Véres patkányirtást vadászgörénnyel vállalok! – állt méteres fekete betűkkel a zöld kerítésre erősített molinón. Kicsit mindig megborzongtam a szöveg olvastán. Vagyis szinte naponta. Suliba menet el kellett haladnom a felirat előtt, bár próbáltam rá se nézni, de ez ritkán sikerült. Akkoriban, vagyis kiskamaszként még élénk volt a képzelőerőm, és mindig is vizuális típus voltam. Próbáltam elképzelni, hogyan is történik ez a véres patkányirtás vadászgörénnyel.
Lelki szemeim előtt egy tagbaszakadt fickó jelent meg, aki zöld vadászruhában, néhány vadászgörényt tart pórázon, s azok tépik a szíjat, hogy rávethessék magukat a nyüzsgő patkányhadra. A küzdelem lefolyása és végkimenetele előtt igyekeztem másra gondolni. Nem bírtam, és azóta sem bírom a vért és az erőszakot. A valóság persze igen messze esett a képzelgéseimtől. A sors különös játéka folytán találkoztam a molinó és a vállalkozás tulajdonosával.
A középiskola harmadik osztályában megismertem Zsigát. Ő az egyik engedélyezett szerzetesrend gimnáziumából katapultált ebbe a szekuláris tanintézménybe, amely nem tartozott a korabeli középiskolai első ligába. A szokásosnál is vegyesebb volt a tanulóifjúság összetétele. Akadtak deklasszált elemek, egykor kitelepített arisztokrata család csemetéje, m. kir. tanácsos unokája és egyéb lézengő ritterek, éppen úgy mint közepesen fontos elvtársak gyermekei. Sokat elmond a hely szellemiségéről és a közegről, hogy a legtöbb tanár afféle büntetőtábornak, tanügyi Gulágnak érezte, ha oda helyezték.
Akkortájt még nem ismerték a „no-go zone" kifejezést, talán még szűk körben sem, vagyis, hogy idegeneknek nem ajánlott arrafelé bóklászni. A fiú WC-be például csak a friss hús tanárok léptek be fegyelmező szándékkal, reménytelen küzdelmet folytatni az iskolai dohányzás ellen. Ezt többnyire kétszer tették: először és utoljára. A negyedikes srácok kemények voltak, mint a vídia az ilyen tévelygőkkel szemben. Tudták, amíg nem folyik vér, legföljebb igazgatói intőig juthatnak el, hiszen az volt a hallgatólagos közmegegyezés, hogy akár némi tanári segítséggel is, de ha egy mód van rá, senkit nem buktatnak meg. Az igazgató úr és a tanári kar rémálma volt, hogy a végzősök kemény magjából bárkit is még egy évre visszatartsanak, hiszen ismerték a régi bölcsességet: egy csepp citromlé is megsavanyíthatja a bödön mézet. Vagy valami ilyesmi.
Zsiga apja leventeként, pechére, amerikai fogságba került ’45-ben, ami önmagában sem volt jó ajánlólevél a 18 éves ifjú számára, de sajna a papája a Piave-fronton szerzett sebesülése és egyéb hősies cselekedetei alapján a fehér lovas tengernagytól vitézi címet kapott. Súlyosbította a helyzetet, hogy jogászként valami törvényszéki osztályvezetőféle volt és bár semmilyen politikai perben nem vett részt, az ’50-es években kitelepítették a családot egy alföldi tanyára. Zsiga, jól időzítve születését, kivárta a kitelepítés végét és már az illegálisan Budapestre visszaszivárgott családban látta meg a napvilágot.
Gyorsan összebarátkoztunk. Ő rajongott az autókért és folytatva a családi hagyományt, az apja kocsijával, annak tudta nélkül - amikor az öreg Zsiga mással volt elfoglalva - raliversenyeken vett részt. Amikor rákérdeztem, hogy miből telik erre, azt válaszolta, hogy apja semmilyen formában nem kívánta szolgálni a rendszert, így némi áthallással patkányirtó kisiparosként kereste a maszekok, az átlagpolgárnál vastagabban vajazott kenyerét. Egykettőre kiderült, hogy ő a véres patkányirtó.
Megkértem, intézze el, hogy elkísérhessem az apját egy bevetésre, mert úgy gondoltam, hogy szembe kell végre néznem a valósággal. Az öreg Zsiga némi ellenkezés után beleegyezett. A tavaszi szünet egyik napján beültünk a néphadseregtől leselejtezett GAZ terepjáróba. Velünk utazott két vagy három nagyon helyes, karcsú és nagyon mozgékony állatka is egy úti ketrecben. Mikor megkockáztattam, hogy nem lesz-e nagyon büdös görényekkel egy kocsiban, kiröhögtek. A görénynél kevés tisztább állat létezik. Csak végszükség, vagyis végveszély esetén használja a bűzmirigyeit – oktatott ki az öreg Zsiga. Egyébként vadászgörény a nevük, de ezek már tenyésztett jószágok, roppant intelligensek és szelídek. Persze ez utóbbi nem érvényes a patkányokra, de ezt majd úgyis látni fogom.
Megérkeztünk egy kertben álló többlakásos budai villa elé. A lakók megmutatták, honnan látták kijönni a patkányokat. Öreg Zsiga elővette a ketrecet és kivette a görényeket. Óvatosan tartotta a tarkójuknál fogva és odavitte őket a ház tövében megbújó lukhoz. Beengedte az egyiket. Az barna villámként tűnt el, majd kisvártatva dermesztő sivítást hallottunk, s kis idő múltán egy élettelen patkányt vonszolt ki a fűre.
Számomra itt véget is ért a kaland, mert látva a patkány kifordult szemét, és élettelen testét, megelőzendő a megalázó és férfiatlan ájulást, diszkréten félrevonultam egy bokor mögé hányni, majd visszamentem a terepjáró fedezékébe és ott vártam meg a két Zsigát és a görényeket.
Azután más útvonalon mentem a suliba.
