Markó Béla: Bethlen Gábor a főtéren

November közepén, három héttel a parlamenti választások előtt Bethlen Gábor-szobrot avattak Marosvásárhely főterén.

November közepén, három héttel a parlamenti választások előtt Bethlen Gábor-szobrot avattak Marosvásárhely főterén. A járvány miatt szűk körű ünnepség volt, de beszédet mondott többek közt az alig másfél hónappal azelőtt megválasztott új polgármester, Soós Zoltán is. Néhány politikus lehetett jelen csupán, és amikor lehúzták a leplet az erdélyi fejedelem egész alakos szobráról, rajtuk továbbra is ott maradt a maszk.

Így élünk ma mindannyian. Csak távolabb a járdán gyűlt össze egy kisebb csoport, ők is maszkban persze. Pedig vírustalan időkben sokezres tömeg tolongott volna körös-körül. Utoljára talán a Bernády György-szobor felavatásának volt hasonló politikai jelentősége a kilencvenes évek közepén. Furcsa társításnak tűnik, de nem az, hiszen a huszadik század elejének marosvásárhelyi polgármestere éppolyan hatékonyan politizált a város érdekében, mint hajdan az Erdély függetlenségét a folyamatos török és Habsburg szorongatásban is megvédő, sőt, országát anyagiakban és szellemiekben gyarapító fejedelem. Igazság szerint Bernády Györgyöt és Bethlen Gábort például magukénak vallhatnák a románok is, ha eljutnánk oda, hogy kinek-kinek a saját nemzeti hovatartozása mellett fontos legyen a közös erdélyi identitás is. Ettől még messze vagyunk, nem volt könnyű ezt a szobrot sem felállítani.

Évek óta folytak az előkészületek, a mostani polgármester volt az ötletgazda ezelőtt négy évvel, már akkor is polgármester-jelöltként egyébként, de újabb négy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy nagy többséggel megválasszák, és a szobor is állhasson. Ehhez természetesen arra is szükség volt, hogy két-három évvel ezelőtt megszülessék a határozat: a költségeket teljes egészében a városi önkormányzat fedezi, és hogy a szobor a főtérre kerül, ahol eddig az egyik oldalon egy Avram Iancu-lovasszobor, a másik oldalon meg az Ismeretlen Román Katona szobra állt. Persze az önkormányzat döntése szerint valamivel odébb, egy másik téren lesz egy román szoborcsoport is, amely a tizenkilencedik századi Erdélyi Iskola képviselőit örökíti meg. De ez az árukapcsolás végül is elfogadható, ha tényleg komolyan gondoljuk azt a bizonyos erdélyi identitást. A maszkok mellett volt a múltkori szoboravatásnak egy másik szépséghibája is, ugyanis a román kormánymegbízott az utolsó pillanatban a válsághelyzetre hivatkozva lemondta a részvételt. Valószínűleg úgy ítélte meg, hogy választási kampányban nem segít a pártjának egy ilyen fellépés. Így aztán csak magyar politikusok ünnepelték Bethlen Gábort, többek közt az RMDSZ elnöke és Magyarországról a nemzetpolitikai államtitkár. Egyelőre tehát nem érdemes nagyon fellelkesülni, mert akkor is keverve a gyöngy a makkal, ha éppen sikerül valami.

Mi tagadás, még a politikai üzenet a fontos mifelénk is, amikor szobrokról beszélünk. Most is így történt, ám Harmath István szobráról legalább mégsem csak politikai, hanem esztétikai vitáink is voltak. Kollégáim egy adott pillanatban engem is segítségül hívtak, győzném meg a békétlenkedőket, hogy nem szentségtörés fedetlen fővel ábrázolni a fejedelmet. Bethlen Gábornak egyébként 2003-ban, amikor éppen enyhültebb volt a román-magyar viszony, már állítottak egy remek szobrot Nagyváradon, Kós András alkotását, igaz, egy félreesőbb helyen. Harmath István láthatólag tanult neves szobrászelődjétől. De bevallom, a parlamenti választások előtt nem sokkal én is inkább azon töprengtem, hogy hátha egy újabb fordulat előjele ez az esemény, hiszen Bethlen Gábort tiszteljük ugyan, talán a legnagyobb erdélyi államférfinak tartjuk, ám máig nem vagyunk képesek az okos és céltudatos fejedelem politikájából magunkra nézve valamilyen tanulságot levonni. Miután hosszú évek óta, egy rövid megszakítással tulajdonképpen nyolc esztendeje ellenzékben volt az RMDSZ – és ennek véleményem szerint nem feltétlenül kellett volna így történnie ˗, most a választások előtt már néhány hónappal többször is hangoztatták a szövetség vezetői, hogy nemcsak a parlamenti jelenlét a cél, hanem a kormányzás is. Természetesen megfelelő feltételekkel. Igaz, azt is hozzátették, hogy jobbközép kormányban vagyunk érdekeltek, holott szerintem magyar érdekképviseletként nekünk helyünk lehet minden olyan kormányban, amely az általános reform mellett előrelépést kínál a román-magyar viszonyban is. Az általunk képviselt magyarok sokfélék, hiába próbálnánk egyetlen ideológiát rájuk kényszeríteni. De készséggel elismerem, ezúttal az előzetes közvélemény-kutatások szerint sem lett volna lehetőség egy másfajta koalícióra, és ezt utóbb a választási eredmények is igazolták. Meg aztán valójában a jobb és a bal nem sokat jelent a román politikában.

