Előfizetés

Valószerűtlen és kiszámíthatatlan (Böszörményi Márton: Meixner Józsefné apoteózisa)

horner
Publikálás dátuma
2021.01.16. 18:00

Twin Peaks a köbön. Mintha egy mégsem rozsdamentes borotvával akarná az ember simává tenni az orcáját, de csak összevissza kaszabolná vele magát. Körülbelül így írható le, milyen hangulatba kerül az olvasó, és miféle víziói támadhatnak a történet(ek) rekonstruálására tett kísérletei során, miközben Böszörményi Márton regényét olvassa. A jelenkor közeli lakótelepi apokaliptikus fekete mágiához még további eligazításul szolgálhat A kör című horrorfilm (kinek-kinek saját filmélménnyel behelyettesíthető) valóság-fantázia-álom összecsúszásának rémséges képlete – a Meixner Józsefné apoteózisában macskák hada mészárolja le a városi könyvtár alkalmazottait és látogatóit, valamint egy titokzatos sorozatgyilkos húz emberbőrkötést a köztéri padokra, hogy csak a legemlékezetesebb és legsötétebb rejtélyeket említsem. Bár ki tudja, mi az, ami valójában is megtörténik. Mármint a szövegben. Mármint a szöveg által. Zauber doktor, az egyik szereplő fejtegeti Meixnernének, hogy az élet éppolyan valószerűtlen és kiszámíthatatlan, mint a tündérmesék, de hozzáteszi: „Az a baj, hogy az ember egy idő után elfelejti, hogyan kell értelmezni a meséket. Vagyis pont az a probléma, hogy racionálisan próbálja megfejteni őket. Mintha a mese egy megoldandó egyenlet lenne. Pedig a mese nem így működik!” Ez a könyvbe és (ezáltal) a ciklikus időbe zárt regény pont ilyen mese (lehet): lerázza magáról a megfejtést, ahogy a racionalitást is. Nincs neki ilyenje, és lehetetlenné teszi ezt a megközelíthetőséget. Talán egy másik szereplő, a motiváló Arany Arnold előadása kapcsán leírt lehetőség merül fel a befogadására: „Megmozgatta az ember érzelmeit. Nem is az volt a lényeg, amit mondott, hanem az, ahogyan. Az összkép.” Ha pedig ezen az önértelmezői vonalon ragadva az összkép és az „ahogyan mondást” részesítjük előnyben – esélytelenül, ennyi spoiler talán belefér –, akkor mintha egy „Talamon Alfonz utcájába” tévedt, abszurd Örkény-novella szétszaggatott vázlatát lapozgatnánk, amit egy nagy rakás bio- és szóhulladék közül ástak elő. Pontosabban, ezt így, a rakással, építették, konstruálták meg számunkra. Tényleges hatással az érzékekre és az érzelmekre, sőt, ahogy ajánlójában Nemes Z. Márió írja: ez bizony újra és újra egy mindfuck. A Böszörményi-regény, afféle Kőmives Kelemen-alkotóbrigádként – „Amit raktak délig, leomlott estére, / Amit raktak estig, leomlott röggelre.” –, felépít egy történetet, világot, amit aztán kissé távolabbi szöveghelyen jól „leépít”. Aztán megint, és újra. Ha már-már azt hisszük, hogy Meixner Józsefné és túlsúlyos lánya, Andika egy óvárosi panelház emeleti lakásában éli furcsa anya-lánya életét, miközben lecsót ebédelnek vagy bundáskenyeret reggeliznek, később ugyancsak leesik az állunk – és ehhez nem egy macska- és emberhalálon keresztül vezet az út. Némi misztikával, ezotériával, családon belüli és kívüli erőszakkal megspékelve. Fullasztó és tébolyító feszültséget keltve – a legártatlanabbnak tűnő mondatok sorával. Észbontó (irodalmi) élmény, halálos tex(tor)túra. (Napkút Kiadó, 2020. 111 o.)

