Előfizetés

Az iglutól a szociális bérlakásig

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2021.01.10. 14:30

Fotó: Iglou Facebook-oldala
Az eszkimóknak nem volt választásuk. Vagy építenek maguknak egy iglut, azaz hókunyhót, vagy megfagynak. Ki gondolta volna, hogy példájuk a ma városaiban köszön vissza? Mert vannak lakók, akiknek szükségük lehet egy iglura. Különben megfagynak.
Igazi szilveszteri hangulatot lehelt a szomorú-küszködős 2020 utolsó napjába a hír, hogy a nagykanizsai önkormányzat egymillió forinttal támogatta a Magyar Vöröskereszt Zala Megyei Szervezetének kezdeményezését, miszerint iglukat kell szerezni a hajléktalanoknak. Természetesen senki nem havat akart vásárolni kunyhórakáshoz, hanem polifoamból készült, jól hőszigetelő, tűz- és vízálló, testhőmérséklettel „fűtött”, összerakható mobilsátrakat. Amiket el lehet helyezni a hajléktalanszálló körül, a biztonságot pedig térfigyelő kamerák biztosítanák, a menedékekbe talán fejlámpát is el lehetne helyezni. És hogy honnan rendelik meg őket? Hát Csehországból.

Nem érdekelte a pénz

Pár éve Ostravában, egy éppen ott élő francia, Manu Chilaud rábukkant az interneten egy videóra, amelyen egy honfitársa bemutat egy kis, iglualakú, egyszemélyes menedéket, amely nagy segítséget nyújthat hajléktalanoknak. Megtetszett neki, és Pavla Klečkovával megkereste a tervezőt a licence-jogért. De az ötletgazdának nem volt fontos a pénz. Azt mondta, örül, ha segíthet. Elkezdődhetett a kisüzemi gyártás. És jelentkezni kezdtek az érdeklődő szervezetek – a határon túlról is. Geoffroy de Reynal mérnök, mikor egyéves montenegrói tartózkodás után hazatért Franciaországba, döbbenten szembesült azzal, mennyien élnek hazájában az utcákon. Úgy érezte, segítenie kell rajtuk. Tervezett egy hideg ellen védő mobil iglut, saját költségből meg is csinált egyet, majd elindult pénzt gyűjteni. A bejövő összegből elkészített húsz menedék-prototípust, tíz Bordeaux-ba, tíz Párizsba került. A termék jól vizsgázott, Geoffrey elkezdhetett álmodozni a százas, esetleg ezres nagyságrendű gyártásról – a francia hatóságok támogatásában bízva. Azokat nem lelkesítette túlságosan a lehetőség, de az iglu valahogy mégis elindulhatott jótékony útjára. Eljutva Ostraván át Nagykanizsára is.
Geoffroy de Reynal
Fotó: NICOLAS TUCAT / AFP

Hátizsák és védelem

Vajon miért tekereg ez a hároméves történet még mindig népmesei szinten? (És nem csak ez. Szinte az összes kezdeményezés, ami a hajléktalanságot próbálja kezelni, csökkenteni, megszüntetni.) Tíz kicsi, fehér, sátorszerű alvóhely Nagykanizsán, a nagy menedékház körül. Az ember valószerűtlennek érzi a képet. Nem szemfényvesztés ez? Hiszen ha valaki eljut a hajléktalanszálló közelébe, miért nem a fűtött épületbe megy be? A szakemberek számára ez nem jelent dilemmát. Miletics Marcell, a Baptista Szeretetszolgálat Utca­front részlegének vezetője határozottan üdvözli az elképzelést: „Le a kalappal a nagykanizsai önkormányzat és az ottani kollégák előtt! Ez egy igen hasznos intézkedés lehet a közterületen élő emberek védelmében, télen az életüket mentheti meg. Meg kell érteni, hogy a hajléktalan emberek számára is fontos az autonómia. Egy iglut a saját terének érezhet, és ha biztonságosnak tartja, talán abba fog inkább bemenni.” Miletics szerint egyébként a gondolat nem új, az ő szervezete is próbálkozott korábban hasonló megoldással. „Fölmerült, hogy gyártassunk le hátizsákba csomagolható sátrakat a fedél nélkül élőknek. Annak persze nem örültünk volna, ha beérik ezzel, és nem tartanak igényt a rendszer egyéb szolgáltatásaira. De mikor megkérdeztünk érintetteket, mit szólnának hozzá, sokan azt mondták, ha ilyenekbe bújnak be éjszaka, védtelenné válnak az agresszivitással szemben, nem tudnak elmenekülni a bántalmazások elől. Ha ezt a problémát most sikerül megoldani valamilyen őrizettel, kamerával, biztos lesz igény az iglukra.”

Kell az alternatíva

Kovács Vera, az Utcáról Lakásba Egyesület ügyvezetője úgy véli, ha ő kerülne ilyen kiszolgáltatott helyzetbe, alighanem az iglut választaná. „Magyarországon jelenleg méltatlan körülmények vannak a hajléktalan szállók döntő többségében – állítja a szociálpolitikus. – Valójában éjjeli menedékhelyek, tíz-húsz ember is kerülhet bennük találomra egy szobába. Ha valamelyikük ártó szándékkal érkezik, könnyedén ki tudja például rabolni a társait. Az emberek nem érezhetik magukat teljes biztonságban. Ráadásul elég szigorú házirendhez kell alkalmazkodniuk, nem mindegyikük tud a munkája miatt hazaérni az előírt időre. Így aztán van igény alternatív megoldásokra. Több vidéki város nyújt már katonai sátrakban is életmentő pontokat, a budapesti Józsefvárosban szintén vannak ilyenek pár éve.”

