én elfogadott állásfoglalása a költségvetési kérdések között erről is szólt. Az egyhangúságot például a pénzügyekben „legyőzendő akadályként” ajánlotta a jövőről tárgyalók (Conference on the Future of Europe) figyelmébe.

A német kérdés

Jürgen Habermas, az európai társadalomtudósok doyenje szerint a „német kérdés” a XIX. században keletkezett. II. Vilmos császársága óta ugyanis nem sikerült megtalálni Németország – mindenki számára elfogadható – „középhatalmi” szerepét Európában. A Birodalom a szomszédokkal való békés együttéléshez túlságosan nagynak bizonyult, ahhoz viszont túl kicsi volt, hogy igazi világhatalmi tényezővé váljon. Adolf Hitler lángba borította Európát és a politikai megbékélésre – a németek közös piaci tagsága mellett – egészen a hetvenes évekig várni kellett. Willy Brandt, akkori szociáldemokrata kancellár 1970-es, nevezetes térdhajtása, amellyel a varsói gettólázadás áldozataira emlékezett, egy másik szimbolikus gesztus kiváltója lett: Beethoven Örömódája 1972 óta Európa valamennyi polgárának a himnusza. Németország 1990-es újraegyesítése valóban világraszóló siker volt, amit – Helmut Kohl és François Mitterrand történelmi kompromisszumaként – a közös valuta elhatározása is követett. Az euró pénzügyi tervezői persze tudták, hogy a monetáris unió hosszabb távon csak közös költségvetési és szociális politikával lehet működőképes. A szovjet birodalom látványos összeomlása miatt érzett öröm azonban rájuk is hatott: bíztak abban, hogy a költségvetési unió viszonylag gyorsan kiépülhet. Így remélték, hogy – esetleges válságok idején – már működni fognak a kevésbé fejlett „délieket” (görögöket, olaszokat) átmenetileg kisegítő pénzügyi transzferek. Ám az 1992-es Maastrichti Szerződés hiába vizionált közelgő európai egységet. A politikai megosztottság már akkor is erősebbnek bizonyult. A gazdasági unió ügye az euró tényleges bevezetését (1999) követő években láthatóan megrekedt. A dogmatikus német gazdaságpolitika ebben komoly szerepet játszott. Kohl harminc éve is csak azzal a feltétellel volt hajlandó az erős márka feladására, ha a Maastrichti Szerződés „kőbe vési” a szigorú költségvetési és monetáris elveket. A GDP 3 százalékánál kisebb költségvetési hiány, vagy az államadósság leszorítása a GDP-arányos 60 százalékos szintre az uniós pénzügyminiszterek számára mindent megoldó csodaszer lett. Nem véletlen, hogy a 2008-as pénzügyi összeomlást követő viharos években főleg a görögök panaszkodtak arra, hogy ahol a pénzügyek rendbe jönnek, ott minden más tönkremegy. A német kormány a fantáziátlan megszorítások ügyében 2020 nyaráig hajthatatlan maradt. A közös európai kötvénykibocsátást például annak ellenére sem támogatta, hogy a görögök, olaszok, spanyolok államadóssága már a vírusválság előtt is elérte a kritikus szintet. A nagy áttörés talán akkor következett be, amikor 2020 februárjában – éppen a járvány robbanásakor – Merkelnek azzal kellett szembesülnie, hogy még Németország egysége is veszélybe kerülhet. A türingiai választásokon a szabaddemokrata Thomas Kemmerich az ultranacionalista (mondhatjuk: neonáci) AfD támogatásával lett tartományi miniszterelnök. A puccsszerű hatalomátvétel ugyan Kemmerich lemondása miatt elmaradt, de az „Ossik” politikai döntése 2021-re nézve is figyelmeztető jel. Az európai összefogásra a vírusválság sújtotta gazdag Németországnak is szüksége lehet. A keleti tartományok GDP-je – a harminc éve tartó felzárkóztatási politika ellenére – a nyugatiaknak még mindig csak a 70-75 százalékát éri el.