Nem a múzsa csókjára kell várni – Interjú Balássy Fannival

Krausz Viktória
Publikálás dátuma
2021.01.16. 17:00

Fotó: Rusznyák Csaba / -
Első regényének nagy része idilli környezetben, a Fekete-Körös partján született a tavaly tavaszi karanténhullám idején. A Hol is kezdjem egy elsős gimnazista lány szorongásairól, eget rengető szerelmi és baráti ügyeiről írt humoros, önironikus könyv, amely segíthet a sorstársaknak túlélni ezt a „sok mindenből első” korszakot. A szerzővel, Balássy Fannival beszélgettünk.
Miben volt más kamaszként, mint a regénybeli, egyébként névtelen főhős?  Ő lényegesen bátrabb, merészebb, bevállalósabb. Én sokat szorongtam a gimnázium első éve alatt, nem mertem kilépni a komfort­zónámból. Például eszembe sem jutott volna nagyibugyiban végiggrasszálni az osztálytermen. Persze ő sem magamutogatásból teszi, hanem választ ad ezzel egy iskolai zaklatásra. A főhős azért névtelen egyébként, mert sokan küzdenek hasonló problémákkal ebben az életszakaszban, így könnyebben behelyettesíthetjük magunkat az ő helyére. Tanmese szülőknek, hogy jobban beleláthassanak, mi történik kamasz gyerekükkel, vagy „csak” szórakoztatás volt a cél?  Szórakoztató könyvet akartam írni, mert amikor az ember tinédzser, hajlamos minden kínos szituációt tragédiaként megélni, pedig humorral, öniróniával mindezek a nehézségek könnyebben átvészelhetők. Ugyanakkor az elgondolkodtatás is célom volt, beszélni például a halálfeldolgozásról vagy arról, hogy egy fiatal lánynak mennyire nehéz megbarátkoznia a testével, és hogy ez az önelfogadás mennyire nem természetes, hiszen a média és főleg a közösségi oldalak irreális elvárásai elbizonytalanítják az embert. A szülőknek is tartogathat „útravalót” a könyv, főként talán azoknak, akik túl vannak egy váláson. Remélem, minden korosztálynak tud adni valamit a könyv, kaptam már pozitív visszajelzést 90 éves olvasótól is. Első regényes, fiatal szerzőként tartott attól, hogy a szerkesztett szöveg esetleg nagyban eltér a kéziratodtól?  Nem, ha így lett volna, nem tudnék a saját szellemi termékemként tekinteni rá. Sem a történet alakításában, sem stilisztikailag nem történt nagy változás. Grancsa Gergely, a szerkesztőm friss szemmel olvas, és remek javaslatokkal segített a munkában. Természetesen akadt, amiben nem értettünk egyet, mondjuk, hogy szabad-e a szülőknek pálinkázni egy családi napon. Gyulai lányként ki kellett állnom az igazamért. Egy oldal volt a napi penzum, de az is előfordult, hogy másnap az egészet kihúztam, és kezdtem elölről. A rendszeresség, a munkamorál nagyon fontos, ezt is megtanultam. És hogy nem lehet a múzsa csókjára várni. Azok a filmek, könyvek, zenék, amelyek a regényben a főszereplő kedvenceiként jelennek meg, nem éppen „mai darabok”. Ez a kissé „koravén” ízlés önre is jellemző?  