Egymillió embernek fáj

A hazai ellátórendszer alapvető problémája, hogy a krízishelyzet kezelésére helyezi a hangsúlyt. Ha sikerül biztosítani az emberi élet védelmét, megnyugszunk. A társadalmi elvárás sem több. Aki az utcára kerül, érje be annyival, hogy aludhat valahol, és télen nem fagy meg. Majd ha talál munkát, úgyis lesz jobb megoldás a menedékhelyeknél. Nem túl rokonszenves szemlélet, ráadásul téves is. A hajléktalanság nem a munkanélküliséggel van feltétlenül összefüggésben, hanem egy általánosabb lakhatási válság szélsőséges formája. A fedél nélkül élők jelentős többsége dolgozik, gyakori, hogy csupán 20-30 ezer forint hiányzik számukra egy albérlet kifizetéséhez. Családokban gondolkozva, Magyarországon ma közel egymillió embernek okoz gondot a lakhatási költség előteremtése. Kovács Vera és dr. Miletics Marcell szerint is ebből kiindulva kellene felépíteni az ellátórendszert, amelyben a cél nem a túlélés garantálása, hanem a hátrányos élethelyzet megszüntetése lenne. Lakhatás és szociális gondozás biztosításával. „A rendszer elvileg most is többlépcsős, de nincsenek belőle igazi kivezető utak – állítja Kovács Vera. – A menedékhelyekről el lehet jutni úgynevezett átmeneti szállókra, ahol az ügyfelek (a rendszer így hívja a hajléktalanokat) saját ágyat kapnak és szociális munkás segíti őket a további in­teg­rá­ció­ban. Csak hát mindezért már bérleti és szolgáltatási díjat kell fizetni. Így se könnyű bekerülni, várólisták vannak. De a legnagyobb probléma, hogy ezeket a helyeket határidősen, mondjuk egy évre lehet szerződéssel igénybe venni. Utána vagy át tud költözni valaki egy másik hasonló intézménybe, vagy újra utcára, menedékhelyre kerül.”

Valamiért elhalt

Az önkormányzatokról szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény szerint a helyi közigazgatási szerv közfeladatai közé tartozik „a területén hajléktalanná vált személyek ellátásának és reha­bilitációjának, valamint a hajléktalanná válás megelőzésének biztosítása”. Erre építve indult el abban az évben Józsefvárosban, Kocsis Máté polgármesteri gyámkodása alatt a Lakhatási, Életviteli, Lelki-segítségnyújtási és Egzisztenciateremtési Közösségi (LÉLEK) Program, amelyben a Baptista Szeretetszolgálat is részt vett. „Valahol az átmeneti szállók szintjén jelentett volna komoly előrelépést az integrálódás irányába, ha kifutja magát – emlékezik dr. Miletics Marcell. – A bekerülő hajléktalanok lakhatáshoz, ágyhoz jutottak jó körülmények között, és az önkormányzat munkát biztosított nekik saját intézményeiben. Mindehhez szociális segítségnyújtás is járult. Működőképes kezdeményezésnek tűnt, volt, aki a szerfüggőségétől is meg tudott szabadulni az új környezetben. De aztán valamiért mégis elhalt a program.” 

Emberi alapszükséglet

A szakemberek számára egyértelmű, hogy a hajléktalanságból igazi kivezető utat a szociális bérlakások nyithatnak meg. Ahogy azt sikeres európai modellek is mutatják, nincs más komoly motiváció a talpra álláshoz. Az Utcáról Lakásba Egyesület épp ezt az ösvényt próbálja kikövezni. „Lakhatási programjainkban a hajléktalanságból kitörni igyekvő emberek olcsó szociális bérlakásokhoz juthatnak – tudhattuk meg Kovács Verától. – Partnereink között vannak önkormányzatok, a legtöbb ingatlant a kőbányai rakta bele a programba. De magánszemélyektől is kaptunk többet, és vannak saját tulajdonú lakásaink is. Jelenleg 72 bérlő él az egyesületnél. Voltak kételyek, vajon hányan tudnának megfelelően élni egy ilyen lehetőséggel, de a Menhely Alapítvány Február Harmadika Munkacsoportjának felmérése alapján most már az állami ellátórendszerben dolgozó kollégák többnyire úgy gondolják, hogy a hajléktalan ügyfelek nagy része egy program keretében képes lenne rendben tartani egy önálló lakást, a problémát egyedül az ingatlanok és a szolgáltatások hiánya jelenti. Mi természetesen biztosítunk szociális munkásokat is a nálunk lakóknak. Átlagban hetente egyszer találkoznak velük, de szükség esetén intenzívebb gondozásra is lehetőség van.” A szociálpolitikus szerint a lakhatási probléma kezeléséhez alapvető szemléletváltásra lenne szükség. „Meg kéne végre érteni, hogy a lakhatás közszolgáltatás. Emberi alapszükséglet, amelynek biztosításához, ugyanúgy, mint az egészségügyi ellátáshoz, a közoktatáshoz vagy a közlekedéshez, az államnak lakhatási támogatással és más eszközökkel is hozzá kell járulnia.” Addig meg maradnak a népmesék. Odaadó emberekkel, megszállott konstruktőrökkel, vöröskeresztesek­kel, szeretetszolgálatokkal, civil egyesületekkel. És tíz igluval a nagykanizsai hajléktalanszálló körül.

Asszonyság, némber, hé, te!

