Előfizetés

Markó Béla: Bethlen Gábor a főtéren

Markó Béla
Publikálás dátuma
2021.01.16. 13:00
Florin Citu kijelölt román miniszterelnök (első sor, b) és Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke.
Fotó: Robert Ghement / MTI - EPA
November közepén, három héttel a parlamenti választások előtt Bethlen Gábor-szobrot avattak Marosvásárhely főterén.
November közepén, három héttel a parlamenti választások előtt Bethlen Gábor-szobrot avattak Marosvásárhely főterén. A járvány miatt szűk körű ünnepség volt, de beszédet mondott többek közt az alig másfél hónappal azelőtt megválasztott új polgármester, Soós Zoltán is. Néhány politikus lehetett jelen csupán, és amikor lehúzták a leplet az erdélyi fejedelem egész alakos szobráról, rajtuk továbbra is ott maradt a maszk.
Így élünk ma mindannyian. Csak távolabb a járdán gyűlt össze egy kisebb csoport, ők is maszkban persze. Pedig vírustalan időkben sokezres tömeg tolongott volna körös-körül. Utoljára talán a Bernády György-szobor felavatásának volt hasonló politikai jelentősége a kilencvenes évek közepén. Furcsa társításnak tűnik, de nem az, hiszen a huszadik század elejének marosvásárhelyi polgármestere éppolyan hatékonyan politizált a város érdekében, mint hajdan az Erdély függetlenségét a folyamatos török és Habsburg szorongatásban is megvédő, sőt, országát anyagiakban és szellemiekben gyarapító fejedelem. Igazság szerint Bernády Györgyöt és Bethlen Gábort például magukénak vallhatnák a románok is, ha eljutnánk oda, hogy kinek-kinek a saját nemzeti hovatartozása mellett fontos legyen a közös erdélyi identitás is. Ettől még messze vagyunk, nem volt könnyű ezt a szobrot sem felállítani.
Évek óta folytak az előkészületek, a mostani polgármester volt az ötletgazda ezelőtt négy évvel, már akkor is polgármester-jelöltként egyébként, de újabb négy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy nagy többséggel megválasszák, és a szobor is állhasson. Ehhez természetesen arra is szükség volt, hogy két-három évvel ezelőtt megszülessék a határozat: a költségeket teljes egészében a városi önkormányzat fedezi, és hogy a szobor a főtérre kerül, ahol eddig az egyik oldalon egy Avram Iancu-lovasszobor, a másik oldalon meg az Ismeretlen Román Katona szobra állt. Persze az önkormányzat döntése szerint valamivel odébb, egy másik téren lesz egy román szoborcsoport is, amely a tizenkilencedik századi Erdélyi Iskola képviselőit örökíti meg. De ez az árukapcsolás végül is elfogadható, ha tényleg komolyan gondoljuk azt a bizonyos erdélyi identitást. A maszkok mellett volt a múltkori szoboravatásnak egy másik szépséghibája is, ugyanis a román kormánymegbízott az utolsó pillanatban a válsághelyzetre hivatkozva lemondta a részvételt. Valószínűleg úgy ítélte meg, hogy választási kampányban nem segít a pártjának egy ilyen fellépés. Így aztán csak magyar politikusok ünnepelték Bethlen Gábort, többek közt az RMDSZ elnöke és Magyarországról a nemzetpolitikai államtitkár. Egyelőre tehát nem érdemes nagyon fellelkesülni, mert akkor is keverve a gyöngy a makkal, ha éppen sikerül valami. Mi tagadás, még a politikai üzenet a fontos mifelénk is, amikor szobrokról beszélünk. Most is így történt, ám Harmath István szobráról legalább