Igen, és nemegyszer megkaptam már a koravén jelzőt, de szerintem felszínes azt gondolni a tinédzserekről, hogy kizárólag az aktuális, éppen trendinek számító dolgokat preferálják. Rendkívül széles az érdeklődési körük, a mai alkotások mellett próbálják megismerni a gyökereket, az alapnak számító kultműveket, bármilyen művészeti ágban. Volt olyan gimis osztálytársam, aki végigpörgette a Hitchcock-életművet, másvalaki végigment a Szomszédok mind a 331 részén, de olyan is volt, akinek a Pink Floydnál, a Nirvanánál vagy éppen a Kispálnál kezdődött a zene. A régi és az új tökéletesen megfér egymás mellett. Sok múlik a szocializációs közegen, a szülői ízlésen…  A főhős a nagymamán keresztül ismeri meg a Beatlest, apukája révén a filmeket, és a szerelme által jut el a magas irodalomig. Én is a szüleimtől hozok sok mindent, apukámtól a filmek, anyukámtól a könyvek szeretetét, de a zene sem volt ismeretlen a családban, a nagypapám fél tucat hangszeren tanult meg játszani autodidakta módon, és évtizedeken át vitte a zenei szolgálatot a Gyulai Baptista Gyülekezetben. A könyvben szép számmal találni popkulturális utalásokat. Ezek természetesen épültek a szövegbe, talán, mert gyakran én magam is ilyen utalásrendszereken keresztül gondolkodom a világról, és a legtöbb sorozat, amelynek lelkes fogyasztója voltam a gimnázium alatt, és maradtam is, mind él ezzel az eszközzel – számtalan rejtett többletjelentést hátrahagyva a nézőnek. Így lehetséges például, hogy egy, a Szívek szállodájában (Gilmore Girls) elejtett félmondat nyomán eljutottam Michael Moore 2003-ban Oscar-díjat nyert dokumentumfilmjéig, a Kóla, puska, sültkrumpliig, és betekintést kaptam az amerikai fegyverlobbi gyomorforgató, manipulatív világába. Remélem, az én regényemben is vannak olyan félmondatok, amelyek valakiknek hasonló katalizátorrá válnak. Mi jellemző a mai tinikre, mi foglalkoztatja őket?  Tudatosak, érdeklődőek, nehezebb őket becsapni, mert megtalálják a hiteles forrásokat. Most állott a levegő a közéletben, talán ők nyitják majd ki az ablakot. Hogy ne menjünk messzebb, rengeteg középiskolás vonult ki országszerte a klímatüntetésekre, mert pontosan tudják, hogy a jövőjük a tét. A változtatáshoz a tudatosság mellett a tények ismerete is szükséges. Sok középiskolás olvas online újságot, informálódik a közéletről, politikáról, egymás véleményét formálják, beszélgetnek. Engem leginkább a mélyszegénység, az esély­egyenlőtlenség és a predesztinált élethelyzetek nyomasztanak, meg az, hogy ezek ellen nem sokat tesznek a döntéshozók. Illetve a rohamos fegyverfelhalmozás, valamint a katonai középiskolák alapítása. Olyan érzésem van, mintha semmit sem tanultunk volna a XX. század kudarcaiból. Az ember nem azért vállal gyermeket, hogy egy nap az önkényes hatalom azt mondhassa a fiának, menj, halj meg valami homályos célért. Spárta is elbukott, Petőfivel együtt pedig meghalt a romantikus hősideál is. Nagyobb szolgálatot tehet az ember az életével, mint a halálával. Párja Kiss László író, tanár, a Bárka folyóirat szerkesztője. Segítség vagy nehézség a hasonló foglalkozás?  Sokat írunk együtt: bekuckózunk Laci dolgozószobájába, és pötyögünk a billentyű­zeten, aztán megmutatjuk egymásnak a végeredményt, amiből inspiráló beszélgetések kerekednek, ezekért nagyon hálás vagyok. Elfogulatlanul tudjuk egymás szövegeit kritizálni. Belső vágy és kényszer, hogy írjak, történeteket meséljek, de még sokat kell tanulnom ahhoz, hogy mindezt érzékenyen, hitelesen és intelligensen tudjam megtenni.

