A lágerből kórházba, onnan Svédországba kerültünk, majd 1946 tavaszán haza, Magyarországra. Pontosabban csak én, mert az unokatestvérem kinn maradt. Azt mondta, ő ide nem jön vissza. Már akkor tudta, nincs miért, és legfőbbképpen nincs kiért. Győzködtem, jöjjön velem, adjon esélyt úgy a túlélőknek, maradjunk együtt. Hajthatatlan volt. És talán igaza is volt. Kikísért a vasútállomásra, elváltunk, és soha többet nem hallottam felőle. Annyit sikerült később megtudnom, hogy Svédországból is továbbállt. Levélben megkerestem azt a házat, ahol laktunk, és azt válaszolták, hogy néhány hónappal elutazásom után Ausztráliába ment. Ma már úgy hiszem, szándékosan szakította meg a kapcsolatot velem, az egyetlen családtaggal, aki még ide kötötte. Védekezésből tűnt el előlem, nehogy megkísértse a hazatérés lehetősége.
Én, amint Budapestre értem, az első utam Szolnokra vezetett. A város jelentős károkat szenvedett, különösen a szövetségesek bombázásai miatt. A mi környékünknek úgy tűnt, szerencséje volt, az átlaghoz képest megúszta a légitámadásokat. A házunk is épen átvészelte. Csak éppen idegenek laktak benne. Ismertem őket. Az egyik szomszéd aztán, mint akinek a fogát húzták, tőmondatokban vetette oda, mi történt, miután elvittek mindannyiunkat. Hogyan hordták szét a bútorainkat, a maradék értékeinket. És mikor foglalták el a házunkat. Megköszöntem, hogy elmondta, majd útnak indultam. Néhány értéket ugyanis – még az elhurcolásunk előtt – a város másik részében lakó barátainkhoz menekítettünk. Bíztam benne, legalább ők megvannak és segítenek. Mikor odaértem a környékre, még az is nehezemre esett, hogy megtaláljam a házuk helyét a kiégett épületmaradványok és a bombatölcsérek között. A faáru-kereskedés helyén, amelyet apám vitt, építkezés folyt. Lakóházakat húztak fel. Semmi nem mutatta, hogy mi volt ott korábban. Nyom nélkül tűnt el minden, amire apám olyan büszke volt. És amelyet nekünk, fiainak akart átadni. Visszamentem hát arra a környékre, ahol a házunk állt. Szinte önkéntelenül. Nem tudom pontosan, mit kerestem még, mire számítottam. Hátha rátalálok valakire, egy távoli rokonra, egy ismerősre? Nem tudom megmondani. Csak olyanokkal találkoztam az egyszer volt lakóhelyünk szomszédságában, akik segítettek a nyilasoknak a deportálásunkban. Ki hangosan, ki csendesen asszisztálva hozzá. A legtöbben nem köszöntek, vagy egy biccentés után – mintha hirtelen sürgős dolguk akadt volna – a másik irányba indultak el.
Mintha kiürült volna a város, mintha megtisztították volna mindentől, ami hozzánk tartozott vagy kapcsolódott, hogy aztán a múltból is kitöröljenek minket. Kétségbeesésemben elmentem a rendőrségre. Egy esélyt akartam még adni a folytatásnak. Azért, hogy visszakaphassak valamit, akár egy darabot a múltból. Mint kiderült, feleslegesen tettem. Egy darabig várakoztattak, majd bekísértek egy szobába, ahol – gondolom a biztonság kedvéért – két egyenruhás fogadott. Mind a kettőjüket ismertem, korombeliek voltak, a háború előtt jó néhányszor együtt fociztunk. Igazoltattak, és jelét sem adták, hogy valaha közünk volt egymáshoz. Hogy földiek vagyunk. Leültettek, ők állva maradtak, és mind a ketten, mintha csak ez lenne parancsba adva, a nadrágjuk övébe kapaszkodtak. Még a sapkájukat se vették le. Az igazolványaimat visszaadták, majd megkérdezték, mi járatban vagyok. Elmondtam, hogy szeretném visszakapni a házunkat. Azt a házat, tettem hozzá. Az egyikőjük kis noteszbe jegyzetelt valamit, majd az, amelyik eddig egy percre sem engedte el az övét, közölte, hogy írjam le, mit akarok, és hagyjam ott a papírt. Kétségbeesve néztem rájuk. És, tette hozzá, igazoljam, hogy tényleg enyém a ház, ahogy állítom. Mégis, hogyan?, kérdeztem. Dokumentumokkal, válaszolta, és feljebb húzta az övet a nadrágján. Elhurcoltak minket, mindenünket széthordták és elfoglalták, a lágerből jöttem vissza, a családom odaveszett, mégis milyen dokumentumokkal?, gondoltam magamban és maradtam csendben. Úgy tettek, mintha nem tudnák, mi történt és az, amit várnak tőlem, szinte lehetetlen. Egyértelmű volt, hogy nem akarnak és nem fognak foglalkozni az ügyemmel. És jobban teszem, ha önként mondok le bármiféle igényemről. Felforgató voltam a szemükben, aki egyszer már eltűnt innen, most pedig békétlenséget hoz az új status quóba. Jobbnak láttam felállni és eljönni. Nem magyarázkodni, nem írni semmilyen papírt, és azt sem megemlíteni, hogy az asztal, amely mögött állnak, apám íróasztala az egykor volt házunkból.
Nem volt kiért, nem volt miért ott maradnom. Idegen, megfoghatatlan városban álltam. Az unokatestvérem jutott eszembe, aki nemrég, még Svédországban azt mondta, hogy nincs miért hazajönni. Erőtlennek éreztem magam és fájt, hogy neki volt igaza. Fel s alá jártam az utcákon, mindaddig, amíg a tehetetlenség és fájdalom dühbe fordult át. Ekkor eldöntöttem, nem harcolok a múltunkért. A múlt darabkáiért. Azért, ami valaha a miénk volt vagy közünk volt hozzá. Papírokat kutatni, kérvényeket írni, kérni, könyörögni, követelődzni. Helyette kimentem a temetőbe és elköszöntem. Még aznap feljöttem Pestre.