mégsem csak politikai, hanem esztétikai vitáink is voltak. Kollégáim egy adott pillanatban engem is segítségül hívtak, győzném meg a békétlenkedőket, hogy nem szentségtörés fedetlen fővel ábrázolni a fejedelmet. Bethlen Gábornak egyébként 2003-ban, amikor éppen enyhültebb volt a román-magyar viszony, már állítottak egy remek szobrot Nagyváradon, Kós András alkotását, igaz, egy félreesőbb helyen. Harmath István láthatólag tanult neves szobrászelődjétől. De bevallom, a parlamenti választások előtt nem sokkal én is inkább azon töprengtem, hogy hátha egy újabb fordulat előjele ez az esemény, hiszen Bethlen Gábort tiszteljük ugyan, talán a legnagyobb erdélyi államférfinak tartjuk, ám máig nem vagyunk képesek az okos és céltudatos fejedelem politikájából magunkra nézve valamilyen tanulságot levonni. Miután hosszú évek óta, egy rövid megszakítással tulajdonképpen nyolc esztendeje ellenzékben volt az RMDSZ – és ennek véleményem szerint nem feltétlenül kellett volna így történnie ˗, most a választások előtt már néhány hónappal többször is hangoztatták a szövetség vezetői, hogy nemcsak a parlamenti jelenlét a cél, hanem a kormányzás is. Természetesen megfelelő feltételekkel. Igaz, azt is hozzátették, hogy jobbközép kormányban vagyunk érdekeltek, holott szerintem magyar érdekképviseletként nekünk helyünk lehet minden olyan kormányban, amely az általános reform mellett előrelépést kínál a román-magyar viszonyban is. Az általunk képviselt magyarok sokfélék, hiába próbálnánk egyetlen ideológiát rájuk kényszeríteni. De készséggel elismerem, ezúttal az előzetes közvélemény-kutatások szerint sem lett volna lehetőség egy másfajta koalícióra, és ezt utóbb a választási eredmények is igazolták. Meg aztán valójában a jobb és a bal nem sokat jelent a román politikában. 
Bethlen Gábor erdélyi fejedelem egészalakos szobrának avatása Marosvásárhelyen 2020. november 15-én.
Fotó: Kiss Gábor / MTI
A lényeg: a jóslatok beigazolódtak. Az RMDSZ együtt kormányoz a Nemzeti Liberális Párttal (PNL), amely ugyancsak az Európai Néppárt tagja, és ott van még a kormánykoalícióban a Szövetség Románia Megmentéséért (USR), amely már négy éve parlamenti párt, de – nem csak számomra – továbbra is homályos, hogy a sok populista szlogenen kívül miből is áll a programjuk. Ők a sötét ló ebben a kormányban, és ha rajtuk múlik, sajnos, tovább folyik majd Romániában a parlament ellehetetlenítése és mindenféle zavaros, hol egalitárius, hol totalitárius ötletek életbe ültetése. Viszont körülbelül tizenöt százalékos arányuk van a parlamentben, nélkülük nem lett volna kormánytöbbség. A másik oldalon ugyanis hiába kapta a Szociáldemokrata Párt (PSD) a legtöbb szavazatot, mert harminc százalékuk mellé az RMDSZ hat százaléka azzal sem lett volna elég, hogy a visszaosztásból mindenkinek nőtt még valamennyit a súlya. Ugyanis a decemberi választások mégis hoztak egy nagyon rossz meglepetést. Szinte a semmiből tűnt fel egy szélsőséges párt, a Szövetség a Román Egységért (AUR, vagyis: arany). A párt egyik társelnökének a tavalyi úzvölgyi magyarellenes zavargásban is vezető szerepe volt, de egyébként is a két világháború közti legionárius mozgalomra emlékeztető eszméket hirdetnek közülük többen. Ezzel a retorikával