Balássy Fanni

22 éves, az ELTE olasz–kreatív írás szakán negyedéves. Novellái több folyóiratban és az Élet és Irodalomban is megjelentek. A Pagony Kiadó novellapályázatán első helyezést ért el, utána kérték fel egy ifjúsági regény megírására, ez lett a 2020 novemberében megjelent Hol is kezdjem.

Légrádi Gergely: Azon az éjjelen (Részlet a készülő regényből)

Légrádi Gergely
Publikálás dátuma
2021.01.16. 16:00

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
A lágerből kórházba, onnan Svédországba kerültünk, majd 1946 tavaszán haza, Magyarországra. Pontosabban csak én, mert az unokatestvérem kinn maradt. Azt mondta, ő ide nem jön vissza. Már akkor tudta, nincs miért, és legfőbbképpen nincs kiért. Győzködtem, jöjjön velem, adjon esélyt úgy a túlélőknek, maradjunk együtt. Hajthatatlan volt. És talán igaza is volt. Kikísért a vasútállomásra, elváltunk, és soha többet nem hallottam felőle. Annyit sikerült később megtudnom, hogy Svédországból is továbbállt. Levélben megkerestem azt a házat, ahol laktunk, és azt válaszolták, hogy néhány hónappal elutazásom után Ausztráliába ment. Ma már úgy hiszem, szándékosan szakította meg a kapcsolatot velem, az egyetlen családtaggal, aki még ide kötötte. Védekezésből tűnt el előlem, nehogy megkísértse a hazatérés lehetősége. Én, amint Budapestre értem, az első utam Szolnokra vezetett. A város jelentős károkat szenvedett, különösen a szövetségesek bombázásai miatt. A mi környékünknek úgy tűnt, szerencséje volt, az átlaghoz képest megúszta a légitámadásokat. A házunk is épen átvészelte. Csak éppen idegenek laktak benne. Ismertem őket. Az egyik szomszéd aztán, mint akinek a fogát húzták, tőmondatokban vetette oda, mi történt, miután elvittek mindannyiunkat. Hogyan hordták szét a bútorainkat, a maradék értékeinket. És mikor foglalták el a házunkat. Megköszöntem, hogy elmondta, majd útnak indultam. Néhány értéket ugyanis – még az elhurcolásunk előtt – a város másik részében lakó barátainkhoz menekítettünk. Bíztam benne, legalább ők megvannak és segítenek. Mikor odaértem a környékre, még az is nehezemre esett, hogy megtaláljam a házuk helyét a kiégett épületmaradványok és a bombatölcsérek között. A faáru-kereskedés helyén, amelyet apám vitt, építkezés folyt. Lakóházakat húztak fel. Semmi nem mutatta, hogy mi volt ott korábban. Nyom nélkül tűnt el minden, amire apám olyan büszke volt. És amelyet nekünk, fiainak akart átadni. Visszamentem hát arra a környékre, ahol a házunk állt. Szinte önkéntelenül. Nem tudom pontosan, mit kerestem még, mire számítottam. Hátha rátalálok valakire, egy távoli rokonra, egy ismerősre? Nem tudom megmondani. Csak olyanokkal találkoztam az egyszer volt lakóhelyünk szomszédságában, akik segítettek a nyilasoknak a deportálásunkban. Ki hangosan, ki csendesen asszisztálva hozzá. A legtöbben nem köszöntek, vagy egy biccentés után – mintha hirtelen sürgős dolguk akadt volna – a másik irányba indultak el. Mintha kiürült volna a város, mintha megtisztították volna mindentől, ami hozzánk tartozott vagy kapcsolódott, hogy aztán a múltból is kitöröljenek minket. Kétségbeesésemben elmentem a rendőrségre. Egy esélyt akartam még adni a folytatásnak. Azért, hogy visszakaphassak valamit, akár egy darabot a múltból. Mint kiderült, feleslegesen tettem. Egy darabig várakoztattak, majd bekísértek egy szobába, ahol – gondolom a biztonság kedvéért – két egyenruhás fogadott. Mind a kettőjüket ismertem, korombeliek voltak, a háború előtt jó néhányszor együtt fociztunk. Igazoltattak, és jelét sem adták, hogy valaha közünk volt egymáshoz. Hogy földiek vagyunk. Leültettek, ők állva maradtak, és mind a ketten, mintha csak ez lenne parancsba adva, a nadrágjuk övébe kapaszkodtak. Még a sapkájukat se vették le. Az igazolványaimat visszaadták, majd megkérdezték, mi járatban vagyok. Elmondtam, hogy szeretném visszakapni a házunkat. Azt a házat, tettem hozzá. Az egyikőjük kis noteszbe jegyzetelt valamit, majd az, amelyik eddig egy percre sem engedte el az övét, közölte, hogy írjam le, mit akarok, és hagyjam ott a papírt. Kétségbeesve néztem rájuk. És, tette hozzá, igazoljam, hogy tényleg enyém a ház, ahogy állítom. Mégis, hogyan?, kérdeztem. Dokumentumokkal, válaszolta, és feljebb húzta az övet a nadrágján. Elhurcoltak minket, mindenünket széthordták és elfoglalták, a lágerből jöttem vissza, a családom odaveszett, mégis milyen dokumentumokkal?, gondoltam magamban és maradtam csendben. Úgy tettek, mintha nem tudnák, mi történt és az, amit várnak tőlem, szinte lehetetlen. Egyértelmű volt, hogy nem akarnak és nem fognak foglalkozni az ügyemmel. És jobban teszem, ha önként mondok le bármiféle igényemről. Felforgató voltam a szemükben, aki egyszer már eltűnt innen, most pedig békétlenséget hoz az új status quóba. Jobbnak láttam felállni és eljönni. Nem magyarázkodni, nem írni semmilyen papírt, és azt sem megemlíteni, hogy az asztal, amely mögött állnak, apám íróasztala az egykor volt házunkból. Nem volt kiért, nem volt miért ott maradnom. Idegen, megfoghatatlan városban álltam. Az unokatestvérem jutott eszembe, aki nemrég, még Svédországban azt mondta, hogy nincs miért hazajönni. Erőtlennek éreztem magam és fájt, hogy neki volt igaza. Fel s alá jártam az utcákon, mindaddig, amíg a tehetetlenség és fájdalom dühbe fordult át. Ekkor eldöntöttem, nem harcolok a múltunkért. A múlt darabkáiért. Azért, ami valaha a miénk volt vagy közünk volt hozzá. Papírokat kutatni, kérvényeket írni, kérni, könyörögni, követelődzni. Helyette kimentem a temetőbe és elköszöntem. Még aznap feljöttem Pestre.