Vannak jó néhányan, akik most, a járvány idején a vakcina felvétele helyett csak bámészkodnak: mint békeidőben a kíváncsi népek, kiülnek a kőkerítésekre, nézik, hogy mi történik a sokadalomban. Fejükre is olvassák: nem akarják az oltást!
Az emberek egy része most, a virtuális térben is felköltözött a kerítésre. Szemlélődnek. Ők nem vírustagadók, soha nem is voltak. Sőt! Lehetnek jól megfontolt kérdéseik. Milyen betegségekben nem lehet megkapni az oltást? Mi a helyzet a Covid 19 vírus okozta betegségen átesettekkel, főleg akkor, ha gyér tüneteikkel talán nem is lettek diagnosztizálva. Mások egyszerűen szeretnének többet tudni az oltóanyagról. Végül megint mások a nem hiteles tájékoztatás csapdájába kerültek.
Sokan vannak a „kerítésen ülők” között, akik egész életükben - Müller Cecília nyelvújító meghatározása szerint - „oltakoztak”. Most meg hezitálnak. Ez a jelenség mindjárt az elsőként oltandó egészségügyi dolgozóknál is megmutatkozott. Nekik a világ minden országában felajánlották a készítményeket. A kutatókat most az érdekli, mi lehet az oltással szembeni habozás oka, és hogyan kell kezelni az aggodalmakat. Ezek szerint erős különbség van a szélsőséges magatartás, azaz a vírustagadás, oltástagadás, illetve a jelenleg alkalmazható valamely oltóanyag visszautasítása között. A kutatók úgy vélik, másképpen kell kezelni az információhiány vagy a bizonytalanság miatt hezitáló „kerítésen ülőket”. Ők most tétováznak és aggódnak.
Az eddigi kutatások mindenütt a világon azt mutatják, hogy az orvosok jobban elfogadják az oltásokat, mint a szakdolgozók. Hasonlóan jobb arányú a befogadás azok között, akik közvetlenül részt vettek a koronavírusos betegek ápolásban. A kutatók emellett összehasonlítják a helyzetet az influenza elleni védőoltás felvételi hajlandóságával, amiről világszerte megállapítható: ebben az évben minden országban az egészségügyi dolgozók és a lakosság körében is megnövekedett.
A „kerítésen ülők” dolgában az a legfontosabb kérdés, hogy - maradva a képnél - mikor kezdenek lefele készülődni az amúgy nem kényelmes ülőhelyükről. Ez egyenesen arányos a hiteles tájékoztatással, a bizalommal, az oltott csoport visszajelzésével. Ha meggyőződnek arról, hogy az oltóanyag hatékony, biztonságos. De addig az állampolgárnak nem marad más választása, mint mérlegelni, van-e elég hiteles ismeret, biztosított-e az egyén autonómiája, megvédheti-e magát és közösségét.
Miért haboznak a „kerítésen ülők”? Elsősorban a bizalom hiánya miatt. Az egészségügyi dolgozók ugyanúgy, mint a lakosság. Ezen pedig az emelt hang, a paternalista kioktatás, a fenyegetés semmit sem segít. Annál is inkább, mert a beoltottak közül minden egyes személy hirdetője lehetne a vakcina elfogadásának, ha maga is hiteles információhoz jutna. Ezt viszont nem segíti a zűrzavar, a részletes oltási terv hiánya, a politika irányította, sokszor egyenesen nevetséges, egymásnak ellentmondó szakmai kommunikáció, a kormányközeli regisztráció, a tökéletes szervezetlenség az egyes oltóhelyeken.
Sándor Judit bioetikus szerint „kiemelkedő fontosságú a döntéshozóktól a hiteles tájékoztatás, mert ha az elvész, a bizalom is oda az oltás iránt”. Az ebben a témában nyújtott teljesítményük alapján a döntéshozók bukásra állnak. A gyógyszerkutatásban avatatlan ember egyszerűen nem is érti, mi történik. Az újságírók folyamatosan próbálkoznak, amikor az állampolgárok nevében kérdéseket tesznek fel az Operatív Törzsnek, a kormánynak, a hivataloknak, de elhajtás a válasz. Ezt az állampolgár a televízió előtt úgy éli meg: ha nekik nem fontos, nekem miért lenne az? Közben teljesen lekésett a kormány egy igen fontos kommunikációs szakaszról, hogy elnyerje az emberek együttműködését. Rég ismertetnie kellett volna, hogy milyen biztonságos szabályok és előírások vonatkoznak a vakcinák fejlesztésére.
Már mindenkinek fújnia kellene ebben a hazában, hogy a vizsgálatokat tudományos protokollokban fogalmazzák meg. A kutatás fázisai szigorú ellenőrzés alatt történnek, és a hatóságok, valamint klinikofarmakológiai etikai bizottságok felügyelik és engedélyezik a menetét. Ezekben a döntéshozók, a különleges tudású orvosok, professzorok között ott ülnek a civil képviselők is. Teológusok, bioetikusok, jogászok, pszichológusok, ápolók, akik az állampolgárokat képviselik. Ők biztosítják, hogy a betegtájékoztatás, a beleegyezés körülményeinek pontos leírása, az emberek személyes és különösen érzékeny adatainak kezelése, a titoktartás és adatvédelem, azoknak tartalmi és formai jegyei tökéletesen rendben legyenek a vizsgált protokollban. De ugyanezt a figyelmet érdemlik az oltásra várakozók is.
Hatékony világos, átlátható kommunikációt és az oltással kapcsolatos releváns ismereteket kell biztosítani. Nem a folyamatos ötletelést, hogy milyen szankciókkal, esetleg mézesmadzagokkal lehet "behajtani” az oltóhelyre az egészségügyi dolgozókat vagy az állampolgárokat.
Pedig lehet, hogy az egészségügyi dolgozókkal csak tisztességesen kellett volna beszélni, és partnerként, segítőként bevonni őket az oltás kommunikációjába. Lehet, hogy nem is az oltást ellenzik az egészségügyben a „kerítésen ülők”, hanem elegük van az fennhéjázó vezetőkből, a kormány intézkedéseiből az egész szomorú és kilátástalan szakmai életükből. Ezt érte el a kormány. Ahelyett hogy egy csapat lenne az egészségügyi dolgozókkal, akikben a lakosság még mindig megbízik.
Két kézzel kapaszkodnak az emberek a családorvosokba. A kormány elvesztette a legfontosabb partnerét, az egészségügyi dolgozókat az oltás fontosságának a kommunikációjában. Pedig ők fontos szerepet játszhattak volna a lakosság habozásának kezelésében, a „kerítésen ülők" lecsalogatásában, mivel bennük még bíznak az emberek. Nem kellene ezen az úton továbbmenni. Magyarország lakossága védőoltásra és hiteles tájékoztatásra vár.