Előfizetés

A Capitolium két ostroma

Új gazdasági válság köszöntött 1893-ban az amerikai farmokra és munkahelyekre. A munkavállalók 6 százaléka elveszítette az állását, és a farmok harmada meg volt terhelve jelzáloghitellel. 1894-ben több államból fegyelmezett menetben tönkrement emberek tömegei indultak Washingtonba, hogy ínségmunkát követeljenek Grover Cleveland elnök kormányzatától. A Kelly Hadserege nevű munkástömegben, amely a menet élén haladó, éjfekete ménjén ülő Kelly tábornokról kapta nevét, egy reményteljes író, Jack London is ott menetelt. A csődbe jutott farmerek, elbocsátott munkások legjobb ruhájukban, fegyelmezetten, minden rendbontástól tartózkodva vonultak a szövetségi fővárosba. Ott is fegyelmezettek maradtak, és amikor egyik vezetőjük, Jacob Coxey üzletember és ügyvéd véletlenül a Fehér Ház pázsitjára tévedt, és emiatt a rendőrök letartóztatták birtokháborítás vádjával, békésen eloszlottak anélkül, hogy bármilyen eredményt elértek volna. Kelly, Coxey és London tömegei nem fenyegettek senkit, nem akarták megzavarni a közjogi intézmények működését. Szociális követelésekkel vonultak föl. Ellentétben mindazokkal, akik 126 év elteltével behatoltak a washingtoni törvényhozás, a Capitolium épületébe, ott akasztással fenyegették Mike Pence alelnököt, és dulakodtak a rendőrökkel. A kétféle tömeg viselkedése jól mutatja a két kor és a kétféle indulat különbözőségét. Az 1894-es munkanélküli hadsereg tagjait az osztályszolidaritás fűzte össze. Úgy érezték, hogy a nemzet mindinkább két részre hasad, ahogyan az 1891-ben megalakult Néppárt (Populista Párt) kiáltványa, az Omahai Platform beharangozta: a „gazdagokra” és a „szegényekre”. Olyan követelésekkel léptek föl közösen, amelyeket a tengerentúli (európai) szociáldemokrata pártok és agrárszocialista, agrárdemokrata mozgalmak is magukénak tekintettek. Egységben léptek föl, ezért ragadt rajtuk a „hadsereg” elnevezés (és nem azért, mert fegyvert viseltek volna). Jó ruhájuk volt, akkor is, ha éheztek, akkor is, ha az utolsó centjüket költötték rá. Ahogyan a tengerentúli szociáldemokrata szakmunkások, az amerikai farmerek és szakmunkások szégyelltek volna elmenni egy bármilyen célú tüntetésre vagy társadalmi eseményre öltöny, nyakig zárt fehér ing és kalap nélkül (miként a korabeli fotók tanúsítják). Pláne félmeztelenül, sámánnak öltözve! A 2021-es tömeg jól mutatja az amerikai társadalom széttöredezését. Nehéz lenne meghatározni az ott gyülekező, Trump mellett tüntető tömeg társadalmi helyzetét. Igaz, a ruházat már régóta nem mond semmit, olyannyira demokratizálódott. Összeverődött, innen-onnan származó, fegyelmezetlenül üvöltöző, artikulálatlan, vezetés és közös eszme nélkül individualizálódott emberek tömegének tűnt, egy nyájnak, amelynek nincs (emberséges) pásztora. Csak az elcsalt választás paranoid rémképe és a Donald Trump elnök iránti rajongás tartja össze őket. Mondhatni: nézzük meg 1894 és 2021 tiltakozását, vessük össze a két tömeget ruházat, normarendszer, eszme, társadalmi program szempontjából, és kiderül az amerikai társadalom jelentős részének lecsúszása, a demokrácia intézményeinek hitelvesztése, az amerikai progresszív mozgalmak gyöngesége. A leginkább elgondolkodtató az, hogy Trump képes volt úgy eladni magát az