Amikor éppen egy évvel ezelőtt Kosztolányi Dezső utolsó szerelmeit tárgyaló, Ha nem volnátok ti című kötete kapcsán diskuráltunk (Nyitott mondat, 2020. január 24.), így válaszolt a jövőbeli munkáját firtató érdeklődésemre: „Anélkül, hogy túl sokat elárulnék, Radnóti Miklós irodalmi kapcsolati hálózata egy meghatározó tagjának életművét szeretném összegyűjteni, ami még soha nem jelent meg kötetben.” Ez a „meghatározó tag”, mint kiderült, az Erdélyi Ágnes néven író féltestvér, Glatter Ágnes, akinek 1935-ben két kötete is megjelent: egy regény (Kovácsék) és egy verses könyv (Kórus három hangra). Melyek voltak azok a lépések, amelyek elvezettek az Arckép szavakból című, novemberben megjelent kötet kiadásáig?
Egyfelől adott számomra az a nagyon szimpatikus irodalomtörténeti szemlélet, ami a mindenkori nagy, klasszikus alkotók környezetében lévő, kisebb, háttérbe szorult, de jelentős vagy jelentősebb alkotókat is felkutatja és feldolgozza. A legelsők egyike volt Borgos Anna Portrék a Másikról című kiváló könyve, amely az írófeleségeket vette számba: Babitsné, Karinthyné, Kosztolányiné alakját rajzolta meg, akik maguk is alkotók voltak, mégis a férjeik által jegyezzük őket, nem pedig Tanner Ilonaként, alias Török Sophie-ként, Böhm Arankaként, Harmos Ilonaként hivatkozunk rájuk.
Másfelől nyilvánvalóan a Radnóti-kutatásaim vittek Erdélyi Ágnes irányába. Ahogy egyre többet foglalkozik az ember egy szerzővel, egyre több a kérdőjel is. Erdélyi Ágnessel kapcsolatban mindvégig ott volt egy bizonytalan, lebegő hiányérzet, mert ugyan a lexikonok leírják, hogy Radnótinak volt egy húga, akinek amúgy megjelent két kötete is, de ezen túl több szó nem esik róla. A szakma feladta magának a magas labdát, amit aztán nem csapott le. Nem nézte meg senki, ki volt valójában ez a kétkötetes író. Ám Radnóti egyetlen szépprózai művének, az Ikrek havának első mondata rögtön ezzel indít: „Különösen sokat gondolok Ágira, a kishúgomra mostanában.” Ami alapján nyilvánvaló, hogy jóval fontosabb személyiség ő annál, mint hogy intézményesen hallgassunk róla. Ezért aztán elkezdtem összegyűjteni róla a fellelhető szakirodalmat és az életművét – és itt meg is akadtam. Rá kellett jönnöm, amire valószínűleg az elődeim is rájöttek, hogy Erdélyi Ágnes művei nem kutathatók. Annál az egyszerű ténynél fogva, mert nincs belőlük példány. A ’35-ben Aradon és Nagyváradon kiadott kötetekből Magyarországon mindössze az OSZK és a Petőfi Irodalmi Múzeum őriz egy-egy példányt.
Ez önnek, könyvritkasággyűjtőként, elég nagy szívfájdalom lehet.
Sajnálatosan így van. Fotómásolatban vannak meg a kötetei, ezek alapján történt a szöveghű kiadás is. Egy másik országban, Romániában, egy baloldali, fiatal, az irodalomban még nevet nem szerzett írónő kis példányszámban megjelent könyveinek minimálisak voltak az esélyei a magyarországi túlélésre, még ha át is jutottak a határon. A Kovácsék című regényt ráadásul zsebkönyvként adták ki, ez épp az a formátum, amit általában elveszt az ember a vonaton. A saját korukban sem voltak a legfelkapottabb könyvek, a recepciójuk sem volt túlzott mértékű – a magyarországi olvasók előtt gyakorlatilag ismeretlenek voltak.