A nagy áttörés

Az euró gazdasági előnyei (nincs átváltási költség és árfolyamkockázat stb.) ma már közismertek. A közös árfolyam azonban az egyenlőtlenségeket is növeli Németország és a kevésbé fejlett uniós partnerei között. Ha ugyanis Berlin még mindig az egykori márkában kereskedne, akkor – gazdasága méretei és kiváló teljesítménye miatt – a nemzeti valuta a pénzpiacokon már régen felértékelődött volna. Ez pedig azzal járna, hogy a németek nyomasztó külkereskedelmi többlete a többiekkel szemben jóval lassabban növekedne. Ugyanaz az euró-árfolyam viszont egyáltalán nem kedvez például a görögöknek. Az ok viszonylag egyszerű: a közös valutát önállóan nem értékelhetik le, eltérően az egykori drachmától, amelynek folyamatos gyengítése volt a turizmus ösztönzésének első számú eszköze. Ezért igazságtalan a populista vélekedés, miszerint a „lusta görögök” nem érdemesek a „takarékos németek” támogatására. Eddig sokan gondolták indokoltnak, hogy a déliektől az EU nem vállalta át a „rossz” gazdaságpolitika kockázatát. A valóságban azonban a közös valutának nyertesei és vesztesei egyaránt vannak. Amúgy Olaszországnak a járvány miatt esetleg bekövetkező csődje az euróövezet egészét is magával ránthatja, ami a német exportőrök számára is maga lenne a katasztrófa. Így a filozófia-váltás szükségességéről – a szolidaritás mellett – a hosszabb távú gazdasági érdekek is meggyőzhették Merkeléket. Ez 2020 nyarán be is következett, ami végül a közös hitelből finanszírozott, 750 milliárdos helyreállítási alap elfogadásához vezetett. Várható, hogy a kibocsátandó eurókötvényeket a pénzükért mostanában különösen aggódó befektetők szívesen fogadják majd, miután a visszafizetésre az EU27 együttes gazdasági ereje biztos garanciát jelent. A nagyobb biztonság alacsonyabb kamatokkal jár, így a tagállamok végül kevesebbet törlesztenek.

A 2021-es remények

A vírus legyőzése mellett, a gazdaság szanálása lehet az év eseménye. A Brexit-megállapodás talán legnagyobb sikere, hogy a britek távozása az Unióból jogilag rendezett módon mehet végbe. Nagy-Britannia azonban akkor szembesül a felelőtlen döntése következményeivel, amikor a koronavírus éppen átrendezi a világgazdaságot. A pénzügyek már a válság előtti évtizedekben digitalizálódtak, így várható, hogy a forrásokért újrainduló globális versenyben a méretgazdaságosság az eddigieknél is fontosabb szerepet játszhat. Az EU 450 milliós belső piacát az eurókötvény, a bankunió és a tőkepiacok egységes szabályozása teheti igazán vonzóvá a tőke számára. A helyreállítási alap elfogadása azért stratégiai lépés, mert erősíti a befektetők bizalmát és az Európai Unió – London várható leértékelődésével – pénzügyi nagyhatalommá válhat. Ehhez képest szinte nevetséges az a színjáték, amelyet az állam- és kormányfők a lengyel-magyar zsaroló vétó ügyében előadtak. Ráadásul az elvtelen megállapodásról az uniós vezetők az aláírás után egyfajta győzelmi jelentésként nyilatkoztak. Nagy igyekezetükben azt sem vették észre, hogy az Európai Tanács (EiT) dokumentuma jogsértő, így semmi okuk nem volt az ünneplésre. Ismert, hogy az állásfoglalás szűkítette a jogállami rendelet alkalmazhatóságát, emellett a bizottsági eljárások megindítását is elnapolta. Márpedig az Európai Unióról szóló Szerződés egyértelműen fogalmaz: „az Európai Tanács nem lát el jogalkotási feladatokat.” Ezt a durva jogsértést az Európai Parlament a december 10-én elfogadott állásfoglalásában maga is megállapította. A képviselők akár az Európai Unió Bíróságához is fordulhatnának, annak kimondását kérve, hogy az EiT-nek a jogállami rendelet „felvizezésére” nem volt joga. A szakértők közben több olyan jogi megoldást is javasoltak, amelyek alkalmasak lehetnek a zsarolók megkerülésére. Európa érdeke, hogy a jogállamisági vita ne a decemberi kompromisszummal érjen véget. Kár lenne ugyanis eltékozolni a vakcina által kínált újrakezdési lehetőséget.

