Előfizetés

Nők sztrájkja

Több európai országban a járványügyi korlátozások lazítását követelve, máshol viszont elvek és eszmék miatt vonultak utcára a hétvégén. Franciaországban a nemzetbiztonsági törvény ellen tiltakoztak tömegek, mert a franciák jó része nem nyeli le, hogy korlátoznák a nyilvánossági alapszabadságokat - a véleménynyilvánítási, a tájékoztatási és a sajtószabadságot. Oroszországban az immár nyomokban is alig fellelhető demokrácia maradékát mentenék a Putyin-rezsimmel szembeszegülők – munkájuk, családjuk, szabadságuk, kockáztatásával is. Lengyelországban az embertelen abortusztörvény hatálybalépése vitte utcára az embereket. Több ezren vállalták a törvénysértést, hiszen a járványügyi korlátozások részeként tilos minden öt főnél nagyobb gyülekezés. A lengyel rendfenntartók szorgalmasan igazoltattak, letartóztattak és könnygázzal oszlatták a tömeget. Mégis, a Nők Sztrájkja néven tavaly ősszel kezdődött tiltakozás Kaczynskiék minden igyekezete ellenére, ha lassan is, de kezdi kinőni a női kereteket. Lengyel vállalkozó barátom, aki 2018-ban, miután az Európai Bizottság elindította a 7. cikkely szerinti eljárást Lengyelország ellen az uniós alapjogok megsértése miatt, még úgy nyilatkozott, nem érdekli az egész, ez politika, ami tőle igencsak távol áll. Ő a tőzsdei és gazdasági mutatókat követte naponta, azzal pedig semmi baj nem volt, a lengyel gazdaság hasított, s mint mondta, gyerekei olyan szabadságot élveznek, amilyenről ő ifjúként nem is álmodhatott. Minap viszont már hogyléte felől érdeklődő kérdésemre azt írta: „Lengyelország városaiban nők ezrei tiltakoznak kib...ott kormányunk abortusztörvénye miatt. Igen rossz időket élünk, mintha a középkorban vagy a 30-as évek Németországában lennénk”. De vajon akkor is eljutott volna ide Lengyelország, ha akkor, amikor még „csak” az alapjogok rendszerszíntű sérelme miatt tiltakoztak „sorosista, liberális értelmiségiek”, nem hagyta volna magukra őket a lengyel társadalom azon része, amely nem érezte személy szerint érintettnek magát? Ma már legtöbbjük másképpen látja, hiszen családjaikban van legalább egy potenciálisan érintett nő – egy anya, egy feleség, egy leánygyermek…. Akkor is eljutott volna ebbe az elképesztő helyzetbe egy uniós tagállam, ha a többi uniós országban nem nőügyként kezelték volna ezt a törvényt? Szórványos tiltakozások voltak ugyan több államban, de zömében női részvétellel, nőjogi aktivisták és szervezetek által szervezve. A törvény pedig hatályba lépett, és mindaddig, míg az „erős” lengyel nemzetállamot Kaczynski és csapata vezeti, hatályban is marad. A lengyel abortusztörvény nem nőügy és nem lengyel ügy. Európai ügy, mindannyiunk ügye. Mert mindaddig, míg a sajtószabadság korlátozása csupán az újságírókat viszi utcára, a felsőoktatás átszervezése csak a diákokat, a munkavállalói törvény rabszolgatörvénnyé változtatása csak a szakszervezetiseket, az egészségügyi törvény jogfosztó módosítása pedig csak az egészségügyi dolgozókat, addig az erős nemzetállam virul, a jogállam repedéseiből kihajtott illiberális állam pedig zavartalanul visz vissza uniós tagállamokat is a középkor, vagy legalábbis a 30-as évek Németországába.