A lényeg: a jóslatok beigazolódtak. Az RMDSZ együtt kormányoz a Nemzeti Liberális Párttal (PNL), amely ugyancsak az Európai Néppárt tagja, és ott van még a kormánykoalícióban a Szövetség Románia Megmentéséért (USR), amely már négy éve parlamenti párt, de – nem csak számomra – továbbra is homályos, hogy a sok populista szlogenen kívül miből is áll a programjuk. Ők a sötét ló ebben a kormányban, és ha rajtuk múlik, sajnos, tovább folyik majd Romániában a parlament ellehetetlenítése és mindenféle zavaros, hol egalitárius, hol totalitárius ötletek életbe ültetése. Viszont körülbelül tizenöt százalékos arányuk van a parlamentben, nélkülük nem lett volna kormánytöbbség. A másik oldalon ugyanis hiába kapta a Szociáldemokrata Párt (PSD) a legtöbb szavazatot, mert harminc százalékuk mellé az RMDSZ hat százaléka azzal sem lett volna elég, hogy a visszaosztásból mindenkinek nőtt még valamennyit a súlya. Ugyanis a decemberi választások mégis hoztak egy nagyon rossz meglepetést. Szinte a semmiből tűnt fel egy szélsőséges párt, a Szövetség a Román Egységért (AUR, vagyis: arany). A párt egyik társelnökének a tavalyi úzvölgyi magyarellenes zavargásban is vezető szerepe volt, de egyébként is a két világháború közti legionárius mozgalomra emlékeztető eszméket hirdetnek közülük többen. Ezzel a retorikával és egy rendkívül hatásos – gyanúsan profi – Facebook-kampánnyal majdnem tíz százalékot szereztek. Velük egyelőre senki nem kíván szövetkezni, így aztán a kormányalakítási lehetőségek nagyon leegyszerűsödtek, nem beszélve arról, hogy az államelnök mindenképpen a nemzeti liberálisokat akarta ismét kormányra juttatni, miközben eddig is ők kormányoztak, és le is járatták magukat alaposan.

Úgy fogalmaznék, hogy az RMDSZ pillanatnyilag jó pozícióban van egy rossz koalícióban. Utoljára ezelőtt tíz évvel volt ennyire erős a kormányzati részvételünk, akkor is három miniszteri tárcája (egészségügy, művelődés, környezetvédelem) és egy miniszterelnök-helyettese volt a magyar szövetségnek a mostaninál kisebb létszámú kormányban. Ezúttal a fejlesztési-közigazgatási, a környezetvédelmi meg az ifjúsági és sportminisztériumot vezetik RMDSZ-es miniszterek, és a szövetség elnöke az egyik miniszterelnök-helyettes. A parlament által megszavazott kormányprogramba is bekerült néhány fontos célkitűzésünk, a kisebbségi jogok további bővítése, illetve a már létező oktatási és nyelvhasználati rendelkezések hiánytalan alkalmazása. Ne tessék meglepődni, Romániában azt is külön ki kell kötni, hogy a törvényeket alkalmazni is fogják. Majd meglátjuk, hogy így lesz-e, hiszen a Nemzeti Liberális Párt eddig is rosszul kormányzott, a Szövetség Románia Megmentéséért pedig számos populista ígérettel kampányolt, amelyeknek egy részét – nem mindegyiket - sikerült a koalíciós tárgyalásokon befagyasztani, de ki tudja, meddig. Az előzménytelenül alacsony választási részvétel azt mutatja, hogy nálunk is válságban vannak a hagyományos pártok, és ez nyilvánvalóan kedvez mindenféle demagógiának.