Balassa Tamás
Publikálás dátuma
2021.01.10. 13:37

Fotó: ATTILA KISBENEDEK / AFP
Szavakon lovagolnánk? Valóban semmi sértő nincs a „kisújszállási asszonyság” kiszólásban, ez csupán egy újabb népmesei mondás? Végül is ördöge van Havasi Bertalannak, aki cinikusan közölte: jobb, mintha uraságot mondott volna a feudális világ szó- és alattvaló-használatához húzó kormányfő. Netán libernyák asszonyságot. Nem mintha nem volna közömbös Karikó Katalin professzor pártpreferenciája (nem ismeretes), amikor a szabadalma nyomán fejlesztett vakcina ad reményt a világjárvány legyűrésére – és emiatt akár Nobel-díj-várományos is lehet.
„Kis túlzással, de mondhatjuk, hogy ez egy magyar vakcina, amerikai pénz és magyar ész van benne. Büszkék lehetünk a tudós asszonyra, aki egy kisújszállási asszonyság egyébként, mint megtudtam.” A közmédia mikrofonjának mondta ezt a kormányfő, amiért kapott a fejére rendesen. De megérdemelte? Nem viheti félre az asszociációlánc? Ha Kisújszállás, akkor asszonyság, nem? A nagykunsági kisvárosban (és az ország vidéki kétharmadában) nyilván kevesen kapják fel a fejüket egy ilyen kifejezésre, gondolhatta a miniszterelnök. Ismeri ő a népét. Ahogy az ellenzéket is: gömböcmédiája számára azonnal lehetőség nyílt egy kis év eleji, önfeledt genderezésre.
Az asszonyság szót Barát Erzsébet elemezte az RTL-híradóban. A nyelvész szerint lekezelő kifejezés, „idősebb, egyszerű asszony jelentésben működik akkor, amikor a beszélő idegenséget vagy fölényt kíván érzékeltetni”. A szóhasználat mindenképpen mellélövés, vagy a nyelvelő botlása. Kevésbé volt megbocsátó Fliegauf Bence filmrendező. „Az Orbán-féle műparaszt retorikában az asszonyság nem lekezelő. Sőt, inkább arról szól, hogy elkezdődött az ijedt pozicionálás. Az a probléma, hogy Karikó Katalin és az ő BioNTechje maga a vibráló multikulturalitás, ő maga és tudóstársai migránsok, létezésük és tevékenységük összeegyeztethetetlen körülbelül mindennel, amit a Fidesz képvisel. Karikó életpályája tökéletes ellenpontja annak a provincialista-populista sablonnak, amit a Fidesz megvásárolt Arthur J. Finkelsteintől, és amivel a választásokat nyeri. Az »asszonyság« titulus tehát nem más, mint a hatalom első kísérlete, hogy a propagandagépezet megpróbálja beledarálni Karikót és a vakcinát a bugylibicskás, fehérvári huszáros ideológiai moslékba.” De vissza a nyelvészethez: Rákosi György egyetemi docens a Névmás­blogon ilyen példákat talált a szó mai jelentésére: „Kebles, combos asszonyság, ellenállhatatlanul nyomja a pedált, ikreket visz.” Vagy: „A cárevics szólamát termetes, dús keblű, széles csípőjű asszonyságnak osztotta ki.” Vagy: „Kissé elhúzódva a fehér karú, hegycsúcsmellű asszonyságtól.” Vagy: „A kis vaspántos kaput bodorított fürtű, szőke, legalább másfél mázsás asszonyság nyitja ki.” Végül: „Nyulat készítettem zsemlegombóccal – mondta a tisztes asszonyság.” Helyben is volnánk. Az asszonyság női termet, aki ha nem ikreket visz biciklin, akkor a konyhában tüsténkedik. Ez a megközelítés sokak számára triggerpont, és bizonyára azok sincsenek kevesen, akiknek beugrik az Orbán-kormánynak és kövér holdudvarának egy-egy nyilatkozása. Varga István Fidesz-képviselő mondta a parlamentben, hogy „Azzal kellene foglalkozni, hogy ebben a társadalomban ne egy vagy két gyermek szülessen, hanem három, négy vagy öt gyermek. És akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnénk egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak”. Ezt a sutaságot Kovács Ákos nemzeti popikon emelte följebb, megelőzve korát és Novák Katalint. Szerinte „a nőknek nem az a dolguk, hogy ugyanannyi pénzt keressenek, mint a férfiak”. Létezésük ősoka, vezérelve, vagyis a „női princípium beteljesítése” az, hogy valakinek gyereket szüljenek, anyák legyenek. Kövér László pedig kifejezte a vágyát, miszerint azt szeretné, ha a „lányaink az önmegvalósítás csúcsának azt tartanák, ha unokákat szülnének nekünk” . Ezzel a vággyal persze nincs is semmi baj, gondolhatnánk, csak maradna a négy fal között. Hiszen se közjogi méltóságnak, se kormánytagnak nem az a dolga, hogy a nőiséggel kapcsolatos vágyait megossza, hanem az, hogy békés, szolidáris, tisztakezű és karcsú államot működtessen, ahol a gyermek magától értetődő és boldogságot hozó vállalás.

A suttyóság nagysága

Orbán Viktor asszonyságos megszólalásáról jókat nem hallottunk, de arról eltérnek a vélemények, hogy milyen megfontolás állhatott mögötte. Gregor Anikó szociológus szerint a szóhasználatnak kettős funkciója lehetett. „Az egyik a progresszívek szokásos vadítása, ami mindig bejön. Most is így történt. Voltak, akik vagány, fickós kiszólásként értékelték, és semmi problémát nem láttak benne. A másik oldalról, közte ellenzéki képviselőnők részéről, menetrend szerint érkezett a reakció: »mekkora suttyóság volt« ez a lealacsonyító megfogalmazás a miniszterelnöktől, és kikérik maguknak.” A szociológus szerint ne legyenek illúzióink, a miniszterelnök semmit nem mond véletlenül. „Ez egy jól bejáratott politikai kommunikációs stratégia része, amit ő mindig megbízhatóan hoz. Ötletszerűen bedob fogalmakat, amelyek túlmutatnak önmagukon, és mögöttes kulturális jelentésük is van. Ezek mentén azonnal felállíthatók a kultúrharc frontvonalai.” A szó az etimológiai szótár szerint nem pozitív és nem egyenlőségpárti megnevezése a nőknek, folytatja Gregor Anikó. Egyenlőtlenségi struktúrák bújnak meg benne. Degradáló, népies, ami olyan érzetet ad neki, mintha a száz éve hömpölygő népi-urbánus vita pörögne le ismét. Virág Andrea, a Republikon Intézet stratégiai igazgatója nem gondolja, hogy az „asszonyság” kifejezés elszólás lett volna, de azt sem tartja valószínűnek, hogy előre kitervelt közlés volt. „Tökéletesen beleillik abba a nőfelfogásba, nemi szerepekről vallott nézetrendszerbe, amelyet a Fidesz régóta, de az elmúlt tíz évben bizonyosan képvisel. A miniszterelnök megpróbál egyszerűen, gyakran népiesen beszélni, és olyan kifejezéseket használ, amikre az emberek ráismernek, és amikkel főként a Fidesz-szavazók azonosulni tudnak. Az asszonyság is egy ilyen kifejezés lehet, amit politikusoktól ugyan elvétve hallunk, de a köznapi beszédben, kevésbé megbotránkoztató körülmények között gyakrabban fordul elő, mint az ismert rádióinterjúban.”
Orbán Viktor miniszterelnök és Angela Merkel német kancellár
Fotó: Dursun Aydemir / AFP - Anadolu Agency