amerikai nép egy része számára, hogy együtt érez velük, és harcol a „bennfentesek”, a „nagyfejűek”, az elit, a betokosodott pártgépezetek ellen. Az a Trump, aki alatt a szegények tovább szegényedtek, és aki az újraiparosítási programjából semmit nem volt képes megvalósítani, az Ázsiába kiszervezett amerikai gyártókapacitásokat sem hozta haza. Trump mégis képes volt számos amerikai kisember számára eladni magát úgy, mint szociálisan érzékeny elnök. Miközben ha bármi komoly válság történne az Egyesült Államokban, valószínűleg úgy hagyná cserben a híveit, mint annak a rendje. Trump beírja magát az amerikai történelembe. 1876 óta nem volt példa arra, hogy egy vesztes elnökjelölt és tábora megkérdőjelezze a választás eredményét. 1896 óta nem volt példa arra, hogy a vesztes jelölt ne gratuláljon a győztesnek. Egyébként ezt a „populista” szokást – ami a vesztes jelleméről is sokat elárul – éppen egy ízig-vérig populista, mármint a demokrata pártiak és a populista pártiak közös jelöltje, William Jennings Bryan kezdte el, hagyományt teremtve. Arra pedig nem volt példa egyáltalán, hogy a vesztes nyomás alá helyezze a választást lebonyolító tisztviselőket és a politikusokat az eredmény befolyásolása érdekében. Trump méltatlan George Washington örökségéhez. George Washington 1783-ban példaértékűen megakadályozta a katonai puccskísérletet, amelyet veteránjai – üzletemberek és bankárok támogatásával – az ő diktátorrá vagy királlyá választása érdekében akartak végrehajtani. Azóta is törhetik a fejüket a történészek, mi lett volna, ha Washingtonnak kedve támadt volna „I. György” néven bevonulni az uralkodók történetébe. A gerinces, becsületes generális azonban elment a katonatiszti gyűlésre, és megjelenésével megváltoztatta a hangulatot: kérte honfitársait, hogy ne szennyezzék be a kezüket, ne vessék oda koncként frissen függetlenné vált országukat a véres polgárháborúnak. Vessük ezt össze Mexikóval, ahol Augustín Iturbide tábornok, a függetlenség kiharcolója magát császárrá koronáztatta I. Ágoston néven. Míg Washington a puccsok és az egyszemélyi hatalom elítélésével teremtett hagyományt, Iturbide is hagyományt teremtett azzal, hogy bárkinek jogában áll hatalomra törni, ha a hadsereg mögötte áll. Mindebben kár valamilyen nemzeti sztereotípiát és a néplelket keresni. (Erről a magyar értelmiségben manapság elterjedt szokásról is lenne keresetlen szavunk.)  Egyszerűen arról van szó, hogy Washington nemet mondott az egyszemélyi, ellenőrizetlen hatalomra, míg Iturbide igent. Ha más áll a helyükön, másként is történhetett volna. Példa ez arra, hogy lehet a történelmet nemzeti tükörben szemlélni, lehet osztályharcok láncolataként, de az egyén döntésén igenis sok múlik! Trump most hűtlen lett a washingtoni eszméhez. S bár aligha teremt hagyományt – ehhez az amerikai demokrácia erős intézményesedettséggel rendelkezik –, az ország imázsának helyreállása hosszú ideig tart majd. Az amerikai elit, élén a volt elnökökkel, példaértékűen elítélte az eseményeket. George W. Bush „banánköztársaságról” beszélt. Itt érdemes megállni egy pillanatra. Banánköztársaságnak az Egyesült Államok – és főleg a Fruit Company – érdekeltségébe tartozó közép-amerikai országokat nevezték. A Fruit Company kormányzati tényező volt ezen