Egyelőre szeretném hinni, hogy hosszú idő után ismét megnő az RMDSZ befolyása Bukarestben, és ennek jótékony hatása lehet a román-magyar viszonyra országon belül meg a két ország között is. Természetesen kettőn áll a vásár, de mindenképpen fontos, hogy a koalícióban egyezség született a 2008-ban abbamaradt közös román-magyar kormányülések feltámasztásáról is. Különösen a szórványban élőkre lehet nagy hatással, hogy ismét vannak magyarok a kormányban és a kormánynak alárendelt intézményekben. Tudom, nem mindenkinek tetszik, amit mondok, de ideje volt már nemcsak Budapesttől várni a támogatást, hanem a bukaresti kormányt is a magunk oldalára állítani. Elvégre a romániai magyarok által befizetett adó is a román költségvetésbe kerül, és a bukaresti kormánydöntések is ugyanúgy érintenek minket, mint bárki mást Romániában.

Ma már különben sincs igazi vita arról, hogy amikor lehet, kormányozni kell. Emlékszem, a kilencvenes évek legnagyobb magyar-magyar konfliktusai Erdélyben éppen emiatt robbantak ki. Hihetetlen indulattal utasították el sokan a román pártokkal való bármiféle megegyezés szándékát, és már-már kamikaze vállalkozásnak tűnt az is, amikor 1996-ban az akkori ellenzékkel egyezséget kötöttünk a választások előtt, hogy támogatjuk az államelnök-jelöltjüket, és cserébe együtt fogunk kormányozni. Így is történt, történelmi újdonságnak számított, hogy 1996-tól ott volt a magyar képviselet a román kormányban, minisztériumokat vezettünk, megtanultuk, miképpen működik egy ország, és mit jelent a közigazgatás. Viszont évek teltek el, amíg alábbhagyott az árulózás, megalkuvózás, labancozás az RMDSZ megélhetési kurucainak körében. Maga a közvélemény sokkal hamarabb meggyőződött arról, hogy éppen a kormányzás a leghatékonyabb eszköz akár a decentralizáció, az önkormányzatiság erősítésére is. Aztán másutt is, előbb Szlovákiában, majd a Vajdaságban követték ezt a példát az ottani magyar politikusok.

Némi pátosszal – enélkül nem is lehet kisebbségben politizálni – Bethlen Gábort is emlegettem néha, amikor arról próbáltam meggyőzni valakit, hogy nincs más út, mint a párbeszéd és a mindkét fél által elfogadható kompromisszum. De nem mindenki látta ezt így. Valamikor a kétezres években, amikor ők már nem voltak kormányon, mi meg éppen kormányozni készültünk ismét, összefutottam Brüsszelben a Fidesz akkori fő-fő külpolitikai felelősével, aki hosszú ideig a párt határon túli tótumfaktuma is volt, tényleg ismerte Erdélyt, és sokat segíthetett volna nekünk, de sajnos, többnyire személyes rokonszenvei és ellenszenvei szerint ítélkezett. Abban az időben feszült volt köztünk a viszony, szemére hánytam, hogy az ő támogatásukkal jött létre és működik Erdélyben egy magyar párt az RMDSZ ellenében. Azzal vágott vissza, hogy igen, „mert ti nem autonómiát akartok, hanem kormányozni”.

Sok minden nem fér össze az autonómiával valóban, például a centralizált nemzetállam semmiképpen, de a kettős állampolgárság sem nagyon, viszont azóta is töprengek, hogy vajon mi lehetett jeles „barátunk” fejében, amikor ezt mondta. Gondolom, valami olyasmi, hogy aki Bukarestben hatalmon van, az nem akarhatja gyengíteni Bukarestet a helyi közösségekkel szemben. Meg hogy nem lehet Románia kormányát képviselni külföldön, közben meg összesúgni ezzel-azzal, tetszik tudni, nekünk autonómia kellene. Tetszetős érvek ezek, terjesztették is szorgalmasan, többektől visszahallottam később odaátról, pártpolitikusoktól, társutas értelmiségiektől, hogy nem kell nekünk az autonómia, mert kormányozni akarunk. Holott én naivságomban – vagy ezek szerint: romlottságomban – azt képzeltem, hogy amikor autonómia-ügyben Washington vagy Brüsszel sem segít, mégis hasznos lehet kormányból is azon dolgozni, hogy a helyi közösségek erősödjenek, legyenek képesek úgymond az autonómiára, intézményi, kulturális vagy területi formájában egyaránt. Netán az alkotmányt és a törvényeket is módosíthatjuk ennek érdekében. Hiszen sok mindent lehetett annak idején: ma az önkormányzatok ereje nagyobb, pénzük több, mint húsz-huszonöt éve.

Aki Marosvásárhelyre látogat, nézze meg feltétlenül Bernády György szobrát a Teleki-ház előtt és a Bethlen Gábor-szobrot a Rózsák terén, vagyis a főtéren. Én meg várom közben kajánul, mikor szól valaki Magyarországról RMDSZ-es utódaimnak, hogy ne kormányozni akarjanak, hanem harcoljanak az autonómiáért. Vagy ez ma már jól megfér egymás mellett?