Történetesen nő

Az efféle hangvétel, beszédmód, konkrétan a szexizmus a nők társadalmi ­hierarchiában elfoglalt helyét, szerepét tükrözi, egyben sajnos részben meg is határozza, de legalábbis nem könnyíti meg a nők előmenetelét. Így látja Sáfrány Réka, a húsz nőjogi szervezetet összefogó, a nők és a férfiak társadalmi egyenlőségéért tevékenykedő Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség elnöke. Mint mondja: Magyarország kormánya is aláírta az Európa Tanács „A szexizmus megelőzése és felszámolása című” ajánlását, és ezzel hatékony szexizmusellenes kampányt vállalt. Ez egyelőre elmaradt, így nem lehet csodálkozni azon, hogy a nőkkel kapcsolatos lealacsonyító, méltatlan beszédmód szinte akadálytalanul terjed tovább a közbeszédben is. „Nem hiszem, hogy a miniszterelnöki szóhasználatnak konkrét kommunikációs célja lett volna. Lehet, hogy azért fogalmazott így, hogy az emberek felfigyeljenek a magyar tudósra, aki történetesen nő – vélekedik a szakértő. – Ettől függetlenül mi sem éreztük a helyzethez méltónak a megnevezést. A tudományos élet képviselőit nem szokás uraságozni vagy asszonyságozni. Ez a magyar nyelvi közegben nem éppen tiszteletteljes megszólítás egyszerűen nem illik a szövegkörnyezetbe. Sok nő érezte sértőnek, aki hasonlóan tudományos munkát végez vagy aki belegondolt, hogy ez a státuszhoz nem megfelelő szóhasználat.” Sáfrány Rékát ennél is jobban aggasztja az a beszédmód, ahogy a kormányközeli Hír Tv-ben fogalmaztak Bayer Zsolt vendégei. A publicisták rátettek egy lapáttal, és az asszonyságozás ellen felszólaló politikusnőket – Szél Bernadettet, Szabó Tí­meát,­ Bősz Anettet – üresfejű némbereknek nevezték, akiket szerintük úgy kellene szólítani, hogy: „Hé, te!” „A miniszterelnök akár jóhiszeműnek is értékelhető megfogalmazásával szemben ez egy nyilvánvalóan tudatos, bevett taktika. Ez nem segíti a médiában eluralkodó szexizmus elleni fellépést, sőt a káros társadalmi és magánéleti hatásaival a szexista beszédmódot mélyíti el. De nem csak a köz- és politikai beszédben elterjedt szexizmus érdemel figyelmet, sok más is akad a kormány nőpolitikájában, ami aggodalomra adhat okot” – mondja Sáfrány Réka. A szakértő elismeréssel szólt ugyan arról, a támogatások hozzájárulnak, hogy a gyermekvállalás immár ne jelentsen egyben anyagi katasztrófát is a családoknak. Szerinte azonban az volna a nagyszerű, ha a férfiaknak nem csupán illő, de egyenlő részt vállalnának a háztartás és a gyerekek ellátásában – ez az ember magánéleti kiteljesedése és a társadalom jólléte szempontjából is elvitathatatlanul fontos volna.

Gazdaságos megágyazás

A tradicionális, alávetett női szerepekre nemcsak a társadalom, de az egész gazdaság is ráépülhet. Gregor Anikó két éve a Mércén publikált írásában elevenítette föl azokat a társadalmi normákat és kulturális kódokat, amelyek béketűrésre, szófogadásra és engedelmességre, mások kiszolgálására és mások akaratának való alávetésre nevelik kisgyerekkortól kezdve a nőket, és amelyek egyébként a családon belüli erőszak élethelyzeteinek is megágyaznak. „Ezek a kulturális kódok nem válaszhatóak el attól, hogy milyen gazdasági rendszert és azon belül milyen nemekhez rendelt funkciókat fogad el a társadalom. Ezek a kódok a tradicionális munkamegosztást erősítik, amiben benne van az is, hogy ne nagyon emeljenek szót a nők az ellen, hogy az ő vállukon nyugszik a GDP negyedét-harmadát kitevő láthatatlan, fizetetlen munka – fogalmaz a szociológus. – A rendszerváltás óta egyik kormányzat sem akarta megkérdőjelezni ezt a munkamegosz­-tást, sőt, szociálpolitikai rendszereket építettek rá.” Manapság már el sem lehet jutni odáig, folytatta Gregor, hogy ezt a gazdasági berendezkedést és a hozzá kapcsolódó nemi munkamegosztást bárki megkérdőjelezze. Egyre kevesebb az intézményes lehetőség arra, hogy nők és férfiak újratárgyalják – akár egymás között, családon belül is – a szerepleosztásokat. A társadalom egyre kevésbé tudja elképzelni, hogy ezek a szerepek nem kőbe vésett bioló­giai-természeti törvényekből fakadó axiómák, hanem a társadalmi berendezkedésből, az emberi kapcsolatok milyenségéből fakadó struktúrák. A Republikon Intézet két évvel ezelőtti felmérése szerint a magyarok 60 százaléka nem ódzkodik attól a nézettől, hogy a férfiak dolga a pénzkeresés, a nők dolga a háztartás vezetése és a gyerekekkel való foglalkozás – és 39 százalék teljesen egyetért ezzel. A szociológus szerint Európában az egyik legnagyobb arányban gondolják így a magyarok. „A miniszterelnök szóhasználata nyitott fülekre talál tehát. Ezt nyilvánvalóan tudja is. A beszédmódja ráadásul szimbólummá is válik, amikor a kormánypárti szereplők úgy fogalmaznak, hogy a nyugati progresszívek Brüsszelből mondják meg, mi a jó nekünk, miközben mi itt, a keleti végeken ezt igenis jobban tudjuk. A kormányfő mondása ebben a mesterséges kétosztatú térben egyből bekerül a helyére.” Pedig a szociológus szerint a kormánynak volna mozgástere a nők egyenlőségének kérdésében, ha akarná. Hasznos tulajdonság volna például, ha merne konfliktust vállalni a munkáltatókkal, ami nem jellemző rá, sőt! „Rögtön itt van az árulás kutyája elásva. Ha megnézzük, hogy a női foglalkoztatottak szempontjából miképp változott 2010 óta a Munka törvénykönyve, akkor azt látjuk, hogy a kabinet nem törekszik a kedvezésre, de még a jogbiztonságra sem. Ezt ki is használják a munkáltatók.”