a területen: kormányokat buktatott meg, új kormányok színre lépéséhez járult hozzá. Mindebben vastagon benne volt a mindenkori amerikai kormányzat keze. Véres puccsok, ellenforradalmak, terrorista szervezetek kiképzése szegélyezte a Fruit Company útját. Ez jó alkalom, hogy az amerikai volt elnökök és különösen volt nemzetbiztonsági tanácsadóik elgondolkodjanak azon, hány alkalommal uszították – mint most Donald Trump – a tömegek kisebb-nagyobb részét törvényesen megválasztott parlamentek és törvényes kormányok ellen külföldön, fegyvert is adva a törvényesen megválasztott elnökök ellen támadó erők kezébe, Irántól Chiléig, Guatemalától Ciprusig. Most kiderült, hogy nem csak a külföldi országok éppen Amerika-ellenes vagy túl baloldalinak érzett kormányait lehet destabilizálni. Trump a saját országát destabilizálta. S mint Guatemalában 1954-ben, Chilében 1973-ban, Cipruson 1974-ben, most is voltak belső erők, amelyek örömmel játszották el a „hasznos idióta” szerepét. Csak ezek most nem katonatisztek, kakaó- vagy kávékirály oligarchák voltak, hanem egyszerű, tájékozatlan amerikai állampolgárok. Ami fölveti a kérdést, mennyire erős a demokratikus intézményekbe vetett bizalom, azok legitimitása, s milyen a politikai nevelés, amely nem képes a Trump-hívekkel megértetni, hogy az elnök nem azonos az országgal. Mindezek fényében a Biden-adminisztrációnak sok dolga lesz, hogy feledtesse a januári napokat.

Bezzeg Bush

Fázott a fülem, hideg volt Washingtonban 2001. január 20-án. Aznap iktatták be az Amerikai Egyesült Államok negyvenharmadik elnökét. A két államfő, a távozó és a leendő, együtt lépkedett a Capitolium épületéhez. Barátságosan társalgott a felszabadult Clinton és a kissé feszültnek tűnő George W. Bush (1946–). Ott állt Al Gore is, aki úgy bukta el a választást, hogy félmillióval több szavazatot kapott ellenfelénél, a sorsdöntő floridai újraszámlálást pedig leállította a bíróság. Akár őszinte volt a mosolya, akár nem, a vesztes mosolygott az első sorban, majd kezet szorított legyőzőjével. Büszkén feszített az idősebbik Bush (1924–2018), Barbara, az egykori first lady (1925–2018) előrébb tessékelte unokáit, Clinton előzékenyen helyet adott az ikerlányoknak. Laura asszony fogta a Bibliát, arra esküdött a férje, hogy megtartja és védelmezi az Alkotmányt. A békés hatalomátadás ritka a történelemben, de bevett gyakorlat Amerikában, mondta a hivatalba lépő elnök. Búcsúzóul Bill és Hillary lekísérte a Bush házaspárt a lépcsősor alján várakozó limuzinig. Toporogva vártam, induljanak már a dolgukra, legyen vége a protokolláris udvariaskodásnak. Minden lelkesedés nélkül dideregtem az SNG-ponton (a Satellite News Gathering, a műholdas közvetítés rövidítése), a szabad ég alatt. Azután szólt a technikus, hogy a vonalban van Budapest, zsebre vágtam a sísapkát. Nyolc évvel később nem fagyoskodtam. Tévén néztem, ahogy mandátumának lejártával Bush is megtisztelte kőkemény kritikusából lett utóda, Barack Obama beiktatását. Közben tudvalévőleg történt egy s más. Példátlan terrortámadások szeptember 11-én, áldatlan háború Irakban, pénzügyi válság. W. nem lett a média kedvence, finoman szólva. Keith Olbermann, az MSNBC kommentátora például olyanokat mondott róla, hogy fasiszta, hazaáruló, politikai