Forgácsokból lombos fa

Szentgyörgyi Zsuzsa
Publikálás dátuma
2021.01.09. 17:22

Mit tesz a tudós professzor, ha belép életének tizedik évtizedébe? Méghozzá testben és szellemben egyaránt teljes épségben, kiváló állapotban? Két, nagyon jelentős lépésben is ünnepel. Az egyik, hogy megírja szép összefoglaló könyvben életét, tudományos eredményeit. Amit egykori tanítványa, a mostanra már eredményes vállalkozó meg is jelentet, ügyes elgondolással ezt osztogatva ajándékul partnereinek. Erősítve a karácsonyi ajándék értékét azzal, hogy a szerző dedikálásával kapják meg. A másik, nem kevésbé jeles ünneplő lépés pedig, hogy az ünnepelt a születésnapján házasságot köt Évával, életét vele immár két évtizede megosztó párjával. Szép, tanulságos, nyugodt és összeszedett, tudományos tisztasággal és szerkezettel megírt könyv lett az ünnepi összeállításból. Ráadásul izgalmas olvasmány. Az izgalmat – nem igazán boldogító módon – alapvetően a kor, a legújabb kori magyar sors, a magyar történelem adja. Ez a kor természetesen meghatározó egy – a nem szakember olvasó számára meglehetősen különös szakmát művelő – tudós sorsában, életútjában. Emellett ennek a könyvnek van további tanulsága: bizonyítéka annak, hogy a természettudományok művelői igencsak fogékonyak lehetnek az úgynevezett „két kultúra” másik összetevője iránt is. (Zárójelben: magam mindig is tagadtam a C. P. Snow által jó hatvan éve megfogalmazott felfogást, miszerint két kultúra lenne. Úgy vélem, csupán egyetlen kultúra létezik, de ez, mint egy terebélyes fa, sok-sok ágra válik, és ezekből, szép fraktálszerkezetben ágaznak ki kisebb, vékonyabb ágak. Ám a törzs mindenkor közös.) Az Életforgácsok szerzője, Kassai Tibor élete, munkássága is ezt a szerkezetet tükrözi. Miközben igen sikeres a szakterületén, a parazitológiában, azon belül is, a helmintológiában (a férgekről szóló tudományban), jeles műveket kapunk tőle a humán kultúra területéről is. Szakkönyvei jelentek meg a magyar mellett angolul, spanyolul, nemzetközi szakmai társaságok előadója és választott vezetője is volt (például négy évig volt elnöke a Parazitológusok Európai Szövetségének). Szakmai sikerei között megemlítendő, hogy az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete, a FAO felkérésére két és fél évet töltött az akkor még gazdaságilag sikeresen feltörekvő, ám diktatórikus Irakban, ahol megszervezte egyebek között az ország állategészségügyi diagnosztikai laboratóriumainak hálózatát. Sikerességét mutatja, hogy a FAO felajánlott neki további munkát Iránban is, igazgatói munkakörben. Nem fogadta el, mert visszahúzta a vágy hazája és szülei után. Az iraki évekről izgalmas könyvben számolt be. És itt érkezünk el az egy-kultúra szindrómához Kassai életművében. Ugyanis szakkönyvei és kétszázat elérő publikációi mellett nagyon érdekes, különleges könyvek megjelentetésével is bizonyította, hogy a kultúra egységes – amennyiben olyan sokoldalúan érdeklődő tehetséggel közelít hozzá az ember, mint Kassai Tibor tette és teszi. Ifjú kora óta nagy kedvvel szedte össze és gyűjtögette a szellemes mondásokat, bölcs aforizmákat, idézeteket. Sorra meg is jelentek a Szemenszedett bölcsességek kötetei. A cím csalfa: a „szemenként szedegetett” kifejezés ügyes átváltozása. Az 1990-ben megjelent első kötet rögtön el is fogyott, újabb kiadások jöttek. Ám Tibor nem állt meg: összesen négy „szemenszedett” kötet jelent meg. Eddig - és ki tudja, nem követi-e az ötödik is. Komoly változást hozott az életében, amikor egy, abban az időben érvényben lévő, igencsak szűk látókörű rendelkezés alapján viszonylag korán, 65 éves korában az egyetem nyugdíjba küldte. Töretlen alkotókedvvel magánemberként folytatta tudományos munkásságát: egy angol (oxfordi) kiadónál megjelent alapmunkája, a Veterinary Helminthology (Állatorvosi féregtan), majd ennek spanyol és magyar változatát is kiadták. A két kultúra egységét bizonyítva pedig 2009-ben, nem sokkal a Szemenszedett bölcsességek második kötete után még egy egyedi gyűjteménnyel, a Rejtőzködő versek könyve című antológiával lépett elénk. Számomra és gondolom, az Életforgácsok minden olvasójának különleges élményt adhat az, hogy ezt a gazdag és hosszú életutat szépséges rendben, összefogottan, remek stílusban és nem is kevés fotóval színezetten, érdekesen tárja elénk a szerző. Ő maga így tekinti át életpályájának ívét: „Korszakok torlódásában éltem, történelmi hullámverések és az iskolai palatáblától a digitális high-tech korszak térhódításáig felívelő, szédületesen felgyorsult változások világát kellett megtapasztalnom a megélt kilencven évemben. Eljutottunk egy olyan korba, amelyet az eszközök tökélye és a végcélok zavarossága jellemez. Egyike voltam a százmillióknak, akik a korszakváltó fejlődés változó körülményei között keresték és találták meg a maguk útját, amelyen megpróbáltak tisztességgel végigmenni.” Most, e szép, gondos és nagyon érdekes élettörténet megjelenése alkalmából, e helyről is kívánom az egykori kisújszállási diáknak, majd nagy hírű állatorvos-professzornak, a mentoráról, a tudományos iskolát megalapozó Kotlán Sándorról nagyívű könyvet író egykori tanítványnak és a kotláni kezdetet továbbvivő-fejlesztő tudósnak, a jeles szakmai művek, nemkülönben a kultúra más főágaiba nyúló, ugyancsak jeles könyvek írójának, kedves barátomnak, hogy még további szellemes, értékes kötetekkel örvendeztessen meg minket.

