Mondjuk akkor nem voltam nyugodt, amikor másfél héttel ezelőtt belefutottam a „száznál több” – én kétszázra saccoltam – italozó, dohányzó, egymás vállát csapkodva beszélgető emberbe a bulinegyed szélén, mert volt egy olyan érzésem, hogy ez az elviteles szolgáltatás nincs maradéktalanul tekintettel a járványügyi intézkedésekre. De abban kétségkívül igazuk van a tüntető vendéglátósoknak, hogy egy áruház próbafülkéje, pláne egy zsúfolt kaszinó semmivel sem kevésbé alkalmas a Covid-19 szabad átadására, mint mondjuk egy éttermi terasz. Sőt.
De a kormány egyelőre láthatóan nem számol azzal az opcióval, hogy egy idő után az emberek azért mégis inkább a szemüknek fognak hinni, nem az óriásplakátoknak. Oké, hogy úton-útfélen ki van írva: „Minden élet számít”, de a tapasztalat mégiscsak az, hogy Mészáros Lőrincé egy picit jobban, mint a sarki vendéglősé. Más nem nagyon magyarázhatja legalábbis, hogy a szállodaiparban például a foglalások után is lehet pénzt kapni, a vendéglátásban meg a nagy nehezen odaítélt, kicsinyke állami támogatást is lenyúlja a NAV, ha adótartozást ér tetten.
Borzasztó nehéz úgy fenntartani a hitelességet, hogy még ezekben az időkben is minden cselekedet mögött ott játszik az a jellegzetes, hamiskás vigyor. Amikor a veszélyhelyzetben már megint az olimpia megrendezésén sürgölődnek; amikor a futballválogatott értelemszerűen előresorolódik az oltási tervben, a nyugdíj felé baktató általános iskolai tanár meg nem; és amikor a miniszterelnök annyira elhiszi a külgazdasági miniszternek, hogy a kínai vakcina a legjobb, hogy kivárja: velünk, a többi kissé piknikus alkatú ötvenessel együtt. Hát persze.
Maholnap egy éve leszünk mind ebben a slamasztikában. Fáradunk, fogynak a lelki és anyagi tartalékok. Már az is segítene, ha legalább néha hinni lehetne azoknak, ott fenn.