Ha már a recepció szóba került: a nem számottevő kritika hogyan értékelte a bemutatkozó köteteket?
Itt elsősorban az erdélyi sajtóról van szó, ami pozitívan fogadta. A meghatározó, színvonalas baloldali lap, a Korunk – aminek a szerzője is volt – recenzense megjegyezte, hogy néhol ugyan pongyola a megfogalmazás, de nagyon fontos dolgokról beszél. S nem szabad elmenni a nem nyilvános kritikai visszhang mellett sem, Gyarmati Fanni, sógornőként, természetesen olvasta a műveit, és neki sokkal karcosabb véleményei voltak róluk, mint a kritikusoknak.
Mai szemmel nézve ezek a „fontos dolgok”, a témaválasztás valóban újdonságot jelentettek a korszakban?
Ma már újra eljutottunk egy olyan irodalmi korba, amikor ismét nemcsak a „hogyan” számít, hanem az is, „miről” beszél az ember. A kortárs magyar irodalmi művek legjelentősebbjei is újra a valósággal foglalkoznak, akár a történelmivel, akár a jelenkorival, hogy csak Tompa Andrea vagy Zoltán Gábor műveire utaljak. Erdélyi Ágnes műveinek valóban a tematika adta a fontosságát, ez a legmeghatározóbb ismérve, a megkülönböztető jegye…
Melyek azok a kortárs diskurzusok, amelyekhez kapcsolódni tud – 85 évvel ezelőtti debütánsként – az általa ábrázolt témák alapján?
Erdélyi Ágnest, ha ténylegesen most debütálna, szerintem üdvrivalgással fogadná a magyar kritika. Huszonegy éves volt, amikor megjelentek a kötetei, s mindkettő nagyon mély és éles társadalomábrázolással és -kritikával élt. Elég sok mai fiatal szerzőnő első kötetét olvasva, úgy érzékelem, látatlanul megy el mellettük a világ. A társadalmi valóság nem érinti meg őket, mintha valamiféle magánéleti burokban élnének. Erdélyi Ágnes művei ennek éppen az ellenkezőjét képviselik: a Kovácsékban az elszegényedő család szétesik, az apa munkanélküli lesz, az anya meghal, az anyagi és a fizikai túlélésért folytatnak küzdelmet. A kisemberek, az egyenjogúságáért küzdő nő, a kisebbségi létben élő magyarok, a művész-értelmiségi fiatal generáció problémái mind megjelennek. De a verseiben is a mindenkori szegényrétegekkel való szolidaritása mutatkozik meg, a munkások és a baloldaliak melletti kiállása, akik mindig is lenézettjei voltak a társadalomnak – Erdélyben pedig még inkább: a halmozottan hátrányos helyzetűekkel, akik magyarok, fiatalok, baloldaliak, zsidók…
Ahogy említette, a mai irodalom és megítélése kedvez ezeknek a valóságra reflektáló ábrázolásoknak, de azért a „hogyan”-ról sem érdemes elfeledkezni, mert ez is hozzájárul az irodalmi fogadtatáshoz – vagy éppen a felejtéshez.
Persze, s erre utalt a Korunk kritikusa is, amikor a nyelvi pongyolaságot rója fel neki, vagy Gyarmati Fanni, aki a naplójában úgy fogalmaz, hogy elég jó, ahhoz képest, milyen fiatal. Az biztos, egy jó szerkesztő nem ártott volna a műveinek abban az időben. De hát nem futhatta ki magát művészileg sem, ’44-ben az édesanyjával együtt a nagyváradi gettóba terelik, majd vonatra rakják őket, hogy Auschwitzban leljék halálukat. A tervezett novelláskötetéből és az újabb verses könyvéből nem lett semmi. És a rendelkezésre álló művei alapján nem szabad túlértékelnünk sem, nem lehet belőle klasszikust csinálni. Érdekes jelenség, sokkal fontosabb annál, hogy hallgassunk róla, de nem tartozik a magyar irodalom élvonalába.