(Kassai Tibor: Életforgácsok. Egy életpálya emlékiratai. Alpha-Vet Állatgyógyászati Kft. Székesfehérvár. 2020.)

Orbán és takarója

Csillag István
Publikálás dátuma
2021.01.09. 17:00

Fotó: Népszava illusztráció
Orbán és csapata 2020-ban a gazdasági és társadalmi élet minden szférájában és minden szintjén váratlan konfliktusos helyzetek sorozatával találta szemben magát.
Ebben az írásban nem Takaró Mihályról, a szabad polgári szemléletű irodalomtörténet esküdt ellenségéről írok, hanem arról: miért nem veszi észre az ellenzék, hogy Orbán Viktor a nehéz, szorult helyzetekben takarót, spanyolfalat használ, ami mögé el tudja rejteni a számára sokkal nagyobb fenyegetést jelentő összecsapásokat, és miért veti rá magát az Orbán által odadobott gumicsontra, lett légyen ez Soros-válaszcikk, az EU költségvetés vétója, vagy a Demeter-ügy?
Ha Orbán ismerné, akkor a 2020-as nehézségek hatására fel kellett volna idéznie magában a nürnbergi főügyész, Jackson vádbeszédének lényegét: „egy csapat bűnöző összeesküvéssel ellenőrzése alá vonta az államot”. Kormányzásának 10 éve alatt minden évben voltak megoldhatatlannak látszó helyzetek, leküzdhetetlennek látszó ellentmondások. A tavalyi év azonban egy kicsit más volt, mint a többi, mert külső és a belső feszültségek sora torlódott egymásra.