és egy rendkívül hatásos – gyanúsan profi – Facebook-kampánnyal majdnem tíz százalékot szereztek. Velük egyelőre senki nem kíván szövetkezni, így aztán a kormányalakítási lehetőségek nagyon leegyszerűsödtek, nem beszélve arról, hogy az államelnök mindenképpen a nemzeti liberálisokat akarta ismét kormányra juttatni, miközben eddig is ők kormányoztak, és le is járatták magukat alaposan. Úgy fogalmaznék, hogy az RMDSZ pillanatnyilag jó pozícióban van egy rossz koalícióban. Utoljára ezelőtt tíz évvel volt ennyire erős a kormányzati részvételünk, akkor is három miniszteri tárcája (egészségügy, művelődés, környezetvédelem) és egy miniszterelnök-helyettese volt a magyar szövetségnek a mostaninál kisebb létszámú kormányban. Ezúttal a fejlesztési-közigazgatási, a környezetvédelmi meg az ifjúsági és sportminisztériumot vezetik RMDSZ-es miniszterek, és a szövetség elnöke az egyik miniszterelnök-helyettes. A parlament által megszavazott kormányprogramba is bekerült néhány fontos célkitűzésünk, a kisebbségi jogok további bővítése, illetve a már létező oktatási és nyelvhasználati rendelkezések hiánytalan alkalmazása. Ne tessék meglepődni, Romániában azt is külön ki kell kötni, hogy a törvényeket alkalmazni is fogják. Majd meglátjuk, hogy így lesz-e, hiszen a Nemzeti Liberális Párt eddig is rosszul kormányzott, a Szövetség Románia Megmentéséért pedig számos populista ígérettel kampányolt, amelyeknek egy részét – nem mindegyiket - sikerült a koalíciós tárgyalásokon befagyasztani, de ki tudja, meddig. Az előzménytelenül alacsony választási részvétel azt mutatja, hogy nálunk is válságban vannak a hagyományos pártok, és ez nyilvánvalóan kedvez mindenféle demagógiának. Egyelőre szeretném hinni, hogy hosszú idő után ismét megnő az RMDSZ befolyása Bukarestben, és ennek jótékony hatása lehet a román-magyar viszonyra országon belül meg a két ország között is. Természetesen kettőn áll a vásár, de mindenképpen fontos, hogy a koalícióban egyezség született a 2008-ban abbamaradt közös román-magyar kormányülések feltámasztásáról is. Különösen a szórványban élőkre lehet nagy hatással, hogy ismét vannak magyarok a kormányban és a kormánynak alárendelt intézményekben. Tudom, nem mindenkinek tetszik, amit mondok, de ideje volt már nemcsak Budapesttől várni a támogatást, hanem a bukaresti kormányt is a magunk oldalára állítani. Elvégre a romániai magyarok által befizetett adó is a román költségvetésbe kerül, és a bukaresti kormánydöntések is ugyanúgy érintenek minket, mint bárki mást Romániában. Ma már különben sincs igazi vita arról, hogy amikor lehet, kormányozni kell. Emlékszem, a kilencvenes évek legnagyobb magyar-magyar konfliktusai Erdélyben éppen emiatt robbantak ki. Hihetetlen indulattal utasították el sokan a román pártokkal való bármiféle megegyezés szándékát, és már-már kamikaze vállalkozásnak tűnt az is, amikor 1996-ban az akkori ellenzékkel egyezséget kötöttünk a választások előtt, hogy támogatjuk az államelnök-jelöltjüket, és cserébe együtt fogunk kormányozni. Így is történt, történelmi újdonságnak számított, hogy 1996-tól ott volt a magyar képviselet a román kormányban, minisztériumokat vezettünk, megtanultuk, miképpen működik egy ország, és mit jelent a