Családbarát beszéd

Az említett kutatások szerint a társadalom jelentős részétől nem idegen, hogy a nők helyét a háztartásban, a férfiakét pénzkeresés közben képzelje el. Virág Andrea szerint tulajdonképpen ez a Fidesz világnézete, és ez a véleménye a családról, a női-férfi szerepekről. „Nem véletlenül állították a családpolitikát a kormányzati kommunikáció fókuszába. A kormánypárti világnézetben nem is nagyon lehet elképzelni, hogy egy nőnek ne a családalapítás legyen a kiteljesedés csúcsa. A legtöbb kutatás azt mutatja, hogy a hagyományos családfelfogás – miszerint a nő dolga a gyermeknevelés, a férfié a családfenntartás – ma már ugyan kisebbségi álláspont, de még mindig a társadalom 40-50 százalékának a felfogásával találkozik. Jó részük nyilván Fidesz-szavazó.” A kormány családtámogatási programjának számos árnyoldala van Sáfrány Réka szerint, mert egyértelműen nem azoknak segít, akik a leginkább rászorulnának: nem sajnálja a középosztálytól a támogatást, de a legelesettebbekre egyáltalán nincs tekintettel. „Ne feledkezzünk meg az erőszakos, bántalmazó kapcsolatban élő több százezer nőről sem, akik számára ezek a támogatások a röghöz kötéssel egyenlőek. Ide tartozik a gyed extra intézménye is, a támogatást a gyermek egyéves korától bármelyik szülő igénybe veheti teljes állású munka mellett. Majdnem ugyanannyi apa veszi igénybe a lehetőséget, mint anya, de sok esetben mégis az anya marad a gyermekkel otthon, mindenféle jogviszony és juttatás nélkül. Az efféle visszaélések, a családon belüli kizsákmányolás elkerülésére törvényi garanciákra lenne szükség” – magyarázza Sáfrány Réka. A retorikában megjelenő családbarátság ellenére nem fordít kellő energiát a kormány a családon belüli erőszak megelőzésére és kezelésére a Női Érdek szakértője szerint. Gyakori az áldozathibáztatás még akkor is, ha valaki megpróbált kilépni a bántalmazó kapcsolatból.

Női munka és a GDP

A politikai oldalak felelősségét általánosságban emeli ki Gregor Anikó. „Félreértés, hogy csak a kormány szeretné kiélezni a viszonyokat, fekete-fehéren láttatva a világot. Az ellenzék ugyanúgy beleáll ebbe, élteti a kétosztatú teret, és működteti az érzelmi politizálást. Ez egy soha véget nem érő pingpongmeccs a kormány és az ellenzék között. Az egyik nincs meg a másik nélkül. Ezzel sem szívesen szembesül a közvélemény. Arról sincs szó szerintem, hogy a kormány a konyhába akarná visszaküldeni a nőket, miközben ez is egy bevett toposz. Nagy köveket mozgatnak meg annak érdekében, hogy a nők minél előbb visszamenjenek dolgozni, hiszen valakinek meg kell termelnie a GDP-t. Ennek a neoliberális nőpolitikának mindannyian szemlélői vagyunk. Kell a gyermekvállalás, mert ebből lesz a jövő fogyasztója, munkaereje. Lehetőleg a felsőbb osztálybeli nők szüljenek, mert így minél kevesebb hozzáadott támogatást kell adnia az államnak. Az osztályalapú szelektív népesedéspolitika mellett az államnak szüksége van a nőkre a munkaerőpiacon is. Eközben persze nem hallunk arról, hogy a fér­fiak fokozottabban vállaljanak szerepet a gyerek- vagy idősgondozásban, sőt kifejezetten az a kicsit megmosolyogtató kormányzati narratíva hallható, hogy nem akarnak ráerőltetni semmit az emberekre.” A kormány kezében vannak a leginkább hatékony eszközök, ezt szeretik is hirdetni a szociológus szerint. Példaként a kormányzati háttérintézményként működő Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) elnökét idézte, aki el szokta mondani, hogy nőtt a nők foglalkoztatottsága.  „Csak azt felejti el hozzátenni, hogy az alacsony végzettségű, kisgyerekesek körében nőtt főként, miközben a növekedés elsősorban a közmunkásokra vonatkozik, mert a diplomásoknál nem látunk ehhez hasonló mértékű javulást 2010 óta. Ha a munka világában jelentős számú kiszolgáltatott munkavállaló azt tapasztalja, hogy borzasztóak a munkakörülmények, akkor szíves-örömest visszamenekül – ha tud – a családi szférájába. Főként, ha a politikai diskurzus szerint ez ad igazi társadalmi státuszt a nőknek: ha gyereket nevel, akkor jó nő, akkor teljesíti be azt a bizonyos női princípiu­mot. Egy ilyen térben nem lehet csodálkozni azon – pláne az ismert anyagi ösztönzőkkel –, ha sokan a családot és a gyermekvállalást választják – mondja Gregor Anikó. – Bár fogalmam nincs, mi fog történni ezekkel a családokkal, amikor a hitelek bedőlnek. Ma ismét a lakosság masszív eladósítása zajlik. Durva emberi drámák lesznek, amikor nem jönnek össze a vállalt gyermekszületések, ott állnak a párok adóssággal a nyakukban, és ez rázuhan az intim kapcsolatukra, partneri viszonyaikra. Brutális lesz, ami jön.” Gregor Anikó a kézzelfogható politikai akciókat sürgeti. Szerinte a kormány kitartó ostorozása, amit például az LMP-s Ungár Péter tesz a szociális szektor bérrendezésének kérdésében, sok nőnek segít, mivel ezekben az ágazatokban főként nők dolgoznak, 45–50 év fölöttiek. Ez nem szimbolikus nőpolitizálás, nem elvont nőjogi diskurzus, hanem a kőkemény valóság, és szerinte ilyen működőképes témákat kellene találnia az ellenzéknek. A szocialista párti „egyenlő munkáért egyenlő bért” mondásról a szociológus azt gondolja: a bérrés problémája nem abból fakad, hogy ugyanabban a pozícióban keresnek kevesebbet a nők, persze előfordul ilyen példa is. „A beszántásra ítélt Egyenlő Bánásmód Hatóság több konkrét ügyben is eljárt. A bérkülönbség egy hosszú folyamat kimenete inkább. A lányokat már kisgyerekként arra szocializálják, hogy olyan pályát válasszanak, amely alulfizetett. A felsőoktatásban is látható, hogy léteznek elférfiasodott és elnőiesedett szakok, és az előbbi körbe tartozó mérnök-informatikus végzettségekkel többet lehet keresni. De az is látszik kétségtelenül, hogy az ugyanolyan képzettségű friss diplomások között már a kezdő bérnél is van egy bérszakadék. Ezzel is kellene valamit kezdeni a szlogenek ismétlése helyett. Ezeket unja már a közönség is” – mondja a szociológus.

Min múlik pontosan?