Feszültségek kívül…

Orbán és csapata 2020-ban a gazdasági és társadalmi élet minden szférájában és minden szintjén váratlan konfliktusos helyzetek sorozatával találta szemben magát. A világ minden országát, így hazánkat is felkészületlenül érő koronavírus-járvány pillanatok alatt szertefoszlatta Orbánnak azokat a mámoros terveit, hogy a gyors gazdasági növekedés, az egyre javuló foglalkoztatási adatok és a bővülő jövedelmek hátán újra könnyedén elérheti a minősített többséget a 2022-ben esedékes választásokon. Nem elég, hogy a járvány és az ellene folytatott védekezés, főleg pedig a pandémia felgyorsulása elleni eszköz, a gazdasági élet hibernálása (lockdown) megállította a növekedést, de az egyre keserűbb realitások arra ébresztették rá, hogy a Covid-válság utáni kilábalás sem gyors nem lesz, sem nem ölt V-alakot. Igaz, a járvány nem csak Orbán terveit és vágyait kérdőjelezte meg, de legfontosabb szövetségesének, Trumpnak a bukásához is elvezetett, ami Orbán helyzetét nem könnyíti. Ráadásul Trump várható távozása miatt az Európai Unióban is új erőre kaptak az illiberalizmussal, az európai adófizetők pénzét immár 10 éve zavartalanul markecoló orbáni populizmussal szembeni kritikus erők. Az Orbán-rendszer nem csak a „széplelkű” kékharisnyák és liberális selyemfiúk ellenszenvét érdemelte ki a sajtószabadság szétzúzásával, a szabadságjogok, köztük a tiszta választások megcsúfolásával, a befolyásmentes bíráskodás beszorításával, az alkotmányosság csorbításával, egyszóval a jogállamiság sárba tiprásával, hanem a józan nyugat-európai adófizetőket képviselő kormányokat is. Nekik elegük lett abból, hogy az uniós csalás vizsgáló szerv (OLAF) statisztikái szerint az orbáni Magyarország lett Európa első számú csalója, amit a szervezettség, a folytatólagosság és az állami vezetőkkel való szoros együttműködés jellemez. E tényezők miatt vált fontossá, hogy az európai adófizetők pénze ne az európaiság értékeit, a jogállamiságot szétrontók zsebét gazdagítsa, s ezt megakadályozandó a brüsszeli pénzek átutalását előzze meg egy alapos vizsgálat, ami a jogállami intézmények működését veszi célba. Ez az igény éppen nyáron, a következő hétéves (2021-2027) uniós költségvetés, illetve a járvány hatásainak enyhítésére létrehozandó újjáépítési és helyreállítási terv elfogadásakor támadt fel az európai képviselőkben. Ez elől az Unió vezetői sem térhettek ki, ezért fogadták el a nyáron – igaz még nem a legrészletesebb szabályozással – az európai jogállamisági mechanizmus követelményét az irdatlan uniós pénzek folyósításához. Az Európai Néppárt vezetői, elsősorban Angela Merkel két éve söpri a szőnyeg alá az Orbánnal szembeni fellépést sürgető, belső szakadással fenyegető kritikákat, félve a Néppárt végzetes meggyengülésétől. Az Európát megrázó és hatásaikban egymásra torlódó események: a 2008-as válság, a Brexit miatti bizonytalanság, a járvány miatti súlyos gazdasági helyzet kihívásai közepette, amit Orbán „kardozása” csak súlyosbított, a kompromisszumok robotosaként Merkel mégis elfogadtatta Orbán és Kaczyński megfékezésére a jogállamisági mechanizmust. Új vonás, hogy a politikai megszólalások mellett először emelte fel a hangját a magyar és a lengyel uniós bomlasztással szemben a „Tőke Központi Bizottsága” , amikor az ezekbe az országokba befektető német cégek erős figyelmeztetést küldtek Orbánnak. A magyar kormányfő (és partnere Kaczyński) jól tudja, hogy a Néppárttal lehet, de a tőkével nem illik fasírtban lenni. Orbán és Putyin szövetségében is gyülekeznek a viharfelhők. Putyin nem fogja tétlenül nézni, hogy a Roszatom számára szerzett üzlet, Paks2 nagyon lassan halad, vagy hogy Orbán nem hitelesítette az otthon is kétségeket ébresztő orosz Covid-vakcina, a Szputnyik V magyarországi alkalmazását.

Feszültségek belül...

A belpolitikában a járvány kitöréséig Orbán minden belső alkotmányos ellenőrzést kikapcsolt, hátát a – kénye-kedve szerint módosítgatott – „gránitszilárd” Alaptörvénynek és a helyzethez folyamatosan igazított választási eljárási törvénynek vetve, kényelmes fölénnyel irányította a közpénzek áramlását hívei zsebébe. A 2019-es önkormányzati választások megrázkódtatását semlegesítve tavaly sikeresen szigetelte el az egymással néhány nagyvárosban szövetségre lépett ellenzéket. Sőt, eleinte úgy látszott, hogy sikerült éket verni közéjük, akadozik a városok összefogása is. Orbán lassú, de határozott kiszorító harcmodorának eredményes előrehaladását azonban egyetlen és váratlan, a diákok által kirobbantott spontán ellenállás, a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SzFE) elfoglalása megtorpantotta. Pedig nem ez volt az egyetlen túltolt bicikli, hiszen ilyen lehetett volna a Magyar Tudományos Akadémia kiherélése, a tudományos kutatási pénzek önkényes újraosztása, a budapesti színházak lerohanása, illetve a többi „magánosított” felsőoktatási intézmény, így a Corvinus, vagy a Moholy Nagy Művészeti Egyetem átalakítása. Ezeknél az ügyeknél egyszerre alkalmazták Orbán sameszei a bot és a répa (a büntetés és az ösztönzés) eszközeit, a többi egyetem megerőszakolásához még jutott némi vazelin is, nem csak Orbán "Vaszilijeinek" az erőszakossága. Az ellenzék is, a városvezetők is, meg az MTA vezetői is kompromisszumkészek voltak, az SzFE esetében azonban az orbáni hatalom a vazelint "Vaszilij" sáros parasztcsizmájával váltotta fel, és így a diákoknak nem volt hová visszavonulniuk. A diákok leleményessége újraélesztette az ellenzék együttműködési készségét, vezetőik ennek megfelelő ki- és bejelentéseket is tettek, és ez azt jelezte Orbánnak, lehet, hogy nem lesz elég a fenyegetések sorozata, a választási eljárás újra- és újraírása, a kormánypropagandába ömlő tízmilliárdok végeláthatatlan tömege. Meg kell állítani a hangulat átfordulását, ezért a közvéleményt új gumicsontokkal kell etetni, hogy abba a médiatérbe kerüljön, ahol ismét megtanulhatja: ki az úr a háznál.
A járvány és a gazdasági következmények kezelésében mutatkozó teljes felkészületlenség igazán kiélezi a feszültségeket. Sem az egészségügyi rendszer felkészítése, sem a járvány elszabadulását a gazdasági leállással fékező intézkedések nem mutatták egy felelős, a polgárok életét és biztonságát megőrizni kívánó kormányzat képét. Az egészségügyben semmi sincs előkészítve, csak a hullákkal borított csatatér, nincs korlátlanul és ingyenesen hívható, a megbetegedés minősítését, azonosítását elősegítő listázott kérdéseket (checklist) beolvasó zöldszám. Nincs megszervezve, hogy a telefonazonosítást követően a Covid-gyanús beteg megkapja az időpontot, hová mehet szinte azonnal tesztelni, ahol várakozás nélkül (max. 10 perc) sorra kerül és az eredmény is 24 órán belül rendelkezésre áll, hogy azután a további menetre, a betegút kijelölésére legyen eligazítás. Nincs nagyszámú tesztelő sátor, az értékelő kapacitások megsokszorozása elmaradt, a rögtönzött vizsgálóhelyek (pl. véroxigén-szintet mérő laborok, mozgóröntgen helyek stb.) hiányoznak. Nincs járványpótlék az erejük megfeszítésével dolgozó orvosoknak, nővéreknek, asszisztenseknek, szociális munkásoknak - ehelyett az első hullám végén kegyet gyakorolva ígértek nekik jutalmat. 