közigazgatás. Viszont évek teltek el, amíg alábbhagyott az árulózás, megalkuvózás, labancozás az RMDSZ megélhetési kurucainak körében. Maga a közvélemény sokkal hamarabb meggyőződött arról, hogy éppen a kormányzás a leghatékonyabb eszköz akár a decentralizáció, az önkormányzatiság erősítésére is. Aztán másutt is, előbb Szlovákiában, majd a Vajdaságban követték ezt a példát az ottani magyar politikusok. Némi pátosszal – enélkül nem is lehet kisebbségben politizálni – Bethlen Gábort is emlegettem néha, amikor arról próbáltam meggyőzni valakit, hogy nincs más út, mint a párbeszéd és a mindkét fél által elfogadható kompromisszum. De nem mindenki látta ezt így. Valamikor a kétezres években, amikor ők már nem voltak kormányon, mi meg éppen kormányozni készültünk ismét, összefutottam Brüsszelben a Fidesz akkori fő-fő külpolitikai felelősével, aki hosszú ideig a párt határon túli tótumfaktuma is volt, tényleg ismerte Erdélyt, és sokat segíthetett volna nekünk, de sajnos, többnyire személyes rokonszenvei és ellenszenvei szerint ítélkezett. Abban az időben feszült volt köztünk a viszony, szemére hánytam, hogy az ő támogatásukkal jött létre és működik Erdélyben egy magyar párt az RMDSZ ellenében. Azzal vágott vissza, hogy igen, „mert ti nem autonómiát akartok, hanem kormányozni”. Sok minden nem fér össze az autonómiával valóban, például a centralizált nemzetállam semmiképpen, de a kettős állampolgárság sem nagyon, viszont azóta is töprengek, hogy vajon mi lehetett jeles „barátunk” fejében, amikor ezt mondta. Gondolom, valami olyasmi, hogy aki Bukarestben hatalmon van, az nem akarhatja gyengíteni Bukarestet a helyi közösségekkel szemben. Meg hogy nem lehet Románia kormányát képviselni külföldön, közben meg összesúgni ezzel-azzal, tetszik tudni, nekünk autonómia kellene. Tetszetős érvek ezek, terjesztették is szorgalmasan, többektől visszahallottam később odaátról, pártpolitikusoktól, társutas értelmiségiektől, hogy nem kell nekünk az autonómia, mert kormányozni akarunk. Holott én naivságomban – vagy ezek szerint: romlottságomban – azt képzeltem, hogy amikor autonómia-ügyben Washington vagy Brüsszel sem segít, mégis hasznos lehet kormányból is azon dolgozni, hogy a helyi közösségek erősödjenek, legyenek képesek úgymond az autonómiára, intézményi, kulturális vagy területi formájában egyaránt. Netán az alkotmányt és a törvényeket is módosíthatjuk ennek érdekében. Hiszen sok mindent lehetett annak idején: ma az önkormányzatok ereje nagyobb, pénzük több, mint húsz-huszonöt éve. Aki Marosvásárhelyre látogat, nézze meg feltétlenül Bernády György szobrát a Teleki-ház előtt és a Bethlen Gábor-szobrot a Rózsák terén, vagyis a főtéren. Én meg várom közben kajánul, mikor szól valaki Magyarországról RMDSZ-es utódaimnak, hogy ne kormányozni akarjanak, hanem harcoljanak az autonómiáért. Vagy ez ma már jól megfér egymás mellett?

A megoldás: Orbán-Gyurcsány Show

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2021.01.10. 17:30

Az év utolsó estéjén találunk persze számtalan szórakoztató produkciót a csatornákon, amik hiába adnak maguknak „szilveszteri” jelzőt, nem szilveszteri műsorok. Nem lehetnek azok. Mert szilveszter esti műsor minden évben csak egy van. Az, ami már nincs.
