Divat vagy félelem?

“Retteg a szegénytől a gazdag

s a gazdagtól fél a szegény.

Fortélyos félelem igazgat

minket s nem csalóka remény.”

József Attila: Hazám

Borsózik a hátam és azonnal rosszat sejtek, ha valaki közbeszédben nyilvánvaló tényeket feltételes módban fogalmaz meg. Például egy tudományos ismeretterjesztő cikket a következő két mondattal ajánlanak az olvasó figyelmébe: “Szemészek, orvosok és járványügyi szervezetek szerint a maszk a leghatásosabb védelem, de az arcpajzsnak is vannak előnyei. Bár maszkkal együtt viselve csökkentheti a fertőzés kockázatát, önmagában nem túl hatékony”. Azonnal megrendül a bizalmam a feltételes módba tett szótól, és automatikusan kérdezem, vajon a cikk szerzője milyen felelőtlenséget akar velem elhitetni? Milyen felelősséget akar magától elhárítani? De az is lehet, hogy túl érzékeny vagyok a rengeteg manipuláció és álhírterjesztés közepette, ugyanis maga a cikk közérthető, tanulságos, érdemes az elolvasásra, és ténylegesen tud az ember tanulni belőle, korrekt döntést hozni a saját mindennapi életéről.

Mit keres a szövegben egy oda nem való feltételes mód? A “csökkentheti” szó után ugyanis szerepel a “kockázat” szó, ami önmagában is valamilyen valószínűségű veszélyt, előfordulást jelent. Milyen magatartási reflex mondatja a feltételes módot egy újságíróval, egy tudóssal, egy politikussal, sőt ma már egy hatósággal is? Merthogy hatósági határozatban és miniszteri utasításban is olvashatunk fölöslegesen alkalmazott feltételes módokat, egyértelmű esetekben is. Miért relativizálja mindenki a saját kijelentéseit, állításait, miért vált általánossá ez a “védd a segged, elvtárs” magatartás? Mi ez az állandó bizonytalanság? Mi ez a fortélyos félelem?

Régen egy nagyon szűk körre volt ez a magatartás jellemző. Pl. a gyógyszergyártó és egyéb nagyon rafinált kapitalista cégeknek - a jogászok által sokezerszer átfogalmazott, cenzúrázott és öncenzúrázott, kilúgozott és az életnek minden ízétől és szagától megfosztott - hivatalos szövegeiben mint a finom posztóruhát szétrágó molykukacok hemzsegtek az ilyen nyelvi szerkezetek és tették szinte megfoghatatlanná a jogi személy felelősségét.

Sajnos ma már a magyar mindennapok része a felelősség messzemenőkig való elhárítása. A mentőszolgálat szóvivőjétől az országgyűlés politikusán keresztül a hétköznapi újságíróig mindenki igyekszik feltételes módokkal relativizálni mondandóját, pedig nekünk, mindennapi állampolgároknak elsődlegesen biztosra, biztonságra, következetes, őszinte, egyszerű igazságokra van szükségünk, hiszen ezért tartjuk fenn az államot, ezért adózunk és teljesítjük a közösségi normákat. Legyenek azok jogszabályok, miniszteri levelek vagy éppen közérthetően megfogalmazott magatartási szabályok, mint ahogy gyerekkoromban olvastam a villamoson, hogy “Ne köpj a padlóra!”. Vajon most hogy szólna egy ilyen felirat feltételes módban? El se tudom képzelni, de jobb is, ha nem képzelődöm, hanem kimondom: nem kell nyakatekerten fogalmazni.

Mikor válnak a közéletben mondataink és akaratunk ilyen bizonytalanná? Amikor a társadalom nagyon gyors átalakuláson megy át, és a régi értékek, régi magatartási szabályok “elavulnak”, az újak még kialakulatlanok. Vagy akkor, ha az uralkodó elit megakasztja a társadalom átalakulását, hogy addig is az új világ hasznát csak ők élvezzék. Tehát egyszerű a válasz, hogy mi is ez a József Attila által megfogalmazott fortélyos félelem. Nem egyéb, mint maga a létező kapitalizmus, ami megfoszt a legelemibb bizonyosságomtól, hogy tudom jól csinálni hétköznapi életemet.

Az állandó feltételes mód megfoszt a belső szabadság - a gondolat szabadsága - érzésétől, az Én mindennapi arkhimédészi pontjától. A kapitalizmus lényegi sajátja, hogy szándékosan nem ad biztonságot, sőt a közbeszédben állandóan használt feltételes mód révén napi rabszolga létet motivál és kiszolgáltat, kizsákmányol, zsákmányállattá tesz. Pedig most, a járvány idején óriási szükségünk lenne emberi mivoltunk megerősítésére, a szabadságunk legkisebb körében a biztonságérzetre. Ne használjuk a feltételes módot! Higgyük, hogy tudjuk jól csinálni és tulajdonképpen jól csináljuk hétköznapi létünket. Aztán vagy meghalunk vagy élünk tovább a belső szabadságunk élményével.