Sajnálják a pénzt

Megijedve a második járványhullám tömeges megbetegedésétől látszólag elfogadták a Magyar Orvosi Kamara béremelési javaslatát. A derűs hétvégi megegyezést követő hétfőn azonban levetették álarcukat, kiderült, hogy a béremelés a következő évre halasztott kamu volt, helyette az egészségügyben dolgozókat még novembertől katonai irányítási viszonyba kényszerítették. A járvány második hullámának a tetőzése idejére ezzel nem csak a bizonytalanságba taszították az orvosokat, hanem a másodállások megszüntetésével az alapellátást (háziorvosok, szakrendelők) is veszélyeztetik. Ez a húzás önmagában is katasztrofális mértékben növelte a feszültséget, főleg azzal együtt, hogy a hiteles információk áramlását elzárják, ezért a kórházakat rendőri-katonai irányítás alá vonták. A bizalmat építő hiteles információk szolgáltatása helyett a folyamatos korrekcióra szoruló félretájékoztatás ömlik a válságtörzs szájából. Nem csak az életfontosságú egészségügyi szervezésre sajnálták a pénzt, de ez a fukarság volt a jellemző a jövedelmüket, bevételüket, vagy a foglalkoztatottságukat elvesztők részleges kárpótlása, a nehéz hetek túlélésére szolgáló pénzügyi segítség megadásának a terén is. Amit azonnal végrehajtottak, lenyomtak a bankok torkán, az a hitelmoratórium, hogy a kikölcsönzött pénz aktuális törlesztőrészleteire mindenkinek adjanak moratóriumot, és csak annak tegyék lehetővé, hogy maga döntsön a pénzügyi helyzete kezeléséről, aki nagyon ragaszkodik a változatlan feltételekkel történő fizetéshez. Miért volt erre szükség? Mert így nem derült ki, hogy a nyakig eladósodott NER-lovagok, vagy az orbáni udvartartás oligarchái már egyre nehezebb feltételekkel jutnak kölcsönökhöz, a moratórium elrendelésével nem vált égbekiáltóvá, hogy csak Orbán zsoldosai kaptak az adófizetők és a betétesek pénzén könnyítést, hanem ennek elleplezése érdekében mindenkit erre kényszerítettek. Ennél sokkal fontosabb lett volna, ám elmaradt, a munkanélküli segély időtartamának és összegének a megemelése – akár csak ideiglenesen is -, ami köztudott, hogy a legrövidebb és az egyik legalacsonyabb Európában. Alig folyósítottak pénzt azoknak a munkáltatóknak, akik nem küldték el a dolgozóikat (Kurzarbeit), nem emelték meg az önkormányzatok segélyalapját, hogy a szegények és ellátás nélküliek számára szervezzenek szolgáltatást. Sőt, elkezdték megcsapolni az amúgy is kivérzett önkormányzatokat, miközben újabb és újabb tervekkel állt elő Orbán második számú verőlegénye, a kereskedelmi kamara elnöke, hogy további ötleteivel kivéreztesse az ellenálló polgármestereket. A járvány második hullámának megérkezésekor Orbán és csapata lassan valamennyi biztosítékot kiverte, de ez mind semmi.