Virág Andrea szerint bizonyosan nem egy „asszonyságozáson” fog múlni a 2022-es választás, de mivel ez nem egy önmagában álló kiszólás volt, hanem egy felépített világnézetbe és kommunikációba illeszkedő mondás, hosszú távon nem veszélytelen. A társadalom nagyobb része ugyanis nem ért egyet se a megfogalmazással, se az említett – a társalom nagyobb része szerint retrográd – családpolitikával. „Régóta látjuk, hogy a Fidesznek egyetlen célja van: a teljes népesség nagyjából egyharmadát kitevő bázis egyben tartása, és persze azon is nagy erőkkel dolgoznak, hogy a riválisai ne legyenek képesek összeállni. Amíg az ellenzék állapota olyan, mint amilyen volt mondjuk 2018-ban, addig a kormánypártoknak különösebben nem kell a szavazóbázis növelésére törekedniük. Ezt a tábort ilyen kiszólásokkal aligha lehet elidegeníteni. Lehet, hogy sokaknak nem is kifejezetten lelkesítő ez a fajta beszéd, de az valószínűtlen, hogy emiatt ne szavaznának a Fideszre.”
Novák Katalin, Varga Judit
Fotó: Varga Judit Facebook-oldala
A politológus szerint az azért látszik, hogy amit évek óta gondolnak és mondanak a női-férfi szerepekről, a családról, és amennyi nő van a kormánypártok soraiban – sokáig a kormánytagok között nem volt nő –, ezek előbb-utóbb ártani kezdenek a Fidesznek. „Nem véletlen Novák Katalin, Varga Judit vagy éppen Szentkirályi Alexandra előrelépése, ők legalábbis kommunikációs elemekben az első vonalba kerültek. Ezzel is azt próbálja demonstrálni a kormánypárt, hogy nem nőellenes, nem arról van szó, hogy utálná a nőket, de láthatóan egyensúlyozik ebben a kérdésben.” A Republikon decemberi, általánosabban a genderkérdésekről írott elemzéséből – és más kutatásokból – is az látszik, hogy ezt a témát a Fidesz nem képes olyan központi kampánytémává tenni, mint a Soros-ellenességet vagy az EU-kérdést. Ugyanis nincs masszív társadalmi konszenzus a témában, és ellenségképet is nehezebb felmutatni – hiszen az ellenség ez esetben a nők lennének. „Ez pedig nem lenne szerencsés, mert a sosem látott menekültekkel és a megfoghatatlan Brüsszellel szemben a nők itt vannak, és emiatt tudnak reagálni” – vélekedik Virág.

Gajdicsék lázadása az önfeledt némberezésért és négerezésért

Csúsztatásoktól hemzsegett a Hír Tv-n a Sajtóklub heti adása. Bayer Zsolt úgy fogalmazott, hogy a „miniszterelnök nagyszerű asszonynak, sőt két mondattal lejjebb nagyszerű asszonyságnak merészelte nevezni Karikó Katalint. Erre jött a három némber (Szabó Tímea, Szél Bernadett, Bősz Anett – a szerk.), hogy ez tűrhetetlen, vérlázító, mert – és itt kezdődött az elcsúszás – aki asszonynak nevez egy asszonyt, az lenézi a nőket.” Nem asszony, asszonyság: Orbán Viktort idézni csak pontosan. Néző László úgy reagált: a tiltakozó politikusnők nyilván az Amerikából jött identitáspolitikákat próbálják meghonosítani. Erről a Breibart nevű álhír- és összeesküvéselmélet-terjesztő szélsőjobboldali portál jutott eszébe, ahol azt olvasta, hogy a kongresszus előtt van egy törvénytervezet, miszerint szigorúan tilos lesz nemre utaló kifejezéseket (apa, nagymama, nővér) használni a hivatalos kongresszusi iratokban, ezeket a szülő, nagyszülő, testvér szavakkal kell kiváltani. Itt meg is érkeztünk a kormánymédia kedvenc témájához: szerintük a Nyugat csecsemőiket nemváltásra ítélő szülőkből, és nemekben gondolkodni képtelen libernyákokból áll. Gajdics Ottó szerint az „üresfejű politikusnők ökörségeket gondolnak még saját magukról is”. Szerinte a politikai küzdelem mindig egy óriási nyelvi háború. „Ez ellen kell, hogy szóljon 2021-ben a lázadásoknak a java. Lázadjunk föl! Menjenek a túróba! Aki az asszonyt nem engedi asszonynak nevezni, aki nem engedi a lányt lánynak, a fiút fiúnak nevezni, az hülye, mondjuk ki! Degenerált barom!” Bencsik András szerint az említett képviselőnőket azzal a megszólítással kellene megtisztelniük, hogy: „Hé, te!” A négy hazafi vidáman dőlt a nevetéstől, és egy kiadós négerezéssel zárta a blokkot.

