Az iglutól a szociális bérlakásig

Az eszkimóknak nem volt választásuk. Vagy építenek maguknak egy iglut, azaz hókunyhót, vagy megfagynak. Ki gondolta volna, hogy példájuk a ma városaiban köszön vissza? Mert vannak lakók, akiknek szükségük lehet egy iglura. Különben megfagynak.

Igazi szilveszteri hangulatot lehelt a szomorú-küszködős 2020 utolsó napjába a hír, hogy a nagykanizsai önkormányzat egymillió forinttal támogatta a Magyar Vöröskereszt Zala Megyei Szervezetének kezdeményezését, miszerint iglukat kell szerezni a hajléktalanoknak. Természetesen senki nem havat akart vásárolni kunyhórakáshoz, hanem polifoamból készült, jól hőszigetelő, tűz- és vízálló, testhőmérséklettel „fűtött”, összerakható mobilsátrakat. Amiket el lehet helyezni a hajléktalanszálló körül, a biztonságot pedig térfigyelő kamerák biztosítanák, a menedékekbe talán fejlámpát is el lehetne helyezni. És hogy honnan rendelik meg őket? Hát Csehországból.

Nem érdekelte a pénz

Pár éve Ostravában, egy éppen ott élő francia, Manu Chilaud rábukkant az interneten egy videóra, amelyen egy honfitársa bemutat egy kis, iglualakú, egyszemélyes menedéket, amely nagy segítséget nyújthat hajléktalanoknak. Megtetszett neki, és Pavla Klečkovával megkereste a tervezőt a licence-jogért. De az ötletgazdának nem volt fontos a pénz. Azt mondta, örül, ha segíthet. Elkezdődhetett a kisüzemi gyártás. És jelentkezni kezdtek az érdeklődő szervezetek – a határon túlról is.

Geoffroy de Reynal mérnök, mikor egyéves montenegrói tartózkodás után hazatért Franciaországba, döbbenten szembesült azzal, mennyien élnek hazájában az utcákon. Úgy érezte, segítenie kell rajtuk. Tervezett egy hideg ellen védő mobil iglut, saját költségből meg is csinált egyet, majd elindult pénzt gyűjteni. A bejövő összegből elkészített húsz menedék-prototípust, tíz Bordeaux-ba, tíz Párizsba került. A termék jól vizsgázott, Geoffrey elkezdhetett álmodozni a százas, esetleg ezres nagyságrendű gyártásról – a francia hatóságok támogatásában bízva. Azokat nem lelkesítette túlságosan a lehetőség, de az iglu valahogy mégis elindulhatott jótékony útjára. Eljutva Ostraván át Nagykanizsára is.

Hátizsák és védelem

Vajon miért tekereg ez a hároméves történet még mindig népmesei szinten? (És nem csak ez. Szinte az összes kezdeményezés, ami a hajléktalanságot próbálja kezelni, csökkenteni, megszüntetni.) Tíz kicsi, fehér, sátorszerű alvóhely Nagykanizsán, a nagy menedékház körül. Az ember valószerűtlennek érzi a képet. Nem szemfényvesztés ez? Hiszen ha valaki eljut a hajléktalanszálló közelébe, miért nem a fűtött épületbe megy be?

A szakemberek számára ez nem jelent dilemmát. Miletics Marcell, a Baptista Szeretetszolgálat Utcafront részlegének vezetője határozottan üdvözli az elképzelést: „Le a kalappal a nagykanizsai önkormányzat és az ottani kollégák előtt! Ez egy igen hasznos intézkedés lehet a közterületen élő emberek védelmében, télen az életüket mentheti meg. Meg kell érteni, hogy a hajléktalan emberek számára is fontos az autonómia. Egy iglut a saját terének érezhet, és ha biztonságosnak tartja, talán abba fog inkább bemenni.”

Miletics szerint egyébként a gondolat nem új, az ő szervezete is próbálkozott korábban hasonló megoldással. „Fölmerült, hogy gyártassunk le hátizsákba csomagolható sátrakat a fedél nélkül élőknek. Annak persze nem örültünk volna, ha beérik ezzel, és nem tartanak igényt a rendszer egyéb szolgáltatásaira. De mikor megkérdeztünk érintetteket, mit szólnának hozzá, sokan azt mondták, ha ilyenekbe bújnak be éjszaka, védtelenné válnak az agresszivitással szemben, nem tudnak elmenekülni a bántalmazások elől. Ha ezt a problémát most sikerül megoldani valamilyen őrizettel, kamerával, biztos lesz igény az iglukra.”

Kell az alternatíva

Kovács Vera, az Utcáról Lakásba Egyesület ügyvezetője úgy véli, ha ő kerülne ilyen kiszolgáltatott helyzetbe, alighanem az iglut választaná. „Magyarországon jelenleg méltatlan körülmények vannak a hajléktalan szállók döntő többségében – állítja a szociálpolitikus. – Valójában éjjeli menedékhelyek, tíz-húsz ember is kerülhet bennük találomra egy szobába. Ha valamelyikük ártó szándékkal érkezik, könnyedén ki tudja például rabolni a társait. Az emberek nem érezhetik magukat teljes biztonságban. Ráadásul elég szigorú házirendhez kell alkalmazkodniuk, nem mindegyikük tud a munkája miatt hazaérni az előírt időre. Így aztán van igény alternatív megoldásokra. Több vidéki város nyújt már katonai sátrakban is életmentő pontokat, a budapesti Józsefvárosban szintén vannak ilyenek pár éve.”