Amit semmilyen takaró nem rejthet el

A járvány miatt bevezetett veszélyhelyzeti kormányzást kihasználva bőven jutott pénz Orbánnak és a vele bűnszövetségben az államot megszálló társainak, hisz az Orbán-kormány nem sajnálta az adófizetők pénzét olyan „életfontosságú” célokra, mint a foci, a haveri szállodabővítés, a fegyvervásárlás, az űrhajózás, vagy az adriai kikötő. A kormány nem csak elherdálja a mondvacsinált gazdaságvédelmi alapban az adófizetőktől összegyűjtött pénzt, hanem egyenesen olyan célokra költi, amelyeknek semmi közük nincs a Covid-veszély elhárításához, mint például sportlétesítmények (ld. Bozsik Stadion, vagy a Nemzeti Korcsolyázó Központ) építése, a honvédség beruházásai, vagy az Eiffel Műhelyház, a Budapest-Belgrád vasútvonal építése, vagy a kerékpárfejlesztés ügyei. Ugyanezt mondhatjuk el a demokratikus közéletet is kockáztató módon (ld. a pártok pénzeinek az átcsoportosítása) létrehozott Járványvédelmi Alap felhasználásáról is. Igaz ugyan, hogy ennek egy részét legalább egészségügyi célokra költötték - az egészségügyben dolgozók havi félmilliós jutalmára, vagy a feleslegesen és irtóztatóan drágán, a haveri csatornákat gazdagító módon beszerzett lélegeztetőgépek árának a kifizetésére. De bőven jutott kormánypropagandára is, hiszen a nemzeti konzultáció keretében először milliárdokért megkérdezték a lakosságot, hogy fontosabb-e a gazdaság (a pénz) az életnél, hogy előkészítsék a kijárási korlátozás és a gazdaság hibernálását előidéző többi intézkedés feloldását. Amikor azután a lazítás hatására szeptembertől berobbant a járvány, félelmükben utcára küldték golyóálló mellényben, gépkarabéllyal a rendőröket és a katonákat, nyilván a Covid elleni harcra. Orbán a járvány első hullámának a végétől, májustól a kormánypropaganda minden csatornáján a hazai turizmus fellendítésére költött el reklám-milliárdokat. Felszólította a „magyarokat”, töltsék itthon a nyarat, ezzel a balatoni szállodákba fektető haverjai zsebét kezdte tömni, nehogy vendég híján csődbe menjenek. Ebben nem csak az volt a bosszantó, hogy maga és haverjai az Adrián verték el „jól megszolgált” keresetük millióit, baráti hajókon (ami önmagában is az összeférhetetlenség teljes feladása és a „bor és víz ” prédikálásának a minősített esete), hanem a példamutatás teljes hiánya. Orbán ezzel azt üzente: nem kell itt félni, nem kell védekezni, nem kell nyilvános helyen, zárt térben maszkot viselni, mert „legyőzte a járványt”. Ahogy a nyár véget ért, úgy kezdett leolvadni orcájáról az elégedett, széles mosoly és csapott át félelmet gerjesztő fenyegetéssé, azt hitte ugyanis, hogy ezzel a mindennaposan bejelentett szigorítással elterelheti a figyelmet, hogy semmi sincs megszervezve. Sőt. Az adófizetők pénzén el nem végzett állami felkészülés ebben az esetben nem más, mint bűnszövetségben, folytatólagosan elkövetett háborús fosztogatás.