Mesébe bújtatott politika

P. Szabó Dénes
Publikálás dátuma
2021.01.10. 12:43

A Harry Potter szerzője, J. K. Rowling legújabb, Az Ickabog című mesekönyve az író szerint „politikai tündérmese”, egy képzeletbeli országban „példabeszél” az igazságról és a hatalommal való visszaélésről. A rendhagyó mű kapcsán persze felmerülhet a kérdés: vajon egy gyerekkönyvnek „álcázott” komolyabb történet hasznos lehet-e minden korosztálynak?
Duskáldia – így nevezik azt az államot, ahova J. K. Rowling legújabb, Az Ickabog című könyve kalauzol minket, ezen a meseföldön szembesülünk vele, hogyan kerít hatalmába a gonosz egy egész országot, hogyan lehet rávenni embereket arra, hogy hitelt adjanak a hazugságoknak. Kérdés persze, hogy ez egy gyerekkönyv-e, vagy csak annak álcázta a szerző, s mindennek mi haszna? Gács Anna, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének docense szerint eredetileg például sem az Állatfarm, sem A Legyek Ura nem számított gyerek- vagy ifjúsági könyvnek, de idővel mindkettő bekerült a nagyobb gyerekeknek ajánlott olvasmányok közé. A kritikus úgy látja, hogy az Állatfarm dermesztő társadalomképe és A Legyek Urának egyértelmű „példabeszéde” is arra ösztönözheti a fiatal olvasókat, hogy a politikai és általában az emberi közösségek anomáliáiról gondolkodjanak, valamint alapvető szempontokat beszéljenek át az együttélés, a szolidaritás vagy a hatalmi viszonyok természetéről. – Bár nem tudom, manapság mennyire népszerű és fogyasztható olvasmányok ezek, de biztosan rokonai azoknak a népszerű kortárs regényeknek, amelyeket a mai kamaszok, fiatal felnőttek szenvedélyesen olvasnak, és az elmúlt évek legzajosabb könyvsikerei közé tartoztak – mondja Gács, példaként említve Suzanne Collins Az éhezők viadala trilógiáját vagy James ­Dashner Az Útvesztő-sorozatát, de kiemeli, hogy az idősebbek körében szintén aratnak a sötét politikai víziók, mint Margaret Atwood antiutópiái (lásd: A szolgálólány meséje).
Moskát Anita fantasy író szerint sem olvasható az Állatfarm kifejezetten meseként, hiszen hiába szerepelnek benne beszélő állatok, Orwell tör­ténete a mese egyéb műfaji köve­telményeinek nem tesz eleget. Ahhoz ugyanis, hogy valami meseként és politikai allegóriaként is működjön, mindkét kitételnek meg kell felelnie, az Állatfarmban azonban sokkal erősebb a politikai szál, vagyis az 1943–44-ben keletkezett mű inkább a Szovjetunió kritikájaként olvasható, hiszen a szereplők megfeleltethetőek orosz történelmi alakoknak, Napóleon, a disznó például maga Sztálin allegóriája, Hógolyó pedig a későbbi ellenfele, Trockij. Moskát szerint azonban vannak olyan politikai színezetű mesék, melyekbe a felnőttek mellett a kisebbek is nyugodtan belekezdhetnek. Ilyen például a szintén társadalmi és politikai folyamatokkal foglalkozó Gesztenye, a honalapító (eredeti címe: Watership Down), mely ráadásul Nagy-Britanniában kötelező olvasmánynak számít. Ha ugyanis Richard Adams meseregényéről lehántjuk a politikai réteget, akkor egy izgalmas, kalandos, nyulakkal elmesélt Odüsszeiát kapunk, melyet Moskát szerint akár a tíz-tizenegy éves korosztály is nyugodt szívvel olvashat. A Gesztenye másrészt szintén egy látomással kezdődik, akár az Állatfarm: az egyik nyúl megjövendöli, hogy a főszereplő nyúlcsoportnak útra kell kelnie új hazát keresni, és közben több, különböző társadalmi berendezkedésű nyúlcsoporttal ismerkednek meg, egy diktatórikussal is, amelyet Nadálytő generális vezet. És noha Richard Adams sztorijának is bőven van allegorikus olvasata – lényegében demokratikus eszmék és diktatórikus kormányzás feszül benne egymásnak –, közben egy kalandregény, ami akkor is leköti a gyerek olvasót, ha a mélyebb rétegeit még nem érti. Gács szerint másfelől a politikai víziót is felkínáló könyvek többféleképpen olvashatók, és nem fordíthatók le egyszerűen az aktuális politikai rendszerek felett mondott ítéletekre. Lehet, hogy Orwell disztópiái a szovjet kommunista diktatúra ihletésére születtek, de azért lehetnek ma is izgalmasak, mert elszakadtak a születésükkor nyilvánvaló kritikai szándéktól, és akár anélkül is olvashatóak, hogy a saját korszakunk politikai viszonyaival összekapcsolnánk őket. – Persze, az utóbbi olvasat is lehetséges, pár éve láttam például az Állatfarmot egy iskolai előadás keretében, ami hátborzongatóan aktuálisnak hatott a tizennégy évesek értelmezésében – mondja Gács, aki szerint nem az életkor határozza meg, hogy miként olvassuk az ilyen műveket, hanem az olvasók értékrendje.  

Politika az ágy alatt

A meseregények között találhatunk azonban kifejezetten pedagógiai célból írt történeteket is. Gács Anna szerint ilyenek a most már Magyarországon is egyre népszerűbb meseátiratok, amelyek a hagyományos női szerepeket vizsgálják felül, és tudatosan arra törekszenek, hogy aktív, autonóm női hősöket állítsanak a gyerekek elé. Az angolszász gyerekirodalomban az utóbbi időben sorra születnek olyan gyerekkönyvek, amelyek a legfiatalabbak politikai tájékozottságát és öntudatosságát akarják erősíteni, melyet kellőképp jelez, hogy a The Atlantic Monthly nevű amerikai magazinban pél­dául két éve megjelent egy könyvszemle Az esti mesék radikalizálódása címmel. Az amerikai könyvesboltokban olyan címeket találunk mint az „Anyu Obamára szavazott” vagy a „Segítség, Anya! Liberálisok vannak az ágyam alatt!” – melyek abban próbálnak segíteni a szülőknek, hogy a saját politikai értékrendjüket érthetővé tegyék a gyerekeik számára. – A magyar gyerekkönyvhagyomány felől nézve ezek a címek persze komikusan hangozhatnak, számomra mégis rokonszenves az a törekvés, hogy a gyerekeknek egészen kicsi kortól kezdve értékalapú szemlélettel segítsenek a politika világában eligazodni – vallja Gács. Moskát Anita fontosnak tartja továbbá, hogy a gyerek ne maradjon egyedül a könyvekkel, azaz a történet értelmezésében, értékelésében segítse őt a szülő. – A kicsik fejébe viszont nem kell kész válaszokat beletömni, hanem segíteni kell őket a feldolgozásban, hogy megtalálják a saját válaszaikat – véli az író. A politikai témájú meseregények éppen ezért alkalmasak az iskolai feldolgozásra is, hiszen a tanár segítheti a gyerekeket, hogy ütköztessék véleményeiket, és egy párbeszéd indulhasson el közöttük. Másrészt a felnőttkor küszöbén, amikor a kamaszban az ideális világba vetett hit már összedől, és rengeteg kérdés halmozódik fel benne a társadalomról, csoportokról, hatalomról, akkor pont ilyen könyvekre van szüksége, és pont ezért válnak azok meghatározó olvasmányélménnyé. Moskát szerint léteznek azonban olyan politikai szállal foglalkozó könyvek, amelyeket egyértelműen fiataloknak szánnak. Példának hozza fel Janne Teller Ha háború lenne nálunk című történetét, mely minden országban úgy jelenik meg, mintha annak területén zajlana éppen a háború, ahonnan a főhősnek menekülnie kell. A magyar kiadásban tehát Magyarország válik háborús területté – a Scolar Kiadó kiadása egyébként egy útlevélre hasonlít –, mely segíti a fiatal olvasót abban, hogy beleélje magát a helyzetbe, és végiggondolja azt, mihez kezdene, ha Budapestet lebombáznák.