A szilveszter esti szórakoztató tévéműsor lényege nem az, hogy milyen. Nem kell hinni az időseknek, mikor siránkoznak, hogy „bezzeg a Salamon, a Tabi, a Komlós meg a Hofi, azok a jó kis jelenetek, paródiák”. Ott a net, bele lehet nézni, miről beszélnek. Tíz percnél tovább nem lehet bírni. Kiment mögülük az idő. De valószínűleg annak idején sem a szerkesztésen, az egyes számok, poénok színvonalán, a fellépők teljesítményén múlt a hatás. Mert a szilveszteri műsor lényege nem az, hogy milyen. Hanem az, hogy van. Csak hát már régóta nincs. Az év utolsó estéjén találunk persze számtalan szórakoztató produkciót a csatornákon. Nincs velük baj, hol így sikerülnek, hol úgy. De a régi adásokkal nem tudnak versenyezni. Egyszerűen azért, mert hiába adnak maguknak „szilveszteri” jelzőt, nem szilveszteri műsorok. Nem lehetnek azok. Mert szilveszter esti műsor minden évben csak egy van. Az, ami már nincs. Amíg volt, azt jelentette pár órára, hogy együtt vagyunk ebben az országban. Együtt éljük át az idő múlásának misztikumát. Van egy közös születésnapunk. Telnek az órák, napok, hetek, hónapok, de nem érdekes, az évszám ugyanaz, megszokjuk, belénk ég, írjuk rá dokumentumokra, mondjuk gépiesen, örök jelennek tűnik. De aztán mégis közeleg a pillanat, ennek is vége lesz, még két óra, egy, fél, tíz perc, öt, fél – és kész, ugrik egyet előre a szám. Himnusz. Újra megszülettünk. Újra folytathatjuk. Itt, egymással. Ezt a különös, szorongóan reményteli, éteri hangulatot a televízió élő adással tudja emelkedettebbé tenni. Valahol összejönnek népszerű művészeink, színészek, zenészek, filmesek, humoristák, bemondók, műsorvezetők, beülhetnek közéjük más kiválóságok, akár politikusok is, és keserédesen végéhez szórakoztatják az óévet. Velünk együtt. Egy időben. Virtuális, de mégis közös térben. A többi lényegtelen. Nem érdekes, ki mivel áll elénk, nagy tehetségek gyengébb formában is megvillannak. Az együttlét a fontos. A közös koccintás. Ha hiányzik az élő közvetítés összekapcsoló varázsa, nem lehet szilveszteri hangulatot teremteni a képernyőre. Lehet bármilyen sziporkázó, profi módon elkészített egy felvett adás, csak egyszerű, hétköznapi médiatermékként fogyasztható. Megnézzük, minősítjük. És így töltjük tévé előtt az év utolsó estéjét már évtizedek óta. Nevetgélő egykedvűséggel. Tisztelet azoknak az előadóknak, humoristáknak, akik vállalják, hogy megmérettetik magukat az újév előtti órákban, és igyekeznek maximális szilveszteri vidámságot csiholni számunkra. A feladatot szinte reménytelen teljes sikerrel megoldani, morgással, elégedetlenséggel kell számolniuk. Idén…, azaz tavaly december 31-én, a Duna TV-n a kaposvári Csiky Gergely Színház művészei álltak ki felvételről a Győri Filharmonikus Zenekarral egy zenés gála színpompájában a nézők elé, hogy elvigyék a balhét. Előttük Bagi Iván és Nacsa Olivér paródiái vehettek le róluk súlyokat, míg velük egy időben AradiVarga Show igyekezett az ATV-re terelni a képernyő előtt ülőket. Gondoljunk bele! Választani kellett egy humoros és egy zenés műsor között, holott édestestvérek ezen az ünnepen. Mindegy, mindenki hozta, amit tudott, eltelt az idő. A két humorista duó produkciójáról talán mégis érdemes lenne ejteni néhány szót. Mindössze egyetlen vonatkozásban. Régen még országot rengető esemény volt Hofi Géza Kádár-paródiája. Ma már szerencsére természetes politikusokon viccelődni. Ők is megteszik egymással a Parlamentben. Ezzel