Egymillió embernek fáj

A hazai ellátórendszer alapvető problémája, hogy a krízishelyzet kezelésére helyezi a hangsúlyt. Ha sikerül biztosítani az emberi élet védelmét, megnyugszunk. A társadalmi elvárás sem több. Aki az utcára kerül, érje be annyival, hogy aludhat valahol, és télen nem fagy meg. Majd ha talál munkát, úgyis lesz jobb megoldás a menedékhelyeknél. Nem túl rokonszenves szemlélet, ráadásul téves is. A hajléktalanság nem a munkanélküliséggel van feltétlenül összefüggésben, hanem egy általánosabb lakhatási válság szélsőséges formája. A fedél nélkül élők jelentős többsége dolgozik, gyakori, hogy csupán 20-30 ezer forint hiányzik számukra egy albérlet kifizetéséhez.

Családokban gondolkozva, Magyarországon ma közel egymillió embernek okoz gondot a lakhatási költség előteremtése. Kovács Vera és dr. Miletics Marcell szerint is ebből kiindulva kellene felépíteni az ellátórendszert, amelyben a cél nem a túlélés garantálása, hanem a hátrányos élethelyzet megszüntetése lenne. Lakhatás és szociális gondozás biztosításával. „A rendszer elvileg most is többlépcsős, de nincsenek belőle igazi kivezető utak – állítja Kovács Vera. – A menedékhelyekről el lehet jutni úgynevezett átmeneti szállókra, ahol az ügyfelek (a rendszer így hívja a hajléktalanokat) saját ágyat kapnak és szociális munkás segíti őket a további integrációban. Csak hát mindezért már bérleti és szolgáltatási díjat kell fizetni. Így se könnyű bekerülni, várólisták vannak. De a legnagyobb probléma, hogy ezeket a helyeket határidősen, mondjuk egy évre lehet szerződéssel igénybe venni. Utána vagy át tud költözni valaki egy másik hasonló intézménybe, vagy újra utcára, menedékhelyre kerül.”

Valamiért elhalt

Az önkormányzatokról szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény szerint a helyi közigazgatási szerv közfeladatai közé tartozik „a területén hajléktalanná vált személyek ellátásának és rehabilitációjának, valamint a hajléktalanná válás megelőzésének biztosítása”. Erre építve indult el abban az évben Józsefvárosban, Kocsis Máté polgármesteri gyámkodása alatt a Lakhatási, Életviteli, Lelki-segítségnyújtási és Egzisztenciateremtési Közösségi (LÉLEK) Program, amelyben a Baptista Szeretetszolgálat is részt vett. „Valahol az átmeneti szállók szintjén jelentett volna komoly előrelépést az integrálódás irányába, ha kifutja magát – emlékezik dr. Miletics Marcell. – A bekerülő hajléktalanok lakhatáshoz, ágyhoz jutottak jó körülmények között, és az önkormányzat munkát biztosított nekik saját intézményeiben. Mindehhez szociális segítségnyújtás is járult. Működőképes kezdeményezésnek tűnt, volt, aki a szerfüggőségétől is meg tudott szabadulni az új környezetben. De aztán valamiért mégis elhalt a program.”

Emberi alapszükséglet

A szakemberek számára egyértelmű, hogy a hajléktalanságból igazi kivezető utat a szociális bérlakások nyithatnak meg. Ahogy azt sikeres európai modellek is mutatják, nincs más komoly motiváció a talpra álláshoz. Az Utcáról Lakásba Egyesület épp ezt az ösvényt próbálja kikövezni. „Lakhatási programjainkban a hajléktalanságból kitörni igyekvő emberek olcsó szociális bérlakásokhoz juthatnak – tudhattuk meg Kovács Verától. – Partnereink között vannak önkormányzatok, a legtöbb ingatlant a kőbányai rakta bele a programba. De magánszemélyektől is kaptunk többet, és vannak saját tulajdonú lakásaink is. Jelenleg 72 bérlő él az egyesületnél. Voltak kételyek, vajon hányan tudnának megfelelően élni egy ilyen lehetőséggel, de a Menhely Alapítvány Február Harmadika Munkacsoportjának felmérése alapján most már az állami ellátórendszerben dolgozó kollégák többnyire úgy gondolják, hogy a hajléktalan ügyfelek nagy része egy program keretében képes lenne rendben tartani egy önálló lakást, a problémát egyedül az ingatlanok és a szolgáltatások hiánya jelenti. Mi természetesen biztosítunk szociális munkásokat is a nálunk lakóknak. Átlagban hetente egyszer találkoznak velük, de szükség esetén intenzívebb gondozásra is lehetőség van.”

A szociálpolitikus szerint a lakhatási probléma kezeléséhez alapvető szemléletváltásra lenne szükség. „Meg kéne végre érteni, hogy a lakhatás közszolgáltatás. Emberi alapszükséglet, amelynek biztosításához, ugyanúgy, mint az egészségügyi ellátáshoz, a közoktatáshoz vagy a közlekedéshez, az államnak lakhatási támogatással és más eszközökkel is hozzá kell járulnia.”

Addig meg maradnak a népmesék. Odaadó emberekkel, megszállott konstruktőrökkel, vöröskeresztesekkel, szeretetszolgálatokkal, civil egyesületekkel. És tíz igluval a nagykanizsai hajléktalanszálló körül.