Disztópiába menekülni

Kérdéses persze, hogy miért jó, ha a szerző mesébe „csomagolja” a politikai üzenetet? Vajon a mondanivaló ettől még érdekesebb lesz az olvasó számára? Vagy bizonyos szörnyű igazságok a mese által könnyebben fogyaszthatók lesznek? Gács szerint a mesék a közös történetkincsünket, a közös referenciapontokat jelentik, sokszor még különböző kulturális hagyománnyal rendelkező közösségek között is. A mese struktúrája, logikája lehet ugyanis az egyik „csali”, amely sokféle korosztály számára olvashatóvá tesz történeteket. Ugyanakkor a mesék nem feltétlenül gyerekeknek szólnak, vannak kifejezetten felnőtt­közönséget megszólító politikai történetek: gondoljunk például Parti Nagy Lajos magyar népmesék toposzait kiaknázó, sziporkázó politikai publicisztikáira. A kritikus szerint azonban naivitás lenne azt gondolni, hogy a disztópiákat az olvasók nagy része a saját politikai vezetésének kritikájaként olvassa. Persze vannak ellenpéldák, Margaret Atwood antiutópiája, A szolgálólány meséje harminc évvel a könyv megjelenése után, tévésorozatként sokak szemében a trumpi politika vagy általában a kortárs auto­riter rendszerek kritikájává vált. – Ettől függetlenül mégsem gondolhatjuk, hogy Trump vagy Orbán hívei között senkinek sem tetszett volna a könyv vagy a sorozat – mondja Gács, elvégre az összefüggés a politikai folyamatok és a disztópiák népszerűsége között valószínűleg összetettebb. Míg egy disztópiában ugyanis egyértelműen beazonosítható, hogy ki áll a jók és ki a rosszak oldalán, addig az emberek többsége számára a valódi politika tapasztalata nem ezt bizonyítja, hiszen egyre kevésbé ismerik ki magukat az információk, az ideológiafoszlányok és a politikai törekvések között. A ma embere úgy éli meg a valóságot, hogy elveszítette a fogódzóit az értékek azonosítása és a politikai szereplők rejtett céljainak feltárása tekintetében. A disztópia politikavíziójában tehát sokkal könnyebb eligazodni, hiszen ki vonná kétségbe, hogy A szolgálólány meséjében a nőket kényszerrel szülőgéppé tenni vagy Az éhezők viadalában a kisemmizett tartományok fiataljait élet-halál harcra kényszeríteni elvetemült gonoszság. Ebben az értelemben egy disztópiát élvezni nemcsak kritikai magatartás, de eszképizmus (menekülés a valóság elől) is lehet.

Babar, az önkényúr

A gyerekkori olvasmányokat felnőttként újra elővenni nemcsak az expliciten politikai tartalmú könyveknél lehet meghökkentő. Gács Anna például, amikor egyik gyerekkori kedvencét, Jeanne de Brunhoff Babar-sorozatát olvasta fel a gyerekeinek, döbbenten látta, hogy az a vezetőszerep, ami a könyvben megjelenik, mennyire idegen tőle: Babar, az öltönyt és koronát viselő elefánt alakjában ugyanis egy abszolutista, paternális uralkodó ideálképe rajzolódik ki, akit egy magát fejlettebbnek vélő kultúrában képeznek ki, hogy idővel visszatérjen a bennszülöttek közé, és civilizálja származási környezetét. – Fiatalon a Babarnak utóbbi aspektusa nyilván teljesen rejtve volt előttem, gyerekként csak a cuki elefántokat és a Télapó felkeresésének izgalmait követtem – meséli Gács.

Mese mint iránytű

Moskát szerint a felnőttek hajlamosak elfelejteni, mennyit érthet meg a világból egy kamasz a könyvek vagy a hétköznapi tapasztalatok révén, hiszen ha máshol nem, a saját osztályközösségében is sok mindent láthat „kicsiben”, ahogy azt később a társadalomban tapasztalni fogja. Ebből a szempontból már a tizenévesek is megtanulják, mit jelent, ha egyes társukkal a tanár kivételezik, hogy fest a jól vagy éppen rosszul működő csoportdinamika, vagy akár egy hatalmával visszaélő, autoriter tanár. A gyerekek ebben a korban persze számos jelenségnek még nem tudnak konkrét neveket adni, azt azonban érzik, hogy ami éppen történik, az helytelen és helyes. – A meséket és ifjúsági regényeket olvasva gimiben, engem is sokszor kapott el a felismerés pillanata, hogy mindazt a káoszt, amit az osztályteremben láttam, hirtelen megmagyarázta volna valaki – emlékszik vissza az író. Gács szerint a mesék nevelőhatása azonban nem ilyen egyértelmű, elvégre a valóságos szituációk többségében erősen vitatott, hogy mi a politikailag helyes vagy helytelen út. A kritikus úgy véli, hogy bár az irodalom és általában a történetek nevelő hatása évezredek óta foglalkoztatja az embereket, mégis rendre az derül ki, hogy a könyvek direkt módon nem alakítják a személyiségünket, ami miatt azonban nem érdemes bánkódni, hiszen éppen az értelmezés szabadsága és gazdagsága teszi hosszú életűvé a jó történeteket. Éppen ezért, amikor a kultúradminisztrátorok a könyveknek közvetlen nevelő, személyiség- vagy identitásalakító hatást tulajdonítanak, akkor jobb menekülőre fogni. Utóbbira Gács szerint remek példa a tavaly ősszel nagy port kavart Meseország mindenkié című kötet, melyben a nem normatív kapcsolatok láttán egyes szélsőséges politikusok egyenesen a könyv megsemmisítését és forgalmazásának a megtiltását kezdték követelni. Ez a hozzáállás a kritikus véleménye szerint semmilyen érvelés alapján sem elfogadható, ráadásul a politikusok indoklása egy hamis elképzelésen alapul: nevezetesen azon, hogy az olvasmányélmények determinálják a személyiségünket. – A identitásunk, és azon belül a politikai meggyőződéseink és viselkedésünk ezerszer bonyolultabb módon alakul ki és át az idők során – mondja Gács, aki szerint ettől még egy színvonalas oktatási kultúrában kiváló szolgálatot tehetnek azok a könyvek, amelyekről beszélgetve a gyerekek egyszerre csiszolgatják a közösségek működéséről, a politikáról, a felelősségteljes vezetőről és a hatalomról alkotott fogalmaikat.