Kérem, az alábbi írást ne olvassák el azok, akik úgy érzik, vallásos hitük erős érzékenységgel, sebezhetőséggel párosul. A szerző egyetlen olvasóját sem kívánja megbántani.
Szeretem a görög-római vallást. Szívesen olvasom, tanulmányozom, élvezettel tanítom. Sokszínű, nyitott, bizonyos értelemben szabad rendszer. Nem ismeri a vallási dogmát: egy görög vagy római számára senki és semmi nem írja elő, miben kell hinnie. Mindenki abban hisz, úgy értelmezi vallása tanításait, ahogy neki jólesik. Ami tilos: az istenek létének kétségbevonása vagy az istenek kigúnyolása. Az antik világ számára ismeretlen jelenség, hogy valakit vallással kapcsolatos gondolatai, kimondott vagy leírt mondatai miatt megfosszanak életétől, amint azt később a kereszténység teszi. A görög mitológia színes és gazdag. Nem több vagy más mindez, mint kezdetleges, naiv magyarázat a világról (de hát ez más népek és vallások mítoszaira, a zsidó-keresztény mitológiára éppúgy igaz). Akadnak szép, és kegyetlen mítoszok. Merthogy a görög istenek nem feltétlenül jók. Inkább gyarlók. Hiúak, kicsinyesek, bosszúállók. Olykor csalnak, gyakran hűtlenek, nem ritkán könyörtelenek, gonoszok. (De ez sem ismeretlen számunkra: az Ószövetség zord Istenéről a fentiek majd mindegyike elmondható). Rómának nincs, illetve alig-alig van saját mitológiája, a görögökét veszi át. A gyakorlatias rómaiak vallása is gyakorlatias: adok-kapok. Templomot építek, áldozatot mutatok be – s az istenek segítségével megnyerem a háborúkat, uralkodok a világ fölött. Meglehet, ez a földhözragadt vallási pragmatizmus nem túl rokonszenves. De a római vallás is nyitott, befogadó, hamar megbarátkozik más népek isteneivel, elfogadja vallási képzeteiket. És nem sok nép emel templomot a (társadalmi) egyetértés/összhang „istene” számára. A görög-római vallás erkölcsi fölénye a későbbi, egyistenhitű vallásokkal szemben: nem ismeri az eretneküldözést, a boszorkánypert, a vallásháborút. Nem alkalmaz vallási indíttatású politikai gyilkosságot, vallási alapú politikai terrort vagy népirtást. Nincs elkülönült, kasztszerű papsága sem. Legtöbb papja választott tisztségviselő.
A görögök és rómaiak nem kedvelték a zsidókat és a keresztényeket (és sokáig a kettő megkülönböztetésével sem fáradoztak). Az izraelita és a keresztény vallást nem értették, félreértették. Híveiket ateistának tartották – elvégre nem hisznek a „rendes” istenekben. (Megjegyzem, a XVII. századi, mélyen vallásos holland protestánsokat, hasonló félreértéssel, szintén ateistának tartották a katolikusok, Európa-szerte). A görögök antiszemitizmusa azonban inkább az újkori kenyéririgységre, gazdasági versenyre alapozott küzdelemre emlékeztet és nem a középkor babonás-vallásos zsidógyűlöletére. Két nép, melyek nem csak kereskedelmi versenyben állnak, de mindkettő hajlik önmagát mások, a többi nép fölé emelni. Róma nem antiszemita. Inkább csak furcsállja, rosszallja, semmint üldözné az egyistenhívőket. A császárkor elborzasztó keresztényüldözései nem vallási, hanem tisztán politikai természetűek. Néró Róma égése után bűnbaknak teszi meg a keresztényeket, az arénában vagy a kereszten elpusztítva közülük néhány ezret. Hasonló a helyzet a későbbi keresztényüldözésekkel is. Egy átlag római polgárnak illik évente egyszer áldozatot bemutatnia (illetve ilyen szertartáson részt vennie) a császár, mint isten előtt. A keleti provinciák lakói talán valóban elhiszik, hogy a teljhatalmú császár voltaképp isten. A nyugati provinciák inkább kötelező, érthető politikai protokollt látnak a császárkultuszban. De egy keresztény (vagy zsidó) nem mutathat be áldozatot a császárnak: „Imádkozhatok a császárért, de nem imádkozhatok a császárhoz”. Ezt Róma egyes urai nem értik, félreértik. Politikai ellenzékre, lappangó forradalomra gyanakszanak, zavargásoktól tartanak. A nem-keresztény római közvélemény álláspontja lassan megváltozik. Kezdetben nem sajnálják a keresztényeket. Diocletianus brutális keresztényüldözése idején (303-313) azonban a sokistenhitű többség már rokonszenvez a keresztényekkel, együtt érez velük, sajnálja őket. (Ilyesfajta szolidaritás keresztény közösségekben az államuk által üldözött vallási kisebbség iránt talán sosem volt).