gonosztevő. Azóta a riporter nyilvánosan bocsánatot kért a volt elnöktől. Jócskán átértékelődött „a kis Bush” – ennyit biztosan elért a Fehér Házból ma távozó közveszélyes hazudozó, akinek hajmeresztő ámokfutása négy gyötrelmesen hosszú évig mérgezte a lelkeket. Egykori ellenfelei visszasírják a nem is oly régen kigúnyolt és megvetett Busht, a régi vágású embert, akinek bezzeg elvei vannak. „Az utolsó republikánus” következetes nyugdíjas. Mellébeszélés nélkül elítéli a fehér felsőbbrendűség eszméjét, az összeesküvés-elméleteket, az elharapózó agresszív politikusi stílust, az indulatkeltést. Aggódik, amiért orosz titkosszolgálati segítséggel egymásnak ugrasztják honfitársait. Óv a konfliktuskereső protekcionista gazdaságpolitikától. Migránsellenes hisztéria helyett azt képviseli, a bevándorlók hozzájárulnak a fejlődéshez. Két hete a 74 éves George W. Bush gyomorforgatónak nevezte, hogy a csőcselék betört a Capitoliumba. Üzent, elborzasztja a felelőtlenség, az intézmények és hagyományok iránti tisztelet hiánya. Így beszél egy konzervatív, gondoltam magamban, és egyszeriben más színben tűnt föl az a húsz év előtti, kicsit unalmas ceremónia. Ha fázott is a fülem, ünnep tanúja voltam. 

Kontraszt

A Twitteren terjedő karikatúrán egy orosz orvos látható, kezében fecskendővel, s épp azt a kérdést szegezi a rá meglehetősen bizalmatlan pillantást vető Alekszej Navalnijnak: „Készen áll a második dózisra, Navalnij úr?” Lehetnek kétségeink afelől, hogy lélekben fel lehet-e készülni erre a nem sok jót ígérő második dózisra. Már az első adaggal is kis híján kioltották Navalnij életét. Csak az orosz orvosok gyorsaságának, a német diplomácia szemfülességének és a berlini Charité kórház kiváló stábjának volt köszönhető, hogy az ellenzéki politikus felgyógyult a mérgezésből. Ám a jelek szerint az orosz titkosszolgálat sem a régi, amit az is jelez, hogy oknyomozó újságírók pontosan felgöngyölítették, mi történt, és azt is tudni lehet, kik hajtották végre a mérgezést. Putyin Oroszországában azonban az elkövetők a jók, és az áldozatok kerülnek a vádlottak padjára, amint ez pillanatok alatt be is bizonyosodott, miután Navalnij hazatért Oroszországba. Rögtön harmincnapos elzárásra ítélték, de ez csak a kezdet, sikkasztással is vádolják, és könnyen lehet, hogy élete jelentős részét a rács mögött kell eltöltenie. Azt azonban már akkor tudta, milyen sors vár rá, amikor vasárnap Berlinben felszállt a moszkvai gépre. Bátorsága azonban nagyon komoly kihívást jelent a Kreml számára még úgy is, hogy Navalnij hazájában nem számít ünnepelt hősnek, és a megkérdezettek többsége úgy látja: a vele szembeni mérgezéses akció valójában a saját műve volt, vagy valamelyik nyugati titkosszolgálat ármánykodása áll a háttérben. Vlagyimir Putyin eddig a nevét is alig volt hajlandó kiejteni, általában valamilyen lekicsinylő metaforával illette. Most azonban meglehetősen éles a kontraszt, ami még azoknak is feltűnhetne, akik majdnem mindent elhisznek a csapból is folyó propagandának. Putyin alig mer kimozdulni Novo Ogarjovo-i rezidenciájáról, nehogy megfertőzze a vírus, Navalnij viszont tudatosan vállalta a megpróbáltatásokat. Ha ezen nem gondolkodik el a hatalom állításait kritika nélkül átvevő orosz társadalom, akkor tényleg semmin.