együtt elgondolkoztatóan hatott, hogy mindkét show-ban volt Orbán-Gyurcsány ütköztetés. Méghozzá nem egészen pártatlanul. Nacsa Olivér egy technikailag káprázatos Gyurcsány-paródiát nyomott le, amely azonban nem tréfált: szónoki pózokba gabalyodó mitugrásznak láttatta a volt miniszterelnököt, aki önjelöltként rángatja az ellenzéki összefogást. Dicsérő jóváhagyásával egy Karácsony Gergely figura biciklisávokat festegetett szorgosan mögötte. Ugyanakkor Bagi Iván tiszteletteljes visszafogottsággal karikírozta Orbánt, nagyrészt jól ismert állításait adva a szájába. Gúnyolódása a libernyákokon sem hatott (Orbán) libernyákozása gúnyolásának. Az ATV műsora egy szellemes Ókori Híradóba építette bele az egyetemes történelem két örök életű vezetőjét. Itt Pannónia néptribunusa és helytartója, Victorius Orbanus kapta a nagyobb legyintéseket. Varga Ferenc József bőrében némi ostobaságot tükröztek pózai, kinyilatkoztatásai, és hiába idézte meg nevetésre ingerlően Aradi Tibor a Démosz Koalíció elnökét, Gyurcsány Periklészt, tőle is megkapta a magáét: „Akháj nyerhetett is volna, de ugyanazokat a körökeT rója. Hát hogy mükéne, azt maga se tudja.” Ezek után reménykedjünk abban, hogy a két politikus megérti az üzeneteket, és alakítanak egy humorista duót. Ők ketten bárkit remekül tudnának parodizálni, karikírozni. Poénjaikkal nevetségessé tehetnék együtt az egész világot. Békét hozva az országra. És akkor talán majd lesz egy olyan köztelevízió is, amely rászánja magát egy élő szilveszteri műsorra. Együttlétet teremtve kabaréval, zenével, tánccal, Orbán-Gyurcsány Show-val.

Ünnepélyesen fogadom

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2021.01.10. 10:50

Fotó: Huszár Dávid / Népszava
Már a második szilveszter éjjelen suhanok át úgy, hogy nem is tudok róla.
Már a második szilveszter éjjelen suhanok át úgy, hogy nem is tudok róla. Se koccintás, se nagy fogadalmak, még az elnökünk ki tudja hányszor átírt, megrágott, jellegtelenné suvickolt beszédén sem tudok meghatódni (nem mintha valamikor összejött volna). A tavalyelőttit átaludtam, most meg Hadházi László estjével buktam át észrevétlenül és röhögve az újévbe. Reggel viszont már ezt tűnt a legautentikusabb reakciónak mind a lángoktól ölelt kis országunkat, mind a karanténos, vírusos életünket tekintve. Nemcsak jól szidható kormányunk van, ahogy azt E. P. még annak idején hangsúlyozta, de szinte nincs olyan nap, hogy ne adna okot a jóízű nevetésre. Képzeljék csak el, mennyire irigykedhet mindezért egy svájci, aki a jólét és gondtalanság derékszögei között él, és fogalma sincs, hogy mi kacagni való lehet egy operatív törzsbeli sajtótájékoztatón például. Ott olyan szakik és politikusok élnek, akiknek egyrészt kérdéseket lehet feltenni, másrészt válaszolnak is rájuk. Dögunalom. Ott Hadházinak, meg nekem is felkopna az állam. Az átaludt, felhajtás nélküli szilveszter most kicsit mégis öregesnek tűnt. Pláne az, hogy az agyam azonnal elkezdte elém pörgetni a régmúlt szilveszteri bulik képeit. Amikor kétszer is koccinthattunk. Már úgy kellett kalkulálni a pezsgőkkel, hogy mindkettőre jusson. Gimisként persze nem nagyon figyeltem erre, nem is nagyon érdekelt, hogy a kolozsvári társaságból kit melyik szilveszter ragad el igazán. A románon hatódik meg inkább vagy az egy órára rá érkező magyaron? Melyiken tesz ünnepélyes fogadalmat; a földrajzilag helyesen, amikor valóban elkezdődik az új esztendő, vagy a lelkileg