Hogyan kerekedhetett a nyitott, megengedő, befogadó, toleráns görög-római vallás fölé a türelmetlen (és mint utóbb oly sokszor kiderült: gyilkos) kereszténység? Az eszmék, benne a vallásiak is, úgy tűnik, egy idő után kifáradnak, kiüresednek, elveszítik vonzerejüket. Bő ezer év után ez történt a görög-római vallással – a kereszténység jókor volt jó helyen. Vagy talán mégsem erről, nem elsősorban erről volt szó. A kereszténység szellemi fölényben volt a sokistenhitű vallásokkal szemben. Ez a szellemi fölény (legalább) három pilléren nyugodott. Az első: a kereszténység szintézisre való képessége. A kereszténység előtti ókori vallások is ismertek meghaló és feltámadó istent, életveszélyben lévő csecsemő istenfiút, isten és földi asszony nászából született gyermeket, istenháromságot, az emberiségért áldozatot hozó, önfeláldozó istenalakot. Ám a kereszténység képes volt mintegy rendszerbe fogni az ókori, mediterrán és közel-keleti vallások teljesítményeit. Jó érzékkel talált egyensúlyt folytonosság és újítás között. A második: a kereszténység (tanár, szerkesztő és zenész barátom, Szabó Zoltán gondolatát idézem) megoldást talált a halál kérdésére, pontosabban a halálfélelemre. A görög túlvilág sivár árnyékéletet, rideg és szomorú világot ígér. Egész túlvilág-elképzelése fantáziátlan. A kereszténység a feltámadás, mennyország és pokol ígéretével fontos lélektani kérdésre talál megoldást. Ráadásul az isteni igazságszolgáltatás áttolása a túlvilágra egyúttal ellenőrizhetetlenné teszi azt. Azon elhumorizáltak a görögök, hogy ha Zeusz minden gonoszt agyonsújtott volna villámaival, már nem maradt volna neki több. Keresztény hívőnek nincs mit humorizálnia a mennyország ígéretén és a pokol fenyegetésén. A harmadik: a kereszténység megteremtett egy olyan istent, aki egész egyszerűen jó. Nincs egyrészt-másrészt, nincs az éremnek két oldala, mert nincs kegyetlenség, csak jóság. Jézus Krisztus a vallástörténet legszerethetőbb istene.
De a kereszténység győzelméhez, szellemi fölénye mellett, kellett egy politikai felismerés és egy történelmi véletlen is. A felismerés Constantinusé: a kereszténységgel együtt is élhet a római állam, mi több, szövetséget köthet vele, támaszkodhat rá. Ami a véletlent illeti. Amikor a kereszténység (313-ban) vallásszabadságot kapott, mi több kedvezményezett vallássá vált, a Római Birodalom (becsült) vallási összetétele a következő. A népesség több mint kétharmada a sokistenhitű vallás(ok) híve. Kb. 15-15 százaléka keresztény és Mithrász-hívő. Kevesebb egy százaléknál a filozófia felé forduló deista, panteista vagy ateista. Constantinus dönthetett volna a Mithrász-vallás mellett is. És akkor most, valószínűleg, a Mithrász-kultusz hívei háborognának, jelen írást olvasva.
A kortárs konzervatív német filozófus, Odo Marquard szerint a politeizmus a politikai pluralizmussal, az egyistenhit a monarchiával, az egyeduralommal feleltethető meg. A szétaprózott görög poliszvilág a maga civakodó városállamaival, népgyűléseivel és pártjaival sokistenhitű. A több millió négyzetkilométeres, zsarnok császár által uralt Róma, a középkor önkényuralkodó királyai, az újkor abszolút monarchiái egyistenhitűek. Nem csoda hát, ha az elmúlt 50-80 évben, a legfejlettebb országokban, a népfelség és népképviselet, majd a demokrácia és szabadság kibontakozásával megjelent a salátástál: a vallások és eszmék szabad választéka, sokszínű kínálata. Ez persze a monoteista vallások és egyeduralomra törő politikusok számára elviselhetetlen.