Igényelte a testvére támogatását, illetve Radnóti tudta őt segíteni az irodalmi pályáján?
A levelezésükből – ami Ágnesék házának ’44-es kifosztása miatt csak féloldalas – kitűnik, hogy nemcsak mély, megélt testvéri kapcsolat van köztük, hanem irodalmi is. Miklós egyrészt tanácsokkal látta el: Ágnes elküldte neki a verseit, ő elolvasta, értékelte őket, Ágnes pedig átdolgozta, majd újra elküldte neki.
A közvetlen mentoráláson kívül is segítette Miklós: bevonta a saját irodalmi kapcsolathálózatába. Amikor Ágnes Budapestre jött, mindenhová Miklósékkal tartott, így ismerte meg Ortutay Gyulát, Vas Istvánt, József Attilát. Érdekesség, hogy a ma nemzeti klasszikus, érettségi tételként szereplő Radnóti – akinek Ágnes irodalmi indulásakor már egy betiltott kötete (Újmódi pásztorok éneke, 1931) is volt – megpróbálta a testvére verseit egy magyarországi költészeti antológiába bejuttatni, ám sikertelenül, az akkori reputációja még neki sem volt elég ehhez.
A testvéri szeretet mellett mennyire értékelte Ágnes verseit?
Amikor ’32-ben Ágnes elküldi első verseit Miklósnak, a már publikáló költő érezhetően megijed egy kicsit – van ebben féltés is, vagy talán nem voltak annyira jók a versek, nem tudjuk. Az viszont biztos, hogy a ’40-es évekre abszolút elismeri a testvére költészetét, tehetségesnek tartja, ezt a naplójában olvashatjuk.
Az Arckép szavakból című kötetnek köszönhetően 2020 utolsó két hónapjában valószínűleg többen hallottak Erdélyi Ágnesről, s olvasták a műveit, mint az elmúlt 85 évben összesen…
Remélem, sőt biztos vagyok benne.
…de bármennyire is gazdag és élményt okozó az összegyűjtött írásokat tartalmazó könyv, a gyűjtés és a kutatás, a feldolgozás a járvány okozta nehézségek miatt kényszerből félbemaradt. Merre halad majd tovább?
Éppen december 31-én hívott telefonon Erdélyi Ágnes kapcsolati hálózata egyik legfontosabb tagjának az örököse: hosszas noszogatásom eredményeképpen megtalálták Ágnes az apjának küldött leveleit, verseit, fotóit, iratait. Mivel Ágnes élete utolsó éveiben alig publikálhatott, a barátainak küldte el a verseit, tehát ezekkel a szépirodalmi munkái is bővülhetnek. Noha nem akkora mértékben, mint a zsurnaliszta munkásságának a dokumentumai, amit ebből a kötetből teljes egészében kihagytunk. Az egy olyan terület, amit szintén kutatni akarok, amint lehetőségem lesz rá: ’33-tól ’42-ig dolgozott újságíróként bukaresti, nagyváradi, brassói, szamosháti napilapoknál, készített interjút, írt tudósítást, beszámolókat, mínuszos híreket. A feldolgozásukkal nemcsak a romániai magyar kulturális életről tudhatunk meg majd sokat, de általuk Ágnes életrajza is bővülhet – mikor hol járt és miért –, valamint az ismereteiről, a rá esetleg hatást gyakorló dolgokról, művészekről, olvasmányokról is szélesebb képet kaphatunk. Ezeken kívül ígéretem van rá, hogy a nagyváradi költő, Horváth Imre hagyatékába is bepillantást nyerhetek, aki barátként, férfiként és költőtársként is szoros kapcsolatban állt egy ideig Ágnessel. Ha érdeklődés mutatkozik, akkor a leveleiből vagy az újságírói munkáiból is összeállhat egy kötet, de tanulmányokat mindenképp tervezek írni róla – például a magyarországi és romániai (mind magyar, mind román) irodalmi kontaktusairól, kiemelten pedig a József Attilával való kapcsolatáról.
