téridő-zavar
szeme sarkából tüntetők fordulnak ki az andrássy
úton, megállnak a villamosok. juhász ferenc-i oktogon.
talán éppen csütörtök, de szerencsére kedd. én már
régóta nem járok dolgozni azon a vonalon. csak
leselkedni szoktam. kezével int, hogy menjek át
a túloldalra, a másik karján zacskó lóg, egy zacskó
szív. olyanok, amilyeneket a messengeren küldünk,
és fel lehet őket fújni. kutyát sétáltat egy oszlop,
az alkony hirtelen mozdulat, egy vállrándulás,
ficam, amióta átállítottuk az órát. előre? hátra?
anyámról nem beszélek most, a jetlag a halálba
utazáskor nagyon kíméletlen. róla beszélek, aki él,
és kolerikus. húst sütök neki egy panelház tetején,
csalogatom, akár a varjakat a tél. nem fázom, de
felkészülök az űrutazásra is, ami a földtől elold,
ahol nincsen gravitáció, szkafanderben lebegek,
virágot ültetek a kis herceg sírjára. őt kerestem,
de hol van? hiszen ujjaim olyanok, mint a húrok,
a lantom testéhez nőttek. újra elindulnak a
villamosok, én befutok az Írók Boltjába, és
rágyújtok a teraszon, megsimogatom a kutyát,
a szomszéd kéményéből dől a füst.
nyaklánc
szemedből kilovagol egy mongol
vagy arab ős, mokkát iszol, hajadban
egy polip mozgatja csápjait.
a reggel olyan meztelen, akár
egy riadt csecsemő, ám korántsem
ártatlan. álmodik egy macska, bajsza
és mancsai megremegnek, a vágy
a másikat csontig lefosztaná.
tintahalak úsznak a papírtengeren.
beleírjuk nevünket egymás
személyijébe, hamis bérlettel
utazunk ithakába. hangodtól
megnémulok, hiszen a kéj
egy késes gyilkos, füleimet betömöm
kőrózsával. iszkiri, kiabálják
a lábak, de sziklává változom, ami
könnyezik, hiszen nem tudja senki,
hogy 80%-ban vizet tartalmazok.
derekadat átfogja minden megértésem,
irodalmi irányzat és világnézet, érik
egy kataklizma, szeizmikus mozgással
nagy tömegű magmát aktivizálok,
átrajzolom tested vonalait.
öledben részvétem lubickol,
félresiklásaim, embriókorom, anyám
szülési fájdalmai, ordítás és bőgés,
egy eleven sírfelirat! persze, hogy
zokog a függöny, ha rázza a szél.
kedvenc verssoromat végül
a nyakadba akasztom.
intelmek
azt mondja, hogy a folyamatok végre elindultak,
és nem kell félnem a holnaptól, mert egy darabig
még cipekedhetek hazafelé a legolcsóbb áruházból,
különben is, mit papolok, amikor egy vasam sem volt
a rozsdás angliában, mégis kibírtam, hogyne, felelem,
de harminc alatt mindent kibír az ember, utána már
válogatósabb, és a végtagjai frontérzékenyek lesznek,
vagy éppen azok a helyek, amiket huszonévesen
merészen elkoptatott, mit fröcsögök megint a kádban,
örüljek annak, hogy nincs dugulás, és ledarált könyveket
lehet szórni a csillogó húslevesbe, persze, hogy nem
olvastam el a barmok kommentjeit, de balzac emberi
színjátékát elveszett illúzióknak tartom, ne legyen
már kézenfekvő, hogy a homo sapiens duplán sapiens,
jobb lesz, ha pihensz, mondja ráncos szemeit rám emelve,
mint aki pofozni készül egy pillantásnyi csenddel, és én
megrémülök, tudom, hogy nem vagyok méltó kitenni
a csizmám, édességet várni, de a virgácsot megkapom
mindig, csizma ide vagy oda, leteszi hát a küszöbre, kérdem,
hogy mit akar tőlem, bezzeg nem válaszol, mert nem
akar megfosztani a kincskeresés örömétől.