A mese

Varga Judit új szintre emelte a jónépet irritáló, látványos gazdagodást követő menetrendszerű magyarázkodást. Ő a Fidesz 2.0, a táskahordásban megizmosodott fideszes kurázsi papákhoz képest nemzetközi szinten jártas, több nyelven beszélő, áramvonalas fiatal technokrata, akinek cinizmusa a cégvilág karrieristáinak a szorgalmával, katonás fegyelmével továbbá skizofréniájával párosul. Ő a multicéges álombeosztott, aki legyen szó taposóaknát gyártó nagyvállalatról, vagy gyereket betegre hizlaló üdítőital multiról, mindenkor betűpontosan mondja fel a marketingszöveget. Az pedig sem őt, sem a cégét nem érdekli, hogy hazafele menet a céges kocsiban Bob Marley-re lazít, odahaza pedig szigorúan csak frissen facsart gyümölcslevet tesz a gyerekei elé. Momentán egy szélsőjobboldali politikai erő kirakatarca. Macsó gazdái vele adják el a mesét, hogy a templom-szülőszoba-konyha szentháromság és a női emancipáció mennyire összepasszol, a keresztényfundamentalizmus hű de cool, levegőtlen nyomorúsága pedig maga a szabadság. Varga eminensként tovább szövi a mesét. Már, ha annak lehet nevezni, hogy egy háromgyerekes családanya harcolt a tranzitzónák fennmaradásáért, ahol a magyar hatóságok százával nyomorgattak menekült gyerekeket és a szüleiket a senki földjére vetett, szögesdróttal körbevett levegőtlen műanyagkonténereiben. Magának és családjának természetesen kissé más lakhelyet képzelt el, véletlenül egy budai luxusvillát, ami persze szíve joga. Az más kérdés, hogy próbára teszi az össznépi gyomorfalat, amikor egy ilyen ember a „családját ért támadásról” önérzeteskedik. Pláne, hogy annak kapcsán, hogy milyen pitiáner ügyeskedésekkel zajlott az a fészekrakás. Például CSOK-ból újította fel a balatoni nyaralóját. Az pedig mindent elmond a rendszerről, hogy Magyarországon ma olyan alak az igazságügy-miniszter, aki szemrebbenés nélkül a jónép arcába mondta: azért vették fel a CSOK-ot, mivel ő és hasonlóan ambiciózus férje Brüsszelből hazatérve egy 128 fős balatonfelvidéki zsákfaluban képzelték el a jövőjüket.   

A bölcsek bölcse lett

Legutóbbi írásaimban ismertettem néhány, Kant (1724-1804) életéről, különc szokásairól szóló anekdotát. Ám eddig nem szóltam a Thomas de Quincey Immanuel Kant utolsó napjai című művében (Palatinus kiadó, 2000) is megemlített különös „találmányáról”. Kant ugyanis a legnagyobb melegben is selyemharisnyát viselt – a kor szokásának megfelelően –, ám „abbeli félelmében, hogy a vérkeringést gátolná, sosem hordott harisnyakötőt”. Minő skandalum! De nem Kantról lenne szó, ha nem talált volna erre is megoldást: „mivel nehezen tudta harisnyáit enélkül viselni, egy igen bonyolult szerkezetet talált ki helyébe (…). Mindkét lábán egy apró zsebben, ami kicsit kisebb volt mint egy órazseb, bár hasonló felépítésű, volt egy kis doboz, olyasmi, mint egy óratartó, csak kisebb. Ebbe a dobozba egy hajszálrugós kerekecske került, ami köré egy rugalmas kötelet tekertek, ezt pedig egy másik szerkezet szabályozta. Ennek a kötélnek a két végére horgokat erősítettek, s ezeket a zsebeken lévő apró nyílásokon keresztül a comb két oldala mentén levezették a harisnya belső és külső oldalán lévő két hurokba. El lehet képzelni, hogy egy ilyen bonyolult rendszer, csakúgy mint a ptolemaioszi naprendszer, hajlamos az alkalmi üzemzavarokra.” E ponton egyetértően kell idéznünk Ernst Cassirert, aki monográfiájában – Kants Leben und Lehre (1918), magyarul: Kant élete és műve (Osiris Kiadó, 2001) – azt írja: „Kant személyiségének adekvát megragadása nem azt sínyli meg, hogy túl kevés, hanem hogy túl sok a ránk maradt adat és híradás.” Cassirer szerint Kant első biográfusai a ludasak ebben, akik a már idős filozófus életének legapróbb részleteiről is beszámolnak: „Azt képzelték, megragadhatják Kantot, az embert, ha aprólékosan és híven lejegyzik ténykedésének minden részletét (…)”. Ám aki azzal próbálkozik, teszi hozzá Cassirer, hogy nem az élete, hanem „tanainak az ismerete alapján egészében megrajzolja Kant szellemi arcképét, az rögvest ráérezhet itt egy ellentmondásra. Hisz már-már fölfoghatatlan, hogy míg a tan, ahogy mind messzebbre jut a maga útján, mindinkább átitatódik a tiszta általánosság, az objektív szükségszerűség és általános érvényűség szellemével, addig az egyént élete alakításában mintha mindinkább rabul ejtené a puszta partikularitás, a különcködés és bogarasság.” Élet és mű teljes kibontakozása Kantnak nem jutott osztályrészül – állítja Cassirer: „A hajlíthatatlan akarat tisztaságával és erejével formálta meg egész létezését, és egyetlen uralkodó eszmével itatta át azt – ám ez az akarat, mely filozófiájának fölépítését illetően a legnagyobb mértékben pozitív-teremtő akaratnak bizonyult, a személyes élet tekintetében korlátozó és tagadó természetű volt.” Vagy ahogy egy másik helyen írja, a kanti személyes és individuális mozzanatok az eszmei problémák és feladatok szolgálatába szegődtek. Kissé frivolan, de ugyanerre utal Várady Szabolcs limerickje (Magyar badar, Syllabux, 2011): „Angolul értett bár Kant, / nem tudta, mi az, hogy cunt. / A bölcsek bölcse lett, / ámde a bölcselet / megölte benne a kant.”