A vétó, mint ELTAKARÓ

Orbán bejelentette, hogy meg fogja vétózni, hogy az Európai Unió következő hétéves költségvetésének és a járvány utáni európai újraindítási terv pénzeszközeinek a felhasználását az európai jogállamisági mechanizmus elfogadásához és ennek vizsgálatához kötik. A vétó – éppen amiatt, mert az egymással összehangolt három uniós intézkedést: a következő hét év költségvetését, a járvány miatt megbénult Európa újraindítását szolgáló csomagot és az ezekben foglalt pénzeszközök felhasználásának az ellenőrzését prevenciósan szolgáló jogállamisági mechanizmust együtt érinti - nem csak a magyar, hanem az európai közvélemény figyelmét is felhívta magára. Ez a lengyelekkel összehangolt blöff azonnal elvonja a közönség figyelmét azokról a külső és belső feszültségekről, mint a magyar kormány járványügyekben tanúsított teljes felkészületlensége, amelyekről az előzőekben írtam. RÁTAKAR a belső feszültségre és így gumicsontot dob ellenfelei szájába. Hasonló okok miatt írt Orbán válaszcikket Soros Györgynek a Project Syndicate-nél megjelentetett írására, amelyben nem csupán visszautasítja Sorosnak az európai képviselőkhöz intézett felszólítását, hogy védjék meg Európát, az európai értékeket a vétóra készülő magyar és lengyel illiberális kormányoktól, hanem Sorost, mint egy nemzetközi – alig titkoltan antiszemita hangsúllyal megbélyegzett (spekuláns) - hálózat fejét jelöli meg, akivel szemben meg kell védeni a nemzeti értékeket és érdekeket. Orbán belső feszültségeket a közönség szeme elől eltakaró lépéseit, amelyek saját hatalmának megóvása érdekében a fasisztoid mutáció (ld. Ungváry Rudolf) számos jellegzetességét is mutatják, jócskán túllihegte Demeter Szilárd már igazi náciként közreadott megszólalásában. Demeter – valószínűleg nem külső parancsra, hanem – belső lelkiismerete szavára hallgatva és a kocsmai körben szokottak szerint emlegette a mai Európát Soros György gázkamrájaként. Persze ő is számított a felháborodásra - ahogy gazdája, Orbán a vétó és Soros elleni véleménycikke miatt –, de ő nem haszonelvűségből vette elő magából a nácit, hanem mert már nagyon kikívánkozott belőle. Elérte, hogy az ellenzék és az értelmiség ne azzal foglalkozzon, amivel kellene, hogy értelmetlenül halnak meg százával az emberek hazánkban a vírustól, hogy a kormány semmit sem tesz a járvány megfékezése érdekében, hogy a kabinetnek nincs szándéka és nincs már eszköze sem a járvány következményei miatt állásukat és jövedelmüket vesztettek megsegítésére, hogy visszaélve a veszélyhelyzet miatti felhatalmazással lapátolja haverjai zsebébe a milliárdokat, és a legnagyobb gazdasági kockázatot vállalva rohan a pénzügyi összeomlás felé. A blöffsorozat láthatólag itthon eredményes volt. Orbán végül – az európai adófizetők pénzére ácsingózva – a nagy testvér, a lengyelek nyomására elállt a vétótól, sőt látszólagos győztesként elérte, hogy a korrupt rendszerét leleplezni képes jogállamisági mechanizmus alkalmazását az Európai Bíróság megállapító véleményére várva kitolják. A hazai feszültséget külföldre exportálva magára irányította a figyelmet. A vétó bejelentésének felfokozott várakozási idejét Orbán majdnem elbukta, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy a várakozási idő sem telt unalmasan, hiszen Szájernek a drogos szexpartiról történt gyáva, becstelen és dicstelen menekülése egyetlen pillanat alatt levette a napirendről mind Orbán Sorosnak adott válaszát, mind Demeter megszólalását. Az ellenzék pártjai ahelyett, hogy naponta álltak volna ki a járvány és a gazdasági következmények elégtelenségét hangoztatva, egymásnak adva a szót, hogy mindenki láthassa, az összefogás már a gyakorlatban is működik, bedőltek a blöffnek, és a vétó bejelentését követő helyzetről beszélnek. A járvány a 100 ezer főre jutó halottak számában világosan mutatja, hogy leszakadtunk a visegrádiakról, vagy a nyugati országoktól, hiszen Bulgáriával, Szerbiával együtt nálunk heti 25 fölötti az átlag, míg Szlovákiában, Csehországban és Nyugat-Európában 10-15 közötti, illetve 10 alatti. A járvány egyre több halottat, egyre több munkahely elvesztését, egyre több munkanélkülit követel. Orbánt bármelyik utcagyerek leleplezhetné: „Meztelen a király!” A vezérnek a kivívott nagy győzelmen kívül nincs mivel takaródzni - hacsak Szájer pucérságát nem akarja maga is átvenni, ami tudna némi meglepetést okozni úgy az ellenzék, mint hívei soraiban -, az ellenzék mégsem kezdett együttes akcióba. Pedig legalább két oka is volna erre: az elégtelen válságkezelés és az Unióból történő kilépéssel való fenyegetés. Az ellenzék és a magyar értelmiség mégsem rántotta le a takarót Orbánról, ahogy azt a lengyel értelmiség, ellenzék több tízezres aláírásgyűjtéssel a saját, vétóval fenyegető kormányával szemben megkezdte. Milyen takaróba fog kapaszkodni az ellenzék, amikor kiderül, hogy Orbán a legmélyebb válság felé sodorja hazánkat?