közelebb állón, amikor már egy óra le is pergett az újesztendőből? Fogas kérdés, és paradoxonnak sem utolsó. Még szerencse, hogy akkor csak bulit láttam az egészben. Ürügyet a hangoskodásra, jókedvre. Az viszont biztos, hogy a magyarra több pezsgőt tettünk félre. Ma talán már külön bizottságot is fel kellene állítani az ügyben, kijelölni a meghatódás kizárólagos pillanatait. Az is lehet boldogság, hogy ilyesmi fel sem merül. Abban az időben (nyolcvanas évek második fele) elég hülyén néztünk volna arra, aki a konyhában, az életbevágó dolgok boncolásának fórumán efféle fejtegetésbe kezd. Kicsit most is hülyén nézek magunkra, amikor a Tompa Gábor interjú alatt százötvennél is több kommentben felparázslik a magyar-erdélyi, jól karbantartott gyűlölet. Miközben az interjú, ahogy egy józanabb hozzászóló megjegyezte, nyitottságról, függetlenségről szól. Az „odaát” meg „ideát” szellemtelen földrajzáról, ahogy az ízig-vérig kozmopolita, világot járt, mégis kolozsvárinak megmaradt rendező fogalmaz. Meg arról, hogy lassan mindent a hovatartozás (és nem a minőség, tudás, hozzáértés egyetemes) mércéjével mérünk. És ebből lassan nincs menekvés. Hiszen már van jobb és bal, határon inneni és túli hozzáértés, tudás, minőség. És csak reménykedhetünk, hogy máma már nem hasad tovább. Igazából ezen is nevetni kellene, meg főként azon, hogy az egésznek az apropója egy verseskötet volt, de azt már rég elsodorta a buzgalom. Valahogy úgy, ahogy Székely János pompás esszéregényében sem tudják már megmondani az építők, hogy miért is kezdtek neki a gigantikus toronynak, amely a hosszú-hosszú évek alatt tönkretett mindent és mindenkit. A különbség a kettő között csak az idő. Székely talán még optimista volt (az embert vette alapul és nem a magyart), hogy a kiindulópont elmosódásához emberöltőknek kell eltelnie. Hogy az értelem maradéka is kifakuljon. A neten elég ehhez egy-két nap, pár provokatív mondat, és máris mindent elborít a csatazaj. A versek meg értetlenül pislognak egymásra. Nem ezért jöttek. (Jó, némiképp a versek is erről szóltak: „Legyen a témám lelkünk rusnya bugyra, / botrány, amiről szólni sem bírok!” És lőn.) De hát a fogadalom. Az valahogy mégis hiányzik. Most jó lenne azt mondani, hogy idén nem állok bele semmibe, ha fröcsögnek, kenyeret dobok vissza. Egyszer részt vettem egy pályázati programban, amely arról szólt, hogy felhívjuk a minősítő, mocskolódó kommentelők figyelmét arra (szintén kommentekben), hogy másképp is lehet. Hogy a vita nem egyenlő a megsemmisítéssel. Hogy az egyre nagyobb hangerővel zajló vita végül süket csöndhöz vezet. Képzelhetik az eredményt. De legalább papíron jól mutatott. Ahogy a kommunizmusban is ez volt az általános tapasztalat: az ötéves tervek, a sokoldalúan fejlett társadalom, a fokozhatatlan virágzás igen jól festett a sorok szintjén. Most a normalitás költözik át a papírra. Péterffy Gergely legutóbbi regénye is valahogy erről szól: az értékelhető, klasszikus tudás szép lassan átköltözik a papírra, amint a képviselői kihalnak, a valóságban meg marad a hagymáz, az őrület, a talmi. És azt még meg is ünnepelik. Amit Székely elvontabban írt meg, azt Péterffy bővérű cselekménnyel ruházza fel: Puskin életét kioltó golyó, beteljesületlen szerelem és a lassú mállás. Akkor hát legyen a fogadalom is a papírral kapcsolatos. Olvassunk, mert addig sem idegeskedünk. Addig is megvéd minket a könyvekbe rejtett hűvös nyugalom. Még önmagunktól is.