A közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok rövid időre akkor kerültek a közfigyelem látóterébe, amikor gránitszilárdságú alaptörvényünk tavaly év végi kilencedik módosítása érintette azokat, akként rendelkezve, hogy ilyeneket csak sarkalatos törvénnyel lehet létrehozni és megszüntetni.
Pedig ez az alaptörvényi rendelkezés lényegében semmi újat nem tartalmazott. A fideszes törvénygyár már tavaly futószalagon gyártotta ugyanis azokat a részben sarkalatos törvényeket, amelyek célja nem más volt, mint az állami vagyonnak a törvényhozó és a végrehajtó hatalom rendelkezési joga alóli kimentése. Elgondolkoztató, hogy a kormánypárti törvényhozóknak a járvány okozta veszélyhelyzet közepette szemlátomást nem volt fontosabb dolguk, mint az állam vagyonának elosztogatása, „biztos kezekbe” helyezése. Ennek érdekében olyan jogszabályi hálót építettek fel, amelyet – ha csak a szakmai szempontokat néznénk, nem a célt – akár profi munkának is nevezhetnénk.
Csak 2020 májusától év végéig tizenöt olyan törvény keletkezett, amely először általánosságban megágyazott az osztogatásnak, majd pedig futószalagon elkezdték létrehozni az ilyen alapítványokat. A közérdekű vagyonkezelő alapítvány fogalmát a magyar jogrend már 2019 márciusa óta ismeri. 2020 júliusában azonban ezeket a szabályokat kibővítették azzal, hogy az alapítót megillető jogokat az alapító átadhatja az alapítványt irányító kuratóriumnak, amely így a saját főnökévé válik. Ami ennél lényegesebb: az ilyen alapítványokba kilapátolt korábbi állami vagyon gyakorlatilag végérvényesen kikerül az állam mint alapító befolyása alól. A magyar jogrendben 1687-től az államosításokig volt már hasonló: azt hitbizománynak hívták és többnyire a főrendi dinasztiák vagyonának megóvását szolgálta. Az ilyen alapítványokat irányító kuratóriumok összetételét az alapító az alapítást követően nem tudja befolyásolni, a kuratóriumi tagok ezen jogállásukat akár élethosszig betölthetik, mint az USA legfelsőbb bíróságának tagjai.
A fideszes törvényhozók a közérdekű vagyonkezelő alapítványokba csak tavaly, a járvány alatt többszázmilliárd forint értékű vagyont lapátoltak ki ingatlanokban, részvényekben, készpénzben és vagyoni értékű jogokban. Az alapítványok létesítésére vonatkozó törvények mind ugyanazon kaptafára készültek – nem ritkán szó szerint egyező szöveggel. Az alapítvány nevén, célján és a juttatott vagyon felsorolásán kívül kijelölték a kormány azon miniszterét, aki az alapítás során az államot mint alapítót képviseli.
És itt jön az a rövid mondatnyi különbség, amely egy hatalmas, kilógó lóláb képét jeleníti meg: A létrehozott alapítványok egy része felsőoktatási intézmények működtetésére jött létre (összesen tíz, közte a hányatott sorsú SZFE). Ezeknél az alapítványoknál az alapítói jog az illetékes miniszternél maradt. Ez ellen nem lehet kifogás, mivel egy esetleges kormányváltás esetén nem fosztják meg az új kormányt szuverenitása gyakorlásának lehetőségétől. (Az nem ennek a cikknek a tárgya, hogy az alapítványi működtetési forma jó-e vagy nem.) Aztán van néhány, amelyiknél – ki tudja miért – az alapítói jogokat átadták a kuratóriumoknak, a fentiek szerint örökre bebetonozva nemcsak a vagyont, hanem azokat a „megbízható” kádereket is, akik egy esetleges kormányváltás esetén is ügyelnek arra, hogy a vagyon és a működés a „jó ügyet” szolgálja.
Ez utóbbi alapítványok megérdemlik, hogy néhányuk név szerint megemlíttessék: Matthias Corvinus Collegium (MCC) Alapítvány, Batthyány Lajos Alapítvány, Millenáris Tudományos Kulturális Alapítvány, Közép-európai Oktatásért Alapítvány. Jól látszik, hogy mindegyik a Fidesz „káderkeltetője” vagy politikai céljainak letéteményese. Szóval ahogy régen az eladó ló fogait nézték, ezeknél az alapítványoknál célszerű megnézni, hol vannak az alapítói jogok. Az sok mindent elárul a portékáról. Az ilyen alapítványok esetében csak az Alaptörvény által előírt sarkalatos törvény nyújthat elvi lehetőséget a bebetonozott lét feltörésére. Ha valaki azt gondolta, hogy a Magyar Nemzeti Bank emlékezetes akciója 260 milliárd forint közpénz „biztonságba helyezéséről” egyedi eset volt, mára már biztosan rájött, hogy tévedett.
Erről jut eszembe: volt hazánkban egy egyetem, amelyik nem az állami vagyonból élt, hanem az alapító vagyonából. Ráadásul saját területén messze a legelismertebb volt a magyar felsőoktatás intézményei közül. CEU-nak hívták. Sajnos, már csak múlt időben említhető.