Vitatkozhatunk Castoriadis állításán, hogy tudniillik a modern történelem legkonformistább szakaszát éljük, ám abban biztosak lehetünk, hogy a konformitás aktuális társadalmi jelenség. Olyan probléma, amely már önmagában izgalmas, nem beszélve arról, hogy a politikában, a közéletben, nem ritkán a társadalomtudományokban (kiváltképp a szociológiában és a szociálpszichológiában) komoly vitákat, heves indulatokat és zavart keltő téveszméket, netán előítéleteket vált ki. Könnyű belátnunk, hogy a konformitás (mint folyamat) és a konformizmus (mint ideológia) fölöttébb bonyolult és nem kellően tisztázott fogalom. Az alábbiakban a sokféle nézet közül hadd emeljek ki három markáns, közszájon forgó félreértést, amelyek, sajnos, bizonytalanná teszik a fogalomhasználatot, a vele kapcsolatos megítélést pedig megalapozatlanná szegényítik.
A kaméleonszerű alkalmazkodás
A leginkább szemet szúró álláspont szerint a konformitás a puszta alkalmazkodás fogalmával azonos. Konformista az, aki minden további nélkül igazodik valamihez vagy/és valakihez. Miután a társadalom működése szükségképp megkívánja és feltételezi, hogy az egyes állampolgárok alkalmazkodjanak az alapelvekhez és –normákhoz, ezért az így felfogott konformitás egyáltalán nem negatív megnyilvánulás, hanem egyszerűen az élet velejárója, amely a társadalom és az egyén kölcsönös érdekén nyugszik.
A konformitás és az alkalmazkodás megfeleltetése azonban nem igazolható – sem elméletileg, sem gyakorlatilag. Az utóbbival kapcsolatban csak annyit, ha ez így lenne, akkor a mindenkori társadalom a konformista tömegek kizárólagos jelenlétével lenne egyenlő. Ami nonszensz, hiszen egy adott társadalomban nemcsak konformista emberek léteznek. Az elméleti szempontot látva pedig azt kell felismernünk, hogy az emberi alkalmazkodás nagyon is sokrétű, összetett, és a különféle egyszerűsítések, átgondolatlanságok helyett a differenciálódás útját-módját indokolt megtalálnunk.
Anélkül, hogy érintenénk a szaktudományos vizsgálódások fontosabb eredményeit, célszerű és kívánatos a klasszikussá váló társadalomelméleti és filozófiai mondanivalót felelevenítenünk. Kibontakozik egy határozott, koherens egésszé összeálló felfogás. Eszerint a konformitás nem az általában vett alkalmazkodás jelentésével azonos, hanem annak csupán egy sajátos, mégpedig egyértelműen torz formájával. Ahogyan igen korán (a XVIII. század eleje) William Penn, amerikai gondolkodó írja: a konformitás olyan polgári erény, amelynek a szabadság elvesztése az ára. Vagyis létezhet az alkalmazkodásnak egy olyan tartománya, melyben az egyén az igazodása során lemond saját önálló gondolkodásáról, döntéséről, magatartásáról. Az Én elsüllyedése az Akárkiben – fűzi hozzá E. Fischer, a XX. századi osztrák kutató. Konformista az, aki lemond önállóságáról, szuverenitásáról, autonómiájáról. Valójában nincs szilárd meggyőződése, mindig máshoz, másokhoz hasonul, függetlenül a konkrét tartalomtól. A konformista egyénben nincs meg a József Attila-i készség és képesség, hogy tudniillik „Az én vezérem bensőmből vezérel!” Helyette van az állandó megfeleltetési kényszer, a szolgatudat és –lét, a kifizetődő képmutatás és megalkuvás. (Alberto Moravia nagy sikerű regényének címét: Il Conformista, úgy fordították magyarra, A megalkuvó.)
Láthatóan kirajzolódik az emberi alkalmazkodásnak egy abszolút negatív jelentése, amelyet felfoghatunk az erkölcsi élet „fullasztó feslettségének”, a mindenkori és feltétlen engedelmességnek, a szolgalelkűség kizárólagosságának. S mint ilyen, nyilvánvaló, káros jelenség, amely a józan és szabad gondolat számára elfogadhatatlan és elítélendő. Az emberi alkalmazkodás jelentésének minden egyéb rétege (a szükségszerű, a kívánatos stb.) csak ez után lehetséges. És ezeket a különféle tartalmakat indokolt minden esetben szétválasztanunk egymástól.
A damaszkuszi út
A konformitás nem mai társadalmi fejlemény. Hazai történeti példával élve, már Petőfi Sándor a szabadszállási követválasztási kudarc nyomán így kesereg: „Magyarország nagyon szolgalelkű, kutyaalázatosságú ország”. Viszont az is igaz, hogy nálunk az utóbbi néhány évtizedben fölerősödik a konformitás jelenléte. Tort ül a szolgalelkűség, a hajbókolás és a bólogatás - olvashatjuk egy minapi publicisztikában. A magyar rendszerváltáskor az állampolgárok tömegesen váltottak színt, világnézetet, meggyőződést, politikai hovatartozást. Úgymond túl forgalmassá, zajossá vált a Damaszkuszba vezető út: arat társadalmunkban a konformista alkalmazkodás.
Miközben valóban tapasztalható a megalkuvó magatartás, azért túlzásokba se essünk!. Túl egyszerű és gyors következtetésnek tűnik az a gondolat, hogy a rendszerváltást (és az azóta eltelt évtizedeket is) leginkább a Damaszkusz-hasonlattal jellemezhetjük. Amennyiben az állampolgárok széles tömegei változtatták meg korábbi politikai, sőt világnézeti meggyőződésüket, magatartásukat. Mintha túl sokan váltak volna Saulus-ból Paulus-szá. A hasonlat tetszetős és népszerű. Azonban itt is szükséges a differenciált megközelítés. A Damaszkusz-hasonlat csak korlátozott érvényű lehet. Ugyanis az eredeti bibliai történet (hirtelen, megvilágosodás nyomán válik Pál keresztényüldözőből hívővé) nem arra példa, hogy miképp jön létre a magalkuvó tömegek széles tábora. Jól tudjuk, Saulus gyökerében szakít régi énjével, teljes benső lénye alakul át, és lesz belőle minden ízében más, új ember. Az ilyen őszinte, nyílt, kritikai-önkritikai átalakuláson keresztülmenő állampolgárt semmiképp nem tarthatjuk konformistának. Régi igazság, hogy az embernek joga van szakítani korábbi nézetével, politikai hozzáállásával, világlátásával, egy alapjaiban új meggyőződés kialakításához. Az ilyen átalakulás valósággal katartikus élményt ad az ember számára, amely egyúttal nagy fokú szellemi-lelki erőfeszítést is igényel. Az átalakulást fel kell tudnia dolgozni, és mindenképp meg kell küzdenie érte. Csak akkor beszélhetünk konformitásról, ha ez az átalakulás nem őszinte, lelkiismeret-furdalás nélküli. Ha könnyűszerrel és többször történik ilyen egy politikussal, képviselővel, vagy a mindenkori állampolgárral.
Hogy mennyire fontos és nehéz az átalakulás differenciált megközelítése, arra hadd hozzak fel még egy adalékot. Idézzük fel egy pillanatra a nagy francia gondolkodó, Descartes majd' négy évszázados markáns véleményét. Szerinte a világon semmi sem marad mindig ugyanabban az állapotában, és a józan ész ellen lennénk, ha azért, mert az adott pillanatban helyeslünk valamit, arra köteleznénk magunkat, hogy akkor is annak tartsuk, amikor az már nem lesz ugyanaz. A filozófus felvetése – azt hiszem – tovább differenciálhatja konformizmus-értelmezésünket. Valóban nagy kérdés: a szüntelenül változó körülményekhez meddig alkalmazkodjunk úgy, hogy mindeközben ne váljunk anakronisztikussá, de konformistává sem? Anélkül, hogy el akarnám és tudnám itt dönteni e dilemmát, csak a reményemet fogalmaznám meg: minden hatás, kényszer ellenére is követhetjük a társadalmi mozgások szüntelen folyományát úgy, hogy megőrizzük belső integrációnkat.
A nonkonformista mítosz
Látjuk, a konformitás, ha nem azonosítjuk a széles értelemben vett alkalmazkodással, káros társadalmi jelenség, amely a józan és természetes emberi megnyilvánulás számára vállalhatatlan. Ha ez igaz, jogos és izgalmas a kérdés: vajon mi lehet a konformitás ellentéte? Mivel haladható meg reálisan a konformista alkalmazkodás? Első pillanatra adódik: nyilvánvalóan a nonkonformista megnyilvánulással. Sokan vélik úgy, hogy a nonkonformitás, tehát a nem-alkalmazkodás fejezi ki legjobban a behódolás elutasítását, ez őrzi meg legerősebben önállóságunkat. Így válik a negatív tartamú konformitás pozitív ellentétpárjává a nonkonformitás.
Kétségtelen, a nonkonformitás magában hordoz egyfajta tiltakozást, ha úgy tetszik, lázadást, amely felfogás és magatartás például az ifjú nemzedékek soraiban különösen népszerűvé vált. S nem túlzás, a fiatalok körében valósággal mítosszá nőtte ki magát ez a forma. Még jelentős gondolkodókat is megidézett a nonkonformitás látványos felértékelődése. R. W. Emerson még tovább általánosít: szerinte, aki ember akar lenni, annak nonkonformistává kell válnia.
Azonban ha jobban bele gondolunk, ez az érvelés sem megalapozott, tévútra viszi az eszmecserét, és a gyakorlat sem igazolja az állítást. Ugyanis a konformitás és a nonkonformitás hamis dilemma, egyikkel sem haladható meg a másik. Valójában mindkét megnyilvánulás „egy tőről” fakadó jelenség. Közös vonásuk, hogy az állampolgár mindkét esetben nem akarja és tudja fölvállalni önmagát, mindig másoktól függ. A konformista úgy gondolkodik és cselekszik, ahogy a többiek, a nonkonformista pedig mindig a többiekével ellentétesen foglal állást (függetlenül attól, hogy mit is akar az a többség). A nonkonformista csak látszólag független, lázadása, nemet mondása öncélú és felszínes. Nem megküzdött és nem megszenvedett emberi (szellemi és lelki) munka. Az egyik nonkonformista úgy hasonlít a másikra, mint a konformista. Tudjuk, a nonkonformista alkalmazkodás problémáját az 1968-as nyugati diákmozgalom veti fel élesen a gyakorlatban. Majd annak utóhatása valóságosan is megadja a konformitás-nonkonformitás hamis dilemmájának cáfolatát. Az akkori nyugatnémet fiatalok nonkonformista színre lépése az 1970-es évtized közepére szép csendben átalakul konformitássá. Jól tükrözi ezt az új jelszó, amely körükben terjedni kezd: „Istenem! Tegyél gerinctelenné, hogy állami hivatalba jussak!”
Arra juthatunk tehát, hogy a konformitást mégsem lehet az ellentétével, a nonkonformitással leküzdeni. És fordítva is így áll a helyzet. A nonkonformitás sem fogadható el, épp úgy, ahogy a konformitást is célszerű visszautasítanunk. Csak téveszme, hogy a negatív jelentésű konformitásnak a pozitív csengésű és értékű nonkonformitás lesz az ellentétpárja. A reális megoldást valahol másutt kell megtalálnunk.
Joggal feltételezhetjük, hogy a konformitás (és nonkonformitás) mögött – túl a tudati-érzelmi tényezőkön – meghatározott társadalmi, gazdasági és politikai viszonyok és érdekek munkálkodnak, amelyek jórészt, sajnos, még mindig feltáratlanok maradtak. De azt gondolom, sokáig együtt kell élnünk a konformitás jelenlétével. És sokat kell még fáradozhatunk